We are not men – Nem vagyunk senki fiai

Nemrég díszítősorként bemásoltam a bullet journalomba a Trónok harcából Daenerys Targaryen egy jellegzetes mondatát: “But We Are Not Men”.

Aki nem ismeri a jelenetet, vagy akár a sorozatot, ne aggódjon, hamarosan kiderül a szöveg kontextusa, sőt még több is, hiszen engem is gondolkodóban ejtett, vajon miért is melengeti a szívemet annyira ez a mondat.

wearenotmen-600

A Trónok harca tévésorozattal kapcsolatban gyakran felmerül panaszként a túlzott vérontás mellett a túlzott mennyiségű, főleg női mellekben és szeméremdombokban kimerülő meztelenkedés – ugyanakkor semmiképp sem mondható, hogy ez a kitalált környezetben játszódó történelmi-politikai dráma a nőket lealacsonyító történet volna, sőt.

George R.R. Martint, a sorozat alapjául szolgáló A tűz és jég dala c. könyvsorozat íróját egy interjúban megkérdezték, hogyan lehet, hogy a történetében a női alakok is mind olyan árnyalt és sokszínű karakterek. Mire az író némi gúnnyal azt felelte: tudja, mindig úgy gondoltam a nőkre, mintha végső soron ők is emberek volnának.

De csatlakozzunk most vissza Daenerys Targaryen soraihoz, amit, kérlek nézzétek el, angolul fogok idézni, mivel a magyar fordítás nem a legjobban adja vissza a lényeget. Ebben a jelenetben Daenerys, az apja egykori trónjáért harcoló hercegnő, maga mellé vesz és felszabadít egy fiatal rabszolgalányt, Missandeit. Figyelmezteti őt, hogy nem kötelessége vele maradnia, hiszen háborúba tartanak, ahol a lányt talán megölik, talán éhezés vagy betegség fog végezni vele. Missandei egy ősi nyelv mondásával felel: “Valar morghulis”, azaz minden emberfia halál fia. “Yes, all men must die” – feleli Daenerys, helyesen fordítva a mondást, majd hozzáfűzi: – “But we are not men”. (“Igen, minden emberfia halál fia – mi viszont nem vagyunk senki fiai.”)

Ugyanez a gondolat számomra szívmelengetően ismerős volt A Gyűrűk Urából is, ahol Éowyn, aki hercegnő létére férfinak öltözve elszökik a csatába, hogy a nagybátyja és a bátyja oldalán harcolhasson, szembekerül a legendás boszorkánykirállyal, akit “senki emberfia meg nem ölhet”. Éowyn azonban szembeszáll vele, és mivel büszkén vállalja, hogy ő “nem fia senkinek”, képes végezni a lidérccel.

Ezek a jelenetek rávilágítanak arra az elgondolkodtató történelmi emlékre, ami az angol nyelvben egyértelműen ott van, de annyira messze a magyar nyelvben sem kell menni érte: hogy – bár George R.R. Martin szavaival élve, végső soron azért a nők is emberek – a nyelv a fajunkat még mint férfifajt őrzi. Man, men, mankind az angolban, de a magyarban sincsenek még annyira mélyre eltemetve az olyan kifejezések, mint az emberfia, az ember és asszony (azaz férfi és nő), vagy a klasszikus kérdés, hogy na és gyereked van vagy lányod?

Cserébe ezek a kifejezések – a mögöttük álló jelenetekkel együtt –, a “We Are Not Men” vagy az “I Am No Man” sosem szűnő mosolyt csalnak az arcomra. Miért?

  • Mert briliáns egyszerűséggel cseleznek ki és fordítanak át áldássá egy ősrégi átkot, megmutatva, hogy néha a gyengeségünkből lesz a legnagyobb fegyverünk.
  • Mert emlékeztetnek, hogy nőnek lenni olyan minőség, ami ugyan járhat bizonyos hátrányokkal (még mindig, bár összehasonlíthatatlanul kevesebbel, mint az elmúlt korokban), cserébe viszont olyan rejtett erőket is képvisel, amiket érdemes felismerni, ismerni és fegyverként vagy pajzsként előhúzni a mindennapi harcok során.
  • A nőiség kérdésétől teljesen függetlenül is megmutatják, hogy néha milyen egyszerűen átléphető egy korlát pusztán azzal, hogy felismerjük, hogy ott van.

Számotokra mit mondanak ezek a jelenetek?

Reklámok

Minden utazás egyszerű, ha már célba értél

A férjemmel hűséges rajongói voltunk az Így jártam anyátokkal (How I Met Your Mother) c. sorozatnak, és azt hiszem, mint minden rajongó, mélységesen csalódtunk az utolsó évadban, a sorozatot lezáró fináléban pedig még annál is inkább. A később nyilvánosságra került alternatív befejezést viszont remeknek tartom, és bár filmtechnikailag nem volt bődületesen nagy pluszmunka (némi narrációt leszámítva összevágott jelenetek összessége volt), viszont az az aprócska bele fektetett munka, az a néhány mondatnyi narráció helyretett mindent, megadta a tisztességes befejezést a sorozatnak, mert összefoglalta azt, amiről az mindvégig szólt: hogy bár út közben nem mindig láthatjuk, merre tartunk, legfeljebb hihetünk benne, mélyen, szenvedélyesen, megbotolva, elcsüggedve, újra visszanyerve a szenvedélyünket, de azt, hogy mik voltak azok a látszólagos kitérők, amikről visszatekintve már látjuk, hogy pontosan jó irányba mutattak, csak utólag láthatjuk, akkor, amikor már megérkeztünk a célhoz. És azt hiszem, ez olyasmi, amit mindannyiunknak érdemes szem előtt tartani, amikor a kitérőink, kudarcaink, elszalasztott lehetőségeink vagy zsákutcáink miatt aggódunk, miközben mások sikertörténetei annyira egyszerűnek tűnnek, mintha az útjuk nyílegyenesen vezetett volna a céljukig (ami persze az ő esetükben sem volt így, közel sem).

Vagy ahogy Steve Jobs mondta a híres stanfordi beszédében: “nem kötheted össze a pontokat előre tekintve, a pontokat csak visszatekintve tudod összekötni”.

Ted Mosby összefoglalója az útjáról, ami során mindvégig a lelki társát kereste, így szól:

“Lily nénéteknek részben igaza volt, amikor azt mondta, hogy ez egy hosszú és nehéz út volt. Hosszú volt? Igen. Talán azt is mondhatnátok, hogy nagyon, nagyon, nagyon hosszú. De hogy nehéz utazás lett volna? Dehogy.
Ez volt az életünk, az életben pedig megesnek dolgok. Van, ami összetörik, és van, ami újra rendbejön. És akárhányszor érzem, mennyire szerencsés vagyok, hogy az édesanyátok mellett ébredhetek minden reggel, egyszerűen nem tudok nem nevetni azon, hogy mennyire könnyen történt meg mindez.
Nem kellett mást tennem, mint hogy néhány órára elhagyom a lakást, hogy Marshall bácsi megkérhesse Lily néni kezét. Lemenni a bárba, találkozni Robin nénétekkel. Meggyőzni Robin nénit, hogy belém szeressen, majd szakítani vele. Megprobálni megnyerni a szakítást, szakítós tetoválást varratni. Leszedetni a szakítós tetoválást, és így megismerkedni Stellával. Meggyőzni Stellát, hogy belém szeressen. Megkérni Stella kezét, majd hoppon maradni az oltárnál. Elveszteni az állásomat, megküzdeni egy kecskével. Elvállani egy tanári állást, órát tartani a rossz osztálynak, randevúzni a rossz lánnyal. Megint randevúzni a rossz lányal. Nos, néhányszor randevúzni a rossz lánnyal. Amikor Barney bácsi beleszeretett Robin nénibe, hagyni, hogy Robin néni is beleszeressen Barney bácsiba. Lefoglalni a bandát az esküvőre, elmenni az esküvőre és gondoskodni róla, hogy az esküvő tényleg meg is történjen. Egy kicsit hamarabb távozni, a jó időben lenni a jó helyen, és valahogy elég tökösnek lenni ahhoz, hogy véghezvigyem a legőrültebb, leglehetetlenebb dolgot a világon: odalépni a sárga esernyős lányhoz és megszólítani őt.
Látjátok, milyen egyszerű? Hát, srácok, így találkoztam anyátokkal.”

Mormon péntek és Elizabeth Gilbert: Múzsák, imák, istenek

Már nagyon régóta meg szeretném osztani veletek Elizabeth Gilbert TED beszédét a kreativitás forrásáról, és ahogy a mormon egyház legutóbbi konferenciájának beszédeit böngésztem, Neill F. Marriott beszédét olvasva végre megkaptam hozzá az ihletet.

Marriott tanácsos a beszédében megosztotta egy személyes élményét arról, hogyan fordult tanácsért Istenhez, hogyan ment el imádkozni Isten házába, a templomba, ami arra szolgál, hogy teret adjon Istennek a világban, és ekkor rájött, hogy ha félreteszi egy kicsit a saját egóját és önmagára (nemcsak a testére, de a lelkére, szellemére) is úgy kezd tekinteni, mint Isten templomára, akkor rajta keresztül megnyilvánulhat a világban Isten fénye – valami, ami hatalmasabb nála, de mégis megjelenhet benne, a szavaiban, a tetteiben, a munkájában.

Ekkor döbbentem rá, hogy pontosan ez volt az az üzenet, ami miatt meg akartam osztani veletek Liz Gilbert beszédét, aminek egyébként most, hogy közeleg a november és vele együtt a NaNoWriMo, az egy hónapos regényírás ideje, ismét kiemelt aktualitása lehet.

Elizabeth Gilbert, az Eat, Pray, Love – Ízek, imák, szerelmek című könyv írója arra keresi a választ beszédében, hogy miért roppan össze annyi alkotó elme a kreatív munka terhe alatt, és hogyan lehetne ez másképp. Beszédében rávilágít arra, hogy csak az utóbbi néhányszáz év nyugati kultúrája tulajdonítja a kreatív alkotást teljes egészében az embernek, az egyénnek. Korábban, illetve a világ más tájain hisznek, hittek benne, hogy az ihlet valahonnan máshonnan ered, démonoktól, múzsáktól, a szellemvilágból, Istentől vagy az istenektől: abban, hogy az egyénnek is bele kell tennie a maga fáradságát, munkáját, igyekezetét, hitét, de ugyanúgy meg kell hozzá nyilvánulnia annak a másik, nem emberi forrásnak is. Ezáltal a siker sem egészen az egyéné, de a kudarc sem az, és ez lehet az a védőháló, ami épen tart egy kreatív elmét az alkotás folyamatában.

Ti hogyan hívnátok meg a múzsákat az életetekbe?

Mormon péntek – A teendőlista

Al (Fox) Carraway, ajánlotta az instagramján az új Mormon Message videót, amiben ő is feltűnik a férjével és a nemrég született kislányukkal együtt. Az ő rövidke szerepük miatt kattintottam a videóra, de úgy gondolom, egyébként is érdemes rá, hogy megosszam veletek.

A Mormon Üzenetek gyakran a konferenciai beszédek részleteit dolgozzák fel. Így van ez ennek a videónak az esetében is, amiben Gordon B. Hinkley beszédének egy részlete jelenik meg, az üzenete pedig a következő:

  • Ha nem pipáltál ki mindent a napi teendőlistádon, még nem jelenti azt, hogy sikertelen vagy.
  • A legfontosabb teendőid gyakran nem is szerepelnek a listán.
  • A legfontosabb teendőid gyakran csak apróságoknak tűnnek, vagy bosszantó közjátékoknak, és nem is tudod, hogy azok voltak a legnagyobb dolgok, amiket aznap véghez vittél.
  • Soha nem tudhatod pontosan, mennyi jót teszel a világban.

TED videók, amik engem inspirálnak

Elkezdtem egy Youtube lejátszási listában is gyűjteni azokat a TED videókat, amik valamiért megérintettek. Ezek egy részéből már készült bejegyzés itt a blogon, a többiből vagy lesz, vagy nem lesz bejegyzés.

De addig is szeretném megosztani veletek a lejátszási listát, böngésszétek bátran a videókat, amik engem inspiráltak:

Csak egyvalami számít: a szeretet (Honey Maid: Love)

A Honey Maid élelmiszeripari vállalat készített egy reklámot, amelyben a családok értékét hangsúlyozta, a rövid filmben bemutatva például eltérő bőrszínű szülők és azonos nemű szülők által alapított családokat is. Hiszen a cél az volt, hogy megmutassák, az egyetlen dolog, ami egy családban igazán számít, az nem más, mint a szeretet.

A reklám természetesen nagy felzúdulást keltett, és a cégre záporoztak a negatív, gyűlölködő vélemények. A cég fantasztikus válaszát az alábbi rövidke film mutatja be, szerintem érdemes megnézni:

“2014. március 10-én a Honey Maid bemutatott egy reklámfilmet “This Is Wholesome” címmel, amiben a családok értékét hangsúlyozta, legyenek azok bármilyen sokfélék. Voltak, akik nem értettek egyet az üzenetünkkel.
[a reklámotok borzalmas, nem értékes]
[ez elfogadhatatlan!]
[gusztustalan!!]
Ezért felkertünk két művészt, hogy használják fel a negatív üzeneteket és formálják át őket valami mássá.
[LOVE]
De a legnagyszerűbb az volt, hogy a negatív üzenetek mellé tették a pozitívakat is, amikből tízszer annyi volt.
[a család az család]
[ez szívet melengető]
[a legjobb reklám, a legjobb apukával]
[ezek a leggyönyörűbb dolgok]
[szeretem (:]
Ez megmutatta, hogy egy családban tényleg nem számít semmi más, csak…
… a SZERETET!”

Mormon péntek és sikerlecke a zaklatásról

A legutóbbi mormon üzenet (az egyház által készített kisfilm) az iskolai zaklatásról szólt, és azt üzente: bár senki nem tökéletes, de mindig dönthetünk úgy, hogy a hibáit akarjuk inkább látni, mert úgy könnyebb vagy mókásabb, vagy az értékeit keressük inkább.

Ezzel majdnem egyidőben érkezett hozzám Szalay Ádám egyik sikerleckéje a Sikerkód hírlevélben, ahol Alexander Oakwood: Mikor mondjunk nemet c. könyvéből idézve az összehasonlítás fajtáiról ír. Eszerint akkor kerülünk összehasonlítási csapdába, amikor nem a valós képet akarjuk látni magunkról, hanem (pozitív vagy negatív) prekoncepciókat gyártunk, és aszerint “vadásszuk” a visszajelzéseket, úgy mérjük össze magunkat másokkal, hogy bizonyítékokat kapjunk.

Van, aki “pirospontokat” akar gyűjteni: ő olyanokat keres, akik egy általa kiválasztott tulajdonságban gyengébbek nála (kevésbé szépek, sikeresek, tehetősek, népszerűek, stb.). Van, aki pedig “feketepontokat” gyűjt, mert úgy gondolja, ő csúnya, szerencsétlen, tehetségtelen, alkalmatlan, és mindig talál olyanokat, akikkel összemérve megerősítést kap erről. És ezzel kész is az önfenntartó játszma: a feketepontosok állandó áldozatai azoknak a pirospontosoknak, akik nemcsak passzívan, magukban gyűjtik a pontokat, hanem igyekeznek másokat olyan helyzetbe hozni, ahol pontokat gyűjthetnek be tőlük.

Nekem hatalmas gyakorlatom van a feketepontos életmódból – a gyerekkorom és a fiatalságom ennek jegyében telt, és bár folyamatosan fejlődök, még mindig hajlamos vagyok rá, hogy visszaessek ugyanazokba a csapdákba. És őszintén megvallom, hogy még ha értem is, mégis nehéz átéreznem azt, hogy a játszma másik oldalán lévők, a pirospontosok is ugyanúgy csapdában voltak: ugyanúgy nem voltak képesek vagy hajlandók szembenézni önmagukkal, őszintén felbecsülni a saját erősségeiket és gyengeségeiket.

Te szoktál pontokat gyűjteni?

Mondjuk el a történeteket!

Meg akartam nézni Stephanie Nielson beszédét a 2014-es RootsTech családtörténeti konferenciáról, de egy váratlan ajándékot is kaptam mellé, méghozzá az eddig számomra ismeretlen Todd Hansen előadását, ami Stephanie előadásával összevonva egy videóban szerepelt, és szintén nagyon megérintett.

Mindannyiunk története értékes

Todd Hansen Story Trek című műsorának jelmondata ez: mindenkinek van története – és mindannyiunk története értékes. Todd a stábjával együtt véletlenszerűen kiválasztott, hétköznapi emberek házába kopog be és arra kéri őket: meséljék el a történetüket. A legtöbben azt felelik: de hát nekem nem igazán van olyan történetem, amit érdemes lenne elmondani. Azonban mindenkiről, aki végül hajlandó beengedni őt az otthonába és elbeszélgetni vele, kiderül, hogy igenis van történte, és a története igenis érdekes és értékes. Ezt az is bizonyítja, hogy Todd nem válogat a történetek között, nem keresi meg a “legjobb sztorikat” – minden történet, amit megosztanak vele, bekerül a műsorába.

Todd az előadásában arra kér mindenkit: segítsük őt a munkájában. Ha megtehetné, bekopogna minden házba és minden egyes embertől kérne néhány órát, hogy elbeszélgethessen velük és bebizonyíthassa, hogy minden ember egyformán értékes, hogy mindenki tud olyat mondani, ami érdekes és értékes, hasznos, megindító, szórakoztató vagy felemelő mások számára. De sajnos Todd élete is véges és az ő napja is csak huszonnégy órából áll. Ezért azt kéri, higyjük el magunkról, hogy mindannyian értékesek vagyunk, mindannyiunknak vannak olyan történetei, amiket el lehet és el is kell mondani. Arra kér minket, hogy váljunk a saját riportereinkké, tegyük fel magunknak azokat a kérdéseket, amiket egy riporter is feltenne (mit, mikor, hol, kivel és miért – de ezek közül is elsősorban azt, hogy miért), és kezdjük el megörökíteni a saját történetünket és azokét, akiket ismerünk.

Mindannyian túléltünk valamit

Stephanie Nielson, akiről nem egyszer írtam már én is itt a blogon, szintén megosztotta saját történetét a hallgatósággal – hogy milyen volt túlélni, hogy milyen volt megélni a legmélyebb mélységeket (például azt, hogy milyen érzés volt neki, aki korábban anya volt, síró gyerekeket ringatott és pelenkákat cserélt, kiszolgáltatottnak lenni, akit mások emelnek fel, ha sír, és mások cserélik az ő pelenkáját), milyen volt visszatérni, milyen volt az összetört testének megküzdeni az olyan hétköznapi kihívásokkal, mint a cipzárok és az uzsonnásdobozok, milyen volt az összetört lelkének megküzdeni azzal, hogy a gyerekei nem akarnak ránézni és kitartóan azt kérdezgetik, mikor fog visszaváltozni azzá az anyukává, aki azelőtt volt. És milyen volt újra blogolni – azzal a tudattal, hogy a blogja már nemcsak a családnak és néhány kósza érdeklődőnek szól, hanem a története hatalmasra duzzadt, és ezrek, tízezrek figyelik és támogatják.

Saját története mellett viszont azt üzente mindenkinek, hogy mások történetei soha ne tartsanak vissza minket attól, hogy elmondjuk a sajátunkat. Szerinte mindannyian valaminek a túlélői vagyunk, még akkor is, ha nem tűnünk annak. Ő nem mondott példát erre, de én hadd tegyem meg. Aki például úgy érzi, hogy az, hogy csúfolták az iskolában, egyáltalán nem nagy dolog, hiszen annyi emberrel megtörtént (velem is), annak jusson eszébe, hogy van, aki öngyilkosságot kísérel meg vagy egyszerűen csak (“csak”) egy életre szóló lelki sérüléseket szenved el emiatt – hát akkor nem olyasmi ez, aminek a túlélői valóban igazi túlélők, akiknek a történetét érdemes meghallgatni és megosztani?

(El kell mondjam egyébként, hogy órákig zokogtam amiatt, amit ez a két előadás elindított bennem – például amiatt, mert azon gondolkodtam, miért nem vagyok még kész rá, hogy én megosszam ezeket a történeteket a saját életemből. Talán azért, mert még nem zártam le őket – igen, lassan betöltöm a harmincat, és még nem zártam le a gyerekkorom történeteit. Önző okokból bízom benne, hogy egyszer majd kész leszek rá, és már el tudom mondani a tanulságokat, amiket most még nem ismerek egészen.)

Ti gondoskodtok róla, hogy a történeteteket fennmaradjon?

Coming out – Nehéz helyzetek, nehéz beszélgetések

A coming out, coming out of the closet kifejezést helyezi új megvilágításba az alábbi TED beszéd, ami szembesít vele, hogy nemcsak a melegeknek vannak coming out-jai, hanem mindegyikünknek, minden embernek. Mindannyian azon kapjuk magunkat néha, hogy be vagyunk zárva egy sötét szekrénybe, és félünk kilépni onnan – hogy valamiképp válságba került az életünk és nem tudjuk, hogyan beszélhetnénk róla, hogyan nyithatnánk meg magunkat mások felé.

Ash Beckham előadó elmesélte a saját történetét arról, hogy amikor egy kávézóban dolgozott és épp egy harcos leszbikus időszakát élte, folyamatosan kellemetlen helyzetbe került amiatt, hogy a gyerekek nekiszegezték a kérdést: te most fiú vagy vagy lány? Amit aztán kínos csend követett az ő részéről és a szülők részéről is. Míg egyszer úgy döntött, a következő kisgyerekkel igenis meg fogja vívni a harcát, amire felvértezte magát – de amikor szembekerült egy rózsaszín, csinos ruhás kislánnyal, aki feltette neki a kérdést, te most fiú vagy vagy lány, mégsem tudta rázúdítani a teljes arzenálját. Csak ennyit mondott: nézd, elhiszem, hogy furcsa, hogy rövid hajam van és fiús ruhákban járok, de lány vagyok. Tudod, van, amikor a rózsaszín ruhádat szereted hordani, van, amikor meg csak egy kényelmes pizsamát. Én inkább a kényelmes pizsamás típusú lány vagyok. A válasz ennyi volt: ó, oké, az én kedvenc pizsamám lila és halacskák vannak rajta – kaphatok egy palacsintát? – Nos, ez volt a rövid története egy nehéz beszélgetésnek.

Egy saját élményem jutott róla eszembe, azután, hogy eldöntöttem, hogy otthagyom az egyetemet. Kiváló tanulmányi eredmények és egy kétdiplomás anya mellett ezt a döntést egyáltalán nem volt könnyű meghozni, és fogalmam sem volt, hogyan fogom tálalni a családomnak, de az utolsó féléveimben már nagyon szenvedtem, és ezt a döntést meg kellett hozni. Amikor a szüleimnek elmondtam, nagyjából ennyi volt a reakciójuk: már évekkel ezelőtt javasolni akartuk, hogy válts szakot, de annyira kitartónak tűntél, nem akartuk, hogy támadásnak vedd. A nagynéném pedig, akinek szintén nagyon nehezen vallottam be a dolgot, az egyik legmeghatóbb dolgot mondta, amit valaha életemben mondtak nekem: nézd, mindenkinek vannak zsákutcák az életében, mindenki követ el hibákat. Én például elváltam, de ettől nem lettem rossz ember. Aki szeret, az a hibáiddal együtt is szeret, aki pedig nem, az nem szeret igazán. – Nos, ez volt a rövid története egy másik beszélgetésnek, amitől annyira féltem, hogy évekig bujkáltam a saját szekrényemben miatta, azon igyekezve, hogy minél több embert zárjak ki az életemből, hogy minél kevesebben tegyenek fel kínos kérdéseket.

Ahogy a fenti beszéd is rámutat: mindenkinek vannak saját szekrényei, amikben időnként bezárva találja magát. És felesleges elkezdeni méregetni azt, hogy ebből vagy abból a szekrényből nehezebb-e kibújni. Felesleges összemérni azt, hogy mi nehezebb, megmondani az óvodás gyerekednek, hogy elválsz, bevallani a családodnak, hogy rákos vagy, szembenézni az eladósodással vagy egy megcsalással, vagy bármi más. Valamennyi helyzet nehéz, és nehéz beszélgetésekkel jár.

Három tanács a nehéz beszélgetésekhez a fenti beszédből:

  1. Add önmagad – ne viselj páncélt, ne akarj harcolni, csak mutasd meg azt, aki vagy.
  2. Mondd ki – ne akard megkerülni, kimagyarázni, csak mondd ki az igazat.
  3. Ne kérj bocsánatot – ne szégyelld magad amiatt, mert igazat mondasz. Bocsánatot kérhetsz valami miatt, amit tettél – de soha ne kérj bocsánatot amiatt, mert az vagy, aki.

Mormon péntek – A másik tékozló fiú

Az alábbi videó a bibliai tékozló fiú történetéről szól – de egy másik tékozló fiúról. Az üzenet ugyanis felhívja a figyelmet, hogy a történetben nemcsak egy tékozló fiú volt, aki elégedetlenkedett, elszökött otthonról aztán hazatért, hanem egy másik is, az idősebb testvér, aki amiatt méltatlankodott, hogy apjuk visszafogadta és szeretettel halmozta el a hűtlen fiút, aki annyi bosszúságot okozott nekik.

Ami engem igazán megérintett ebben az üzenetben, az ez volt:

“Magával ragadta a féltékenység. Igazán boldog lehetett volna, hálás azért, hogy az élete jól alakult. Hirtelen mégis boldogtalannak érezte magát, pusztán azért, mert volt ott még valaki, aki szerencsésnek mondhatta magát. Az irigység érzéseit valljuk be magunknak a legkevésbé. Pedig minden nap azt súgja nekünk valaki vagy valami, hogy az, amink van, nem elég.”

Szomorú, de félek, tényleg nagyon jellemző és emberi az, hogy másokhoz méregessük magunkat, és ami még rosszabb, haragudjunk rájuk amiatt, hogy birtokolnak vagy elértek valamit, amit mi (még) nem.

A héten kaptunk egy szintén elgondolkodtató e-mailt az egyik felettesünktől. Az történt ugyanis, hogy egy nappal azután, hogy mindenki elkészítette és leadta a munkalapokat, új szabályozás jelent meg, ami miatt minden munkalapot újra el kellett készíteni, már az új formában. A munkaügyi munkatárs, aki hivatalból körbeküldte az e-mailt, ezután persze kapott hideget-meleget.

Vezetői szintről pedig ez a válasz érkezett a tömeges felzúdulásra: “Kérem, ha valaki ki szeretné fejteni az ellenérzéseit – ne tegye. Az új szabályozást nem mi találtuk ki, és nem tehetünk ellene semmit, alkalmaznunk kell. Fordítsátok az energiáitokat olyasmire, amin valóban tudunk változtatni, és ami előbbre visz minket. Mielőtt pedig elkezdenétek megírni egy ingerült e-mailt, kérlek, meditáljatok néhány percet ezen a képen.” – Az e-mailhez pedig csatolt egy léleknyugtató képet egy ragyogó tengerpartról, vidám színű koktélokkal, amitől valóban békés, idilli hangulat öntötte el a szemlélődőt.

Azt hiszem, ez egy nagyon bölcs tanács: mielőtt jobb híján elkezdenénk kitölteni a mérgünket azon, aki kéznél van, csak azért, mert úgy érezzük, miatta rossz nekünk (elvégre neki jó, legalábbis jobb, mint nekünk, legalábbis így képzeljük – valakinek a keze pedig egészen biztosan benne van ebben), keressünk valamit, ami emlékeztet minket a hála és a nyugalom érzésére… és csak utána vessünk még egy pillantást a problémára és a bűnbakra.

Ti hogyan tartjátok vissza magatokat attól, hogy bűnbakot keressetek?