App ajánló: SketchBook Express – rajzolj!

Bizonyos dolgok együttállása következett be mostanában.

… Nemrég Via “Hogyan legyek kreatív?” kihívás-sorozatában arra bíztatta ovlasóit, hogy rajzoljanak.
… A Facebookon Sárhidai Zsófia alkotásra és boldogságra ösztönző ingyenes online mini-tréningje talált rám.
… Leadtam a szakdolgozatom következő etapját és beköszöntött a nyári szünet.
… Petivel bébiszitterkedünk a hétvégén, aminek következtében, nos, időm van, szellemi energiám annál kevesebb.

Úgyhogy előkerült az iPademen a SketchBook alkalmazás, ami az “ujjal festés” élményét adja (csak sokkal tisztább körülmények között), és arra gondoltam, ez legyen a következő az app ajánlásaim listáján.

Az alkalmazásnak van fizetős és ingyenes változata is. Profiknak minden bizonnyal megéri megvásárolni a teljes, SketchBook Pro programot ezer-egynéhányszáz forintért (hihetetlen dolgokat művelnek vele a hozzáértők), de aki hozzám hasonlóan csak egy kis laikus szórakozásra vágyik, annak tökéletesen elegendő az ingyenes SketchBook Express változat.

Amit az ingyenes változat tud:

  • tizehárom féle ceruza/ecset/filc/toll minta és kétféle radir
  • teljes RGB színpaletta
  • állítható átlátszóság és vastagság minden rajzeszköznél
  • szabadkézi rajz és alakzatok
  • visszavonás és újra alkalmazás
  • tükrözés
  • rétegek használata, átlátszóság és elrejtés funkciókkal
  • szöveg beillesztése rengeteg féle betűtípussal
  • a kész rajzok megosztása twitteren, facebookon
  • a kész rajzok mentése a képtárba vagy felhőbe
  • beillesztés képtárból vagy kamerából

A funkciók felsorolása nem tűnik olyan impresszívnek, mégis, bár korábban sok rajzolós programot kipróbáltam már iPaden, a SketchBook vált be leginkább, én nagyon megszerettem.

Ez pedig az, amit én tudok SketchBookkal (nem túl sok befektetett energiával és az alkalmazásban minimálisan kihasznált lehetőségekkel):

20140606-165441-60881323.jpg

Reklámok

A bennünk rejlő művészet

A hétvégi “személyiségfejlesztés zenével” előadáson volt szerencsém meghallgatni egy parasztasszony spontán siratóénekét édesanyja ravatala mellől. Amellett, hogy a személyes érzelmeimet is mélyen érintette a dal, elgondolkodtatott, hogy mennyi időt, energiát, aggodalmat fecsérlünk arra, hogy tanult minták mentén próbáljunk alkotni, ha egyáltalán alkotunk, miközben kegyetlenül bíráljuk magunkat. Ezzel szükségtelenül elvágjuk magunkat a művészet lényegétől, a spontán alkotás gyógyító, pihentető erejétől, az önmagáért végzett tevékenység örömétől, méghozzá azért, hogy olyan tanárok és más kritikusok elvárásainak feleljünk meg, akik már régen nem állnak a hátunk mögött és nem figyelik sasszemekkel munkánkat.

Hogy visszatérhessünk az alkotásnak ahhoz a tiszta és természetes folyamatához, amit gyermekkorunkban olyan magától értetődően műveltünk, de valahol az elvárások és mércék tengerében mintha elvesztettük volna, zárjuk magunkra az ajtót – mind fizikailag, mind tudatunkból kirekesztve a figyelő szemeket -, és ne tartsunk szem előtt más elvárást, csak azt, hogy felszabadultan élvezni fogjuk a bennünk rejlő művészetet.

Írjunk!

A spontán írásról már ejtettem szót. Vegyünk magunk elé egy üres papírt és ceruzát, vagy képernyőt és billentyűzetet, ahogy jólesik. Kapcsolhatunk zenét, vagy írhatunk csendben, csak belső világunkat figyelve. Választhatunk egy témát, amiről írni szeretnénk, vagy leírhatunk egy gondolatindító mondatot (“azon gondolkodtam, hogy…”, “szerintem…”, “azt akarom, …”, stb). Aztán csak írjunk-írjunk-írjunk. Nem bírálva magunkat sem a stílust, sem a tartalmat tekintve. Ha újraolvasva feldolgozásra érdemesnek ítélünk egy-egy gondolatot, annál jobb, de ne feledjük: a tevékenység élvezete a cél!

Rajzoljunk!

Ehhez már feltétlen papír kell. Fogjunk egy ceruzát, és engedjük szabadjára. Kacskaringók, foltok, vonalak, szögek – nem kell, hogy értelmezhető minták kerekedjenek ki belőle, kivéve, ha az esik jól. Csak élvezzük azt, ahogy a vonalaink kitöltik a teret.

Fessünk!

A ceruzához hasonlóan az ecsetet, a színeket is szabadon engedhetjük a papíron. De az is jó játék, ha bő vízzel színezett vízfestékkel színes pacákat cseppentünk-maszatolunk a papírra, és szemlélődve megpróbálunk rájönni, mit üzen ez nekünk, majd tussal vagy filccel kiegészítjük, keretbe foglaljuk a színeket. Itt sem kell, hogy értelmezhető formákat kapjunk. Nem verseny ez, amelyben arra vagyunk kíváncsiak, ki látja meg a legügyesebb figurát a papíron, hanem élvezzük, ahogy elmerülünk a szemlélődés és a felfedezés örömében.

Énekeljünk!

Volt már szerencsém zeneileg teljes mértékben képzetlen emberek spontán kórusában énekelni, ahol az egyenletes dünnyögésből-zümmögésből idővel megérintően szép, ősi dallam kerekedett ki. Ezt az elvárások nélküli, spontán zeneiséget hagyjuk kibontakozni magunkban. Csak kezdjünk el dúdolni – a zuhany csobogása kézenfekvő aláfestés ehhez -, és hagyjuk, hogy a dallam spontán módon kanyarogjon arra, amerre vágyik.

Táncoljunk!

Még a nyáron volt Viánál táncos kihívás. Nem szeretném Via szavait lopni, hiszen remekül leírta az élmény lényegét, kattintsatok át.

Számomra az írás, a vizuális alkotás és valamelyest a zene az, amitől nem félek, amivel kapcsolatban pozitív élményeim vannak, és több-kevesebb tehetséget érzek magamban. Ellenben a tánc! Bármilyen mozgásforma gyakorlása kisebb-nagyobb szorongást vált ki belőlem, mert ezen a téren esetlenebb, gátlásosabb, ügyetlenebb vagyok, és jobbára negatív visszajelzéseket kaptam a múltban. De kipróbáltam a spontán, semmire sem adó, kifulladásig tartó féktelen ugrándozást és kalimpálást a zenére, és csodálatosan felszabadító érzés volt.

Ebből az élményből kiindulva bíztatok mindenkit arra, hogy ne legyintsen, ne mondja azt, hogy “ez bennem úgysincs meg”, hanem hagyja a küszöbön kívül az értelmetlen elvárásokat, zárja magára az ajtót, és adja át magát a benne rejlő művészetnek. Hiszem, hogy ha én katartikusan élvezni tudtam a legnagyobb mumusomat, a táncot, akkor bárki képes erre bármely művészeti ágban.