We are not men – Nem vagyunk senki fiai

Nemrég díszítősorként bemásoltam a bullet journalomba a Trónok harcából Daenerys Targaryen egy jellegzetes mondatát: “But We Are Not Men”.

Aki nem ismeri a jelenetet, vagy akár a sorozatot, ne aggódjon, hamarosan kiderül a szöveg kontextusa, sőt még több is, hiszen engem is gondolkodóban ejtett, vajon miért is melengeti a szívemet annyira ez a mondat.

wearenotmen-600

A Trónok harca tévésorozattal kapcsolatban gyakran felmerül panaszként a túlzott vérontás mellett a túlzott mennyiségű, főleg női mellekben és szeméremdombokban kimerülő meztelenkedés – ugyanakkor semmiképp sem mondható, hogy ez a kitalált környezetben játszódó történelmi-politikai dráma a nőket lealacsonyító történet volna, sőt.

George R.R. Martint, a sorozat alapjául szolgáló A tűz és jég dala c. könyvsorozat íróját egy interjúban megkérdezték, hogyan lehet, hogy a történetében a női alakok is mind olyan árnyalt és sokszínű karakterek. Mire az író némi gúnnyal azt felelte: tudja, mindig úgy gondoltam a nőkre, mintha végső soron ők is emberek volnának.

De csatlakozzunk most vissza Daenerys Targaryen soraihoz, amit, kérlek nézzétek el, angolul fogok idézni, mivel a magyar fordítás nem a legjobban adja vissza a lényeget. Ebben a jelenetben Daenerys, az apja egykori trónjáért harcoló hercegnő, maga mellé vesz és felszabadít egy fiatal rabszolgalányt, Missandeit. Figyelmezteti őt, hogy nem kötelessége vele maradnia, hiszen háborúba tartanak, ahol a lányt talán megölik, talán éhezés vagy betegség fog végezni vele. Missandei egy ősi nyelv mondásával felel: “Valar morghulis”, azaz minden emberfia halál fia. “Yes, all men must die” – feleli Daenerys, helyesen fordítva a mondást, majd hozzáfűzi: – “But we are not men”. (“Igen, minden emberfia halál fia – mi viszont nem vagyunk senki fiai.”)

Ugyanez a gondolat számomra szívmelengetően ismerős volt A Gyűrűk Urából is, ahol Éowyn, aki hercegnő létére férfinak öltözve elszökik a csatába, hogy a nagybátyja és a bátyja oldalán harcolhasson, szembekerül a legendás boszorkánykirállyal, akit “senki emberfia meg nem ölhet”. Éowyn azonban szembeszáll vele, és mivel büszkén vállalja, hogy ő “nem fia senkinek”, képes végezni a lidérccel.

Ezek a jelenetek rávilágítanak arra az elgondolkodtató történelmi emlékre, ami az angol nyelvben egyértelműen ott van, de annyira messze a magyar nyelvben sem kell menni érte: hogy – bár George R.R. Martin szavaival élve, végső soron azért a nők is emberek – a nyelv a fajunkat még mint férfifajt őrzi. Man, men, mankind az angolban, de a magyarban sincsenek még annyira mélyre eltemetve az olyan kifejezések, mint az emberfia, az ember és asszony (azaz férfi és nő), vagy a klasszikus kérdés, hogy na és gyereked van vagy lányod?

Cserébe ezek a kifejezések – a mögöttük álló jelenetekkel együtt –, a “We Are Not Men” vagy az “I Am No Man” sosem szűnő mosolyt csalnak az arcomra. Miért?

  • Mert briliáns egyszerűséggel cseleznek ki és fordítanak át áldássá egy ősrégi átkot, megmutatva, hogy néha a gyengeségünkből lesz a legnagyobb fegyverünk.
  • Mert emlékeztetnek, hogy nőnek lenni olyan minőség, ami ugyan járhat bizonyos hátrányokkal (még mindig, bár összehasonlíthatatlanul kevesebbel, mint az elmúlt korokban), cserébe viszont olyan rejtett erőket is képvisel, amiket érdemes felismerni, ismerni és fegyverként vagy pajzsként előhúzni a mindennapi harcok során.
  • A nőiség kérdésétől teljesen függetlenül is megmutatják, hogy néha milyen egyszerűen átléphető egy korlát pusztán azzal, hogy felismerjük, hogy ott van.

Számotokra mit mondanak ezek a jelenetek?

{Vigyázz! Kész! Posztolj} – Az én házam, az én harcom – Így készül az álomotthon

Elmondhatom magamról, hogy azon szerencsések közé tartozom, akik az eheti VKP témát, ami az álomotthonról szól, már az álomotthonukból írják.


Mi ez? A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


Ha elmesélem, hogy egy újépítésű családi házban élek, gyakori reakció az, hogy “uhh, hát én bizony bele nem vágnék egy építkezésbe!”, amire a (valamelyest hatásvadász) válaszom az szokott lenni, hogy “azért azt a három hónapot, amíg felépült a ház, ki lehetett bírni”. (Ilyenkor szoktunk átmenni ötöslottó reklámba – “mennyi?!”.)

De nézzük is, mennyi is az annyi – mennyi időbe telt, hogy megszerezhessük az álomotthonunkat?

  • A kivitelezés az első kapavágástól a kulcsrakész otthonig és a beköltözésig – három hónap.
  • A ház tervezőjével és a kivitelezővel való tárgyalások kezdetétől az átadásig – egy év.
  • A hiteligénylés kezdetétől az engedélyeken és a papírmunkán át az utolsó adminisztratív és anyagi dolgok rendezéséig – másfél év.
  • Az álomotthonunk ötletének körvonalazásától kezdve a megvalósulásig – nagyjából öt év.
  • Az első itt töltött éjszakától addig, amíg az otthonunk ténylegesen a mi otthonunk lesz és már nem a bankszféránál lakunk albérletben – harminc év.

Természetesen az igazán égető az az időszak, amikor az ember már “fél lábon áll”, amikor már kész a vízió, de még késik vagy döcög a megvalósítás. Ez az időszak tud nagyon hosszúra nyúlni egy évekig tartó építkezés alatt, és ez az, ami akkora stresszt jelenthet, ami miatt sokan azt mondják, hogy inkább nem vágnának bele egy építkezésbe.

Amikor azon töprengtem, miről kellene írnom ebben a cikkben, megkérdeztem a férjemtől, hogy mit mondana annak, aki az álomotthonát szeretné megszerezni, a válasza ez volt: “generálkivitelező és egy jó műszaki ellenőr, ennyi az egész”.

Én viszont azt mondanám – bár ez a kettő, a jó tervezővel együtt valóban kulcstényezők voltak az ép eszünk megőrzésében –, hogy a legfontosabb, amivel tisztában kell lenni, amikor az ember álombéli álomotthonból valós otthont varázsol, hogy a realizálás folyamata nem más, mint egy hosszas, sokszereplős alkudozás folyamata.

Emlékszem az első találkozónkra a tervezőnkkel, aki elé letettük egy százhúsz négyzetméteres ház alaprajzát és azt mondtuk: ezt szeretnénk, hetven négyzetméteren, mert annyira lesz pénzünk. Megnézte a tervet, felvonta a szemöldökét, végigmért minket, megnézte ismét a tervet, és azt mondta: cipőkanállal, talán.

Az önrész előteremtése, a bankhitel, a tervezés, a kivitelezés mind-mind egy hosszú alkudozási folyamat volt, tele harcokkal és kompromisszumokkal. Lényegében minden tervünkre (legyen az anyagi vagy operatív), ilyesmi volt az első válasz: cipőkanállal, talán.

De a legfontosabb: hogyan nem öltük meg egymást és hogyan alkudtuk ki egyik kompromisszumot a másik után úgy, hogy az álomotthonunk még mindig az álomotthonunk maradt a végén?

Az én házam

Ismeritek ezt a viccet?
A kisfiú sírva megy haza az óvodából: – Anyu, a többiek Rambónak csúfolnak!
Az anyukája így vigasztalja: – Ó, kicsim! Holnap bemegyek és megbeszélem ezt az óvónénivel.
Mire a kisfiú büszkén felszegi a fejét: – Nem, anyu. Ez az én harcom.

Nos, az álomotthon megteremtése is ilyen: nemcsak egy olyan harc, amit magunknak kell megharcolnunk – de a magunk módján is.

Így építkeztünk mi:

  • Tudtuk, kik vagyunk és kik nem vagyunk. – Akár a ház elrendezéséről, felszereltségéről, akár az építkezés folyamatáról volt szó, szem előtt tartottuk, hogy kik vagyunk, milyenek vagyunk, és milyenek nem vagyunk. Például hiába van olyan, aki szívesen épít vagy újít fel egy házat a saját kezével és látja lustaságnak a kivitelezés teljes kiszervezését, mi tudtuk, hogy nemcsak hogy sok kedvünk, időnk vagy lehetőségünk nincs az építkezésben való részvételre, de nem is volna benne sok köszönet. Sem olcsó, sem könnyű nem volt minden esetben szem előtt tartani azt, hogy pusztán azért, mert “mióta világ a világ, így építenek házat az emberek”, ne ártsuk magunkat olyasmibe, ami nem a mi terepünk.
  • Tudtuk, mit akarunk. – Méghozzá elsősorban élményeket akartunk. Nem szobaszámokban, négyzetméterekben vagy falszínekben gondolkodtunk. Persze adott volt egy anyagi keret, de ha egy igen vagy nem, ez vagy az típusú döntést kellett meghoznunk, mindig igyekeztünk feltenni magunknak a kérdést, hogy mi az, mit át szeretnénk élni most, mi az, amit át szeretnénk élni a következő tíz, húsz, harminc évben? Sokmindenből kellett engednünk vagy faragnunk, de még egy egész helyiség elvesztése sem fájt igazán, ha tudtuk, hogy a módosított terv továbbra is megfelel annak, amire vágyunk, az elképzelt jövőnk továbbra is bele fog férni a keretbe – ha cipőkanállal is.
  • Felosztottuk a feladatokat. – Amit tudtunk, persze kiszerveztünk, a megmaradt feladatokat pedig, amiket semmiképp sem tudtunk volna kidelegálni senkire, egymás közt osztottuk föl. Például a férjem volt a felelős a stratégiai és a műszaki kérdésekért, én a külcsínért és a belbecsért, de a költözés megszervezéséért is.
  • Odafigyeltünk egymás igényeire. – Természetesen az, hogy külön-külön területekért feleltünk, nem azt jelentette, hogy nem beszélgettünk folyamatosan az igényeinkről, elképzeléseinkről, vágyainkról, és nem figyeltünk oda egymásra. Így fordulhatott elő az, hogy a villanykapcsolóink morbidul alacsonyan vannak, mert Peti nyomatékosan megkérte a villanyszerelőt, hogy figyeljen oda az “icike-picike felesége” igényeire, a falakat pedig Peti kedvenc színére festtettem.
  • Ez egy hosszú történet. – Ami azt illeti, az álomotthonunk még most, csaknem egy évvel a beköltözés után is helyenként nagyon üres, helyenként pedig olyan, mint egy bolhapiac, hiszen hiába a csilli-villi új ház, még mindig leginkább kopott, öregecske, örökölt holmikkal van berendezve (már ahol be van rendezve). De fontos szempont volt számunkra az, hogy a véges anyagi forrásainkat úgy osszuk be, hogy először azok a dolgok legyenek meg, amiket nehéz “apránként eggyel jobbra cserélni” az évek során – például a szigetelés vagy a fűtésrendszer. Minden másra, a berendezésre, a dekorációra, a csip-csup holmikra, de még a konyha felszerelésére is (még mindig nincs tűzhelyem) úgy gondoltunk, mint az elkövetkező hosszú-hosszú évek projektjére.
  • Nem tart örökké. – Sok stresszel, sok aggodalommal, sok morcogással, és nem hazudok, sok sírással is járt az az időszak, de mindig igyekeztünk szem előtt tartani, hogy egy átmeneti időszakot élünk meg, ami egy cél felé halad.
  • Ez a kettőnk ügye. – Ahogy az életünk többi dolgával kapcsolatban, az építkezés alatt is azon voltunk, hogy szem előtt tartsuk: ez a kettőnk ügye – nem másé, de nem is egyikünké vagy másikunké. Ez azt is jelenti, hogy csapatként igyekeztünk szembenézni az anyagi, gyakorlati és lelki nehézségekkel: nem egymással marakodva, hanem egymással összezárva és összetartva.

Így épült fel tehát a mi álomotthonunk.

A többiek írásait itt olvashatjátok:

Haul #2 – Mannaszappan és egy kis (üzlet) politika

A héten csomagom érkezett a Mannaszappantól.
A csomag tartalma:

  • Egy kis tégely prémium shea vaj, amit kuponos akcióban kaptam (igazából ez a kis garantált ajándék, amit egy kérdőív kitöltéséért kaptam, ösztönzött a rendelésre)
  • Egy nagy tégely krémdezodor, amit kíváncsiságból már rég ki akartam próbálni
  • Egy fürdőgolyó, ami szintén kíváncsiságból került a kosárba
  • És végül egy apró olivás arctisztító szappan, mert a Szappantündér mindig küld meglepetést

  

 A Manna csomagról mindig már messziről integet az igényes Manna logó, a csomag már a kibontása előtt is illatozik, a dobozban vidám díszes papírra nyomtatott, személyre szóló levél és hasonlóan vidám számla vár. Ó, és a meglepetés! Mert a Szappantündér mindig küld meglepetést. 

Vida Ágnes: Üzletanyu születik c. könyvét olvasom épp, és ott találtam ezt a gondolatot: nem elég jónak lenned, de jónak is kell látszanod. A Mannaszappan nem panaszkodhat erre: ahhoz kétség sem férhet, hogy a tartalom és a megjelenés igényességére egyaránt adnak.

Ezen kívül viszont tökéletesen megjelenítik számomra Jack Canfield egyik sikerelvét is: mindig adj többet, mint amit elvárnak tőled. Az, hogy a Manna színes-szagos papírra nyomtatja még a számláját is és mindig rejt egy kis ingyen meglepetést a csomagba, több, mint amit elvárhatnék. 

Jack Canfield a könyvében sok üzleti életből vett példát is felsorol, hogyan adhat egy vállalkozás többet, mint amit a vevői elvárnak (például egy ingatlanügynök hagyhat meglepetés pezsgőt és éttermi ajándékutalványt az eladott házban, hogy az új lakók felhőtlenül ünnepelhessenek, egy autókereskedő átadás előtt teletankolhatja az eladott autót, stb.). Azonban ahogy ezen gondolkodtam, zárójelbe tettem a címben az “üzlet” szócskát – hiszen az élet minden területén nyújthatunk egy kicsivel többet az elvártnál.

Például elvárható, hogy a férjemet időben ébresszem reggel, ha megígértem neki, de az elváráson felüli, ha ezt csókokkal teszem, cirógatással és azzal a mondattal, hogy “ha kibújsz az ágyból, főzök neked egy kakaót”. Ha menstruációs görcsöktől szenvedve fetrengek a kanapén, elvárható, hogy a férjem gyógyszert hozzon nekem, de elváráson felüli, hogy a gyógyszer, a meleg tea és a takaró mellé még a kutyát is rátegye a hasamra azzal a gyengéd kísérőszöveggel, hogy “hoztam neked egy kis kutyás borogatást, segíteni fog!”. 

Marla Cilley, a FlyLady egyik alapelve, hogy egy házasság nem akkor működik jól, ha mindenki beleteszi a maga 50%-át, hanem ha mindenki beleteszi a maga 100%-át: a legjobbat, amit adni tud. De ez igaz lehet minden kapcsolatra, legyen az személyes vagy üzleti. Ha szívvel-lélekkel, méricskélés nélkül a legjobbat adjuk magunkból, többet az elégségesnél, többet az elvártnál, akkor lesz a kapcsolat igazán gyümölcsöző. 

Ti hogyan tudnátok az elvártnál egy kicsit többet adni a hétköznapokban – családtagként, szomszédként, munkatársként, barátként?

Boldogságterv #18 – Házasság és Valentin-nap

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

A férjemmel már az esküvőnk előtt is többé-kevésbé bojkottáltuk a Valentin-napot, most pedig ifjú házasokként megint felmerült köztünk a téma, hogy mire is való a Valentin-nap, érdemes, nem érdemes, hogyan érdemes ünnepelni.

Kell ünnepelnie a házasoknak a Valentin-napot?

“Kell ünnepelnie a házasoknak a Valentin-napot?” – Ezt a kérdést tegnap tette fel nekem a férjem, az én válaszom pedig az volt rá, hogy egyrészt senkinek sem kell ünnepelnie a Valentin-napot – másrészt viszont semmiképp sem szabadna felhagyni az ünnepléssel csak azért, mert valaki házas… sőt.

Ahogy a tegnapi cikkemben is írtam, a szerelem nem olyasmi, ami egyszer megtörténik, piros plüss-szívek és bonbonok között, és aztán nincs vele már több teendő életünk végéig. Épp ellenkezőleg, a szerelem olyasmi, amit életünk végéig, minden nap ápolni, táplálni, építeni kell.

Éppen ezért, ha a Valentin-nap a szerelmesek ünnepe, a házasoknak méginkább ünnepelniük kellene, mint a randizóknak – hiszen ők már elköteleződtek a feladat mellett, hogy életük végéig fenn fogják tartani egymás közt a szerelmet, míg a randevúzók még csak mérlegelik, hogy megtalálták-e a megfelelő partnert az elköteleződésre.

Úgyhogy a válaszom a férjem kérdésére egészen pontosan ez volt: “senkinek nem kell ünnepelnie a Valentin-napot, és nekünk sem kell a Valentin-napot máshogy ünnepelnünk, mint eddig, de most, hogy házasok vagyunk, jobban kell ünnepelnünk”.

Aznap mindenki tud ünnepelni

Ahogy mondtam, jobbára bojkottáltuk a Valentin-napot, amióta csak együtt vagyunk, de azért egészen soha nem hagytuk elmenni magunk mellett. Nem csaptunk körülötte nagy felhajtást, de egy-egy apró figyelmességgel megemlékeztünk róla.

Úgyhogy tegnap hoztam is haza néhány szelet cukrászdai süteményt, de mire hazaértem velük este, már nem igazán kívántuk, hát áttoltuk az ünneplést ma reggelre, amikor az ebédlőasztalunk mellett, lustán és pizsamásan, a reggeli után osztoztunk meg egy szelet tortán.

Amikor egy ölelés kíséretében boldog Valentin-másnapot kívántam a férjemnek, a válasza az volt: “Az úgyis sokkal jobb. Aznap mindenki tud ünnepelni, de másnap már nem mindenki tud.”

És azt hiszem, ezzel dióhéjban össze is foglalta a Valentin-nap (és úgy általában minden ünnepnap) lényegét. Aznap, hivatalosan, nagy csinnadrattával mindenki meg tudja ünnepelni az ünnepet. Az igazán fontos viszont az, hogy egy másnapon vagy egy akármilyen hétköznapon is meg tudjuk-e tartani a szerelem ünnepét, a szeretet ünnepét, az anyák napját, az apák napját, a gyereknapot, a halottainkra emlékezés napját és a többi ünnepet.

Papucsok és mamuszok: férfiak és nők a háztartásban

A FlyLady vs. Cesar Millan cikkem kapcsán felvetődött a kommentek között sok érdekes gondolat a férfiak szerepéről a háztartásban. Már akkor tudtam, hogy erről szeretnék még bővebben írni, de a végső motivációt az adta meg, amikor meghallgattam Anne-Marie Slaughter TED beszédét a férfiak és nők közötti munkamegosztásról. Az előadás felhívja a figyelmet arra, hogy nem beszélhetünk a feminizmus, a női egyenjogúság valódi diadaláról addig, amíg csak azoknak a nőknek vívunk ki elismerést, akik klasszikusan férfias terepen próbálnak helytállni (mint például a cégek vagy országok vezetése), de nem állunk ki azért, hogy a klasszikusan női hivatásoknak (mint például az otthonteremtés vagy a gyereknevelés) megfelelő elismertséget harcoljunk ki, és olyan munkává léptessük elő, amit bárki büszkén végezhet akár főállásban is – férfiak és nők egyaránt.

A férjem egyik nagyon kedves aranyköpése jut eszembe erről.

Én: – Beszélgettem ma a munkahelyemen az egyik gazdával arról, hogy milyen sokat segítesz a háztartásban, és azt mondta, hogy jó nagy papucs lehetsz.
Peti: – Na várjunk csak, de ha én is ledolgozom a heti 40+ órámat és kiveszem a részem a háztartásból, meg te is ledolgozod a heti 40+ órádat és te is kiveszed a részed a háztartásból, akkor ha én papucs vagyok, te is az vagy!
Én: – Én is ezt mondtam neki, de azt mondta, a nők nem lehetnek papucsok, csak a férfiak.
Peti: – Akkor jól értem, hogy aki nem akar koszban élni, de a feleségét sem akarja kizsákmányolni, az papucs?
Én: – Aham. Papucs vagy.
Peti: – Oké, ezt bevállalom. De ragaszkodom hozzá, hogy ha én papucs vagyok, akkor te is. Ketten együtt pedig egy nagyon szép pár papucs vagyunk.

Nagyon büszke vagyok a férjemre, hogy ilyen karakánul vállalja, ha papucsnak bélyegzik, és nem vonja ki inkább magát macsó módon a háztartásbeli munkákból. De tegye mindeki a szívére a kezét, amikor felsóhajt és ezután vágyakozik: megteszünk mi, nők, mindent azért, hogy ezt a jellemvonást erősítsük a férfiakban? Ha egy kispapával találkozunk, aki főállásban otthon marad GYES-en, elismerő megjegyzéseket teszünk arról, milyen férfias dolog ez? Ha egy óvóbácsiról hallunk vagy urambocsá’ egy férfi-férfi pár által nevelt gyerekről, keblünkre öleljük a változó tendenciákat, vagy megkondul bennünk valami inkompetenciát, vagy rosszabb esetben aberrációt jelző vészharang? Ha megtudjuk, hogy egy fiú otthon sürög-forog az édesanyja körül, porszívózik és bugyikat tereget, megdobban a szívünk, hogy micsoda parti, vagy elfanyalodunk, hogy nézd csak, anyuci kicsi fia?

Nap mint nap lehetőséget kapunk arra, hogy a reakcióinkkal nyílt platformokon erősítsük vagy támadjuk azt a képet, amikor egy férfi nőies terepen próbál helytállni – más szóval, hogy a társadalom szemében növeljük vagy csökkentsük a klasszikusan női munka értékét.

2015/01/img_0844.png

De ugyanígy az otthonunkba is nap mint nap lehetőséget kapunk rá, hogy a hozzánk legközelebb állóknak (legyenek férfiak vagy nők, fiúk vagy lányok) meghozzuk a kedvét a házimunkához, vagy elvegyük tőle.

Ahogy a cikkem kommentjei között is írtam, a házimunka azért hálátlan terep, mert csak akkor látszik, ha nem végezzük el – ha elvégezzük, olyan láthatatlan, mintha magától történne. És nem árt észben tartani azt, hogy ez nem a férfiak érzéketlenségéből és vakságából fakad – a házimunka egyszerűen ilyen, különösen akkor, ha nem a mocsokból kell kivakarni a házat egy délután alatt, hanem folyamatos szinten tartást végzünk. Ha a férjünk végezne turbó-törlést a fürdőszobai tükrön minden nap (ahogy egyébként a férjem teszi a monitoron vagy a tévén), vagy törölne fel a mosógép mögötti sarokban, mi sem vennénk észre, akármeddig duzzogna is a másik és puffogna magában, hogy na tessék, még egy jó szót sem kapok, észre sem veszi, hogy mennyit dolgoztam! Nem, ez nem az egyik vagy a másik ember vaksága, nemtörődömsége, gonoszsága, a szeretetének a hiánya – a házimunka egyszerűen ilyen: ha jól végezzük, láthatatlan.

Ezt a jelenséget mi a férjemmel, Petivel úgy trükközzük ki, hogy a háztartásbeli feladatokat hőstetteknek minősítettük. Amikor csak lehetőségünk van rá (este, vagy ha összefutunk nap közben, vagy akár ha csak üzenetet küldünk egymásnak), elbüszkélkedünk vele, milyen hőstettet hajtottunk végre. És itt jön a trükkös rész: a másik nem azt feleli (vagy érzékelteti) erre válaszul, hogy “na, aztán oda ne rohanjak, hogy teljesen magadtól kivitted a szemetet”, vagy “remélem, azért kitüntetést nem vársz azért, hogy végre elmosogattál, miután három napja nincs egy tiszta tányérom”. Hanem úgy reagál rá, mintha egy valódi világrengető hőstettet jelentettünk volna be: “a mindenségit, szuper vagy, drágám, köszönöm, hogy ennyit dolgozol értünk!”…

Meglepő vagy sem: mi sem vagyunk a kapcsolatunk első percétől fogva ilyen “halál cuki páros” (köszönöm a jelzőt Adricának :)). Nagyon sokat torzsalkodtunk és marakodtunk és szenvedtünk mi is a házimunka miatt, mielőtt még átértékeltük volna a viszonyunkat a házimunkához.

Ahogy szintén írtam a kommentek között, a házimunka egy nagyon érzékeny pontja volt a felnőtté válásomnak. Rengeteg fantasztikus dolgot tanultam édesanyámtól, aki két diplomás mérnök volt, nagy koponya, örök gondolkodó – de a házimunka szeretete soha nem tartozott ezek közé. Amikor gyerek voltam, mindig csak azt hallottam, hogy az én munkám a tanulás, a házimunkával nem kell foglalkoznom, miközben néztem, ahogy szalad körülöttünk a ház és anyukám csak nyűglődik a házimunka terhe alatt. Aztán egyszer csak, amikor elértem a kamaszkort és “eladó sorba kerültem”, abból, hogy nem kell törődnöd a háztartással, mert az nem a te munkád, hirtelen ez lett: ennyi idősen már magadtól kellene észrevenned a munkát! Micsoda sokk volt ez a számomra: egyszerre éreztem igazságtalanságnak a dolgot, ugyanakkor állandóan a saját inkompetenciám, a saját hiányosságom terhe gyötört, mert folyamatosan azt éreztem, hogy valami baj van velem, hogy rossz vagyok, lusta és buta. Csak később, utólag jöttem rá, amikor már sikerült kikecmeregnem ebből a róka fogta csuka helyzetből, hogy hogyan is lehettem volna kompetens egy olyan terepen, ahol soha nem volt lehetőségem gyakorlatot szerezni, és motiváció helyett inkább elrettentést láttam magam előtt?

Ezért cserébe viszont mindig megdobban a szívem azokért, akiket lustának bélyegeznek a háztartásban (legyenek semmirekellő férfiak vagy dologtalan nőszemélyek), mert arra gondolok, hogy lehet, hogy egyszerűen hozzám hasonlóan soha nem kapták meg a megfelelő segítséget, hogy kibontakozzanak?

A gyerekek neveléséről olvastam azt az elgondolkodtató tényt, hogy minél idősebb egy gyermek, annál kevesebbet dicsérik a szülei. Amikor még csak pöttöm, minden gügyögése egy csoda, de minél nagyobb lesz, annál több lesz vele szemben az elvárás, a rosszallás, a követelés, a büntetés, a kritika, és annál kevesebb az ünneplés, az éljenzés.

Amikor Petinek és nekem szembe kellett néznünk azzal, hogy a házimunka szempontjából többé-kevésbé “kimaradt a gyerekkorom”, akkor (nem egészen tudatosan) úgy döntöttük, hogy ismét “gyerekcipőbe lépünk”, és azóta is egy kicsit gyerekek vagyunk a háztartásban – ha már nem is vagyunk olyan esetlenek, mint amikor (a FlyLady program kifejezésével élve) a BabyStepjeinket tettük, de legalábbis lélekben: gyermeki módon dicsekszünk a “hőstetteinkkel” és úgy dicsérjük egymást, mint a büszke szülő az első sársütijét elkészítő bébit a homokozóban.

Az életnek egyébként minden területén igyekszünk így bánni egymással: a kelleténél mindig egy kicsivel (vagy jóóó sokkal) több dicséretet, elismerést adva és kérve, olyan nyíltan beszélve egymással (csakis egymással), mint azok a bizonyos gyerekek, akik kikotyogják a szülők összes viselt dolgát az egész utcának, mert nem tudnak titkot tartani, és rengeteget mókázva.

Nekünk mindez bevált: ma már a háztartás egy izgalmas pontgyűjtögető játék, ami lépten-nyomon achievementeket, bónuszokat és plecsniket tartogat a számomra (például szállodába illően bevetett ágyat vagy összehajtogatott készítek oda magamnak “meglepetésül”), a legfontosabb napi rutinomat, a napi öt perc hot-spotozást, tűzoltó takarítást egy csilli-villi pontgyűjtő naptáron pipálom magamnak színes filccel, és folyamatos büszkélkedésre ad okot és minden nap dicséretet kapok érte – ha az önmagában rejlő jutalom nem volna elég.

Épp ezért én erre motiválok mindenkit: ha úgy érzitek, hogy a párotok nem vesz részt elégségesen a házimunkában, ne büntessétek és ne szidalmazzátok, hanem próbáljatok úgy gondolni rá, mint egy olyan gyerekre, akinek ezek az első BabyStepjei, mert lehet, hogy tényleg soha nem volt lehetősége megtanulni azokat a dolgokat, amiket nektek igen – mert mindannyiunknak voltak BabyStepjei, csak akik elég szerencsések, azoknak olyan régen, hogy már nem emlékeznek rájuk.

Emellett pedig ne feledkezzetek el a nagy képről sem: ha lehetőségetek van a férfiasságáról biztosítani egy férfit, aki női terepen próbálja ki magát, akkor ne fukarkodjatok az elismeréssel – legyünk azon, hogy menő legyen “papuccsá” válni!

Mormon péntek: a legfontosabb sztori

Egy régóta félbemaradt cikk várakozott a jegyzeteim között, mert nem tudtam, milyen tanulságot vonhatnék le a gondolataim sorából, ezért nem osztottam még meg veletek. Aztán ráakadtam erre a videóra a Mormon Channel twitter csatornáján.

A videóban egy tanulságos történetet hallhatunk arról, hogy amikor úgy érezzük, a dolgaink rosszul alakulnak, hogy a sors (vagy Isten) kegyetlenül keresztülhúzta a számításainkat, megsemmisítette minden addigi erőfeszítésünk eredményét, felégette előttünk az utat, akkor még nem tudhatjuk, milyen új dolgoknak nyitott ezzel utat, nem tudhatjuk, hogy az élményeink, a nehézségeink milyen erősségekkel ruháznak fel, milyen lehetőségek felé indítanak el.

Számomra azonban (sajnálatos vagy kevésbé sajnálatos módon) ez a mormon üzenet sem azt üzente, amit szándékozott: nem azt, hogy el kell fogadnunk Isten terveit az életünkkel, hanem azt, hogy el kell fogadnunk, hogy rossz dolgok igenis történnek velünk, és csakis rajtunk áll, hogy mit olvasunk ki belőlük, rajtunk áll, hogy milyen hatást fognak gyakorolni ránk: hogy összetörnek vagy megerősítenek minket. Csakis rajtunk áll, hogy mi lesz a történetünk tanulsága.

De miről is akartam írni nektek eredetileg?

Mint tudjátok, idén ismét belevágtam a Book of Mormon in 365 Days olvasó kihívásba, nem is elsősorban a Mormon könyve miatt, hiszen az olvasás nagyobbik részét nem a könyv lapjain, hanem az instagram kommentek között töltöm, hiszen sok inspiráló és elgondolkodtató hozzászólást, személyes történetet olvashatok itt, és tanulhatok abból, ahogy az emberek megélik, elmondják, értelmezik a saját életük történeteit és igyekeznek tanulni, gazdagodni általuk.

Ugyanakkor mindig elgondolkodtat, amikor olvasom azt az elragadtatást, amivel magát a könyvet dicsérik – és itt most nem csak a mormonokra gondolok. A mormonok főleg a Mormon könyvéért rajonganak, a keresztények ugyanígy a Bibliáért. Bödőcs Tibor humorista szavai jutnak eszembe, aki találóan megjegyezte, hogy míg a keresztények forgatni is szokták a lemezt, addig a zsidók csak a Biblia A oldalát hallgatják. (Ha pedig olcsó módon tovább akarom fűzni a poént, míg az Ószövetség az A oldal és az Újszövetség a B oldal, addig a Mormon könyve lehetne a bonus track, a lemezről kimaradt dalokkal.)

Ahogy a mormon misszionárius fiúk egyszer rámutattak: a Biblia és a Mormon könyve sem más, mint egy család sok nemzedékre visszamenő története, egy családi kalendárium, jótanácsok, intelmek és inspiráló családi sztorik gyűjteménye, ami arra szolgál, hogy az olvasói gazdagodjanak és útmutatást nyerjenek belőle. Nem is csoda, hogy az emberek szeretik az ilyen gyűjteményeket, hiszen így vagy úgy minden ember így keres támaszt és inspirációt, ez az emberi természet elszakíthatatlan része: sztorikból tanulunk. Soha nem fogom elfelejteni azt, ahogy gyerekkoromban anyukám meséket szőtt nekem, vagy a Grimm gyűjteményből olvasott, ahogy apukám ezredszerre is elmesélte a határőrként eltöltött idő sztorijait, ahogy a nagymamám a cseléd éveiről beszélt, a nagypapám arról, amikor mentősofőr volt, vagy hogy soha nem tudtam elégszer hallani a szüleim megismerkedésének történetét. Szeretjük a sztorikat. Szeretjük újra és újra elolvasni vagy meghallgatni őket, és attól függően, hogy öt, tizenöt, huszonöt, negyvenöt vagy nyolcvanöt évesek vagyunk, más és más élethelyzetekben, mindig más és más tanulságot vonunk le belőlük, mással gazdagítanak.

Azt esik csak nehezemre megérteni, amikor az emberek látják, hogy egy ezeréves történetet ezérféleképpen értelmezhetünk (akár ezerféle helyesnek tűnő és felemelő módon), miközben tudják, hogy még ezer ilyen történet van szerteszét a világban, és ez mégsem arra indítja őket, hogy alázattal legyenek mások iránt (más sztorik és más értelmezések iránt), hanem piedesztára emelnek egyetlen könyvet, egyetlen sztorit, kirekesztő szabályokat és dogmákat alkotnak belőle, kikiáltják azt az üdvözülés egyetlen kulcsának, sőt mi több, minden vesszőjében és minden hasonlatában valósnak és igaznak fogadják el. Mintha a teknős és a nyúl történetét elolvasva csak akkor hihetném el, hogy a kitartó munka jobban meghozza a gyümölcsét, mint az, ha a saját csodálatosságunktól eltelve ülünk a fenekünkön, hogyha hajlandó volnék egyben elismerni azt is, hogy léteznek beszélő állatok. Nonszensznek hangzik, ha La Fontain meséiről mondjuk azt, hogy csupán ugyanolyan tanmesék, mint ezernyi másik az emberiség történetében, de háborúkat indíthat el, ha a Bibliáról vagy más vallások szent könyveiről sugalljuk ugyanezt.

Ha vallásos közegben mozgok (mint például amilyen most a Mormon könyvét olvasók tábora), minduntalan kihangsúlyozzák, mennyire fontos, hogy az ember folyamatosan olvassa és értelmezze a szentírásokat, keresve bennük a választ a kérdéseire. Csakhogy a bökkenő, amire fel szeretném hívni a figyelmet, abban áll, hogy szinte bármilyen forrást választhatnánk ehhez a munkához. Legyen szó bármilyen “bibliáról” (eredeti értelmében véve, pusztán könyvek gyűjteményeként gondolva rá), ami emberekről szól és kellően terjedelmes, rétegelt, hiszem, hogy ha választ keresünk benne, választ fogunk benne találni a kérdéseinkre – bármelyik kérdésünkre. Miért? Mert ez az emberi jellemzőnk, ilyenek vagyunk: sztorikból tanulunk. Szeretünk sztorikat értelmezni, és végső soron az életünk sem más, mint egy sztori, amit mi magunk írunk, méghozzá azzal, hogy eldöntjük, hogyan magyarázzuk a fordulatokat, amik megesnek velünk, eldöntjük, hogy mindabból, amit látunk vagy hallunk a világban, mit szövünk bele és hogyan.

Az egyik olyan mondat, ami gyakran hangzik el tragédiák idején és amitől egyszerűen elgurul a gyógyszerem, ha hallom, a következő: Ez Volt Isten Akarata. De nem azért bosszant fel annyira ez a mondat, mert Istent vitatom benne, hanem azért, amire az emberek általában használják. Azzal, hogy a nagy Mesemondóra mutatnak, mondván, hogy úgyis ő írja a történetet, gyakran lesöprik a saját felelősségüket, hogy maguk értelmezzék az életük sztoriját és maguk fundálják ki, mi legyen benne a következő fordulat, hogy mi legyen az a végkifejlet vagy tanulság, ami felé el akarnak indulni. Sokszor hallottam már azt a mondatot, hogy “ez volt Isten akarata” (igen, akkor is, amikor meghalt az édesanyám), de még senkit nem hallottam, aki hozzátette volna, hogy “a te dolgod pedig az, hogy kifundáld, mihez kezdj vele”.

Azt hiszem, valójában nem az zavar, hogy vannak olyan emberek, akiknek vannak kedvenc történetei – hogy vannak, akik ugyanazt a könyvet olvassák el ezerszer, ahelyett, hogy ezer különbözőben keresnék a választ a kérdéseikre. Hanem az, amikor könyvekről vitatkoznak, a források értékéről és igazáról, arról, hogy léteznek-e égő csipkebokrok és beszélő állatok, ahelyett, hogy elismernék a saját felelősségüket a sztorik értelmezésében és abban, hogy mihez kezdenek velük. Hiszen elolvashatjuk ugyanazt a sztorit és juthatunk ezerféle következtetésre. Elolvashatunk ezren ezer különféle sztorit, és a végén érthetünk egyet ugyanabban a tanulságban. Végső soron viszont ezek nem mások, mint sztorik és értelmezések. A legfőbb céljuk pedig szerintem nem az, hogy vérre menő küzdelmet folytassunk arról, kinek melyik a kedvenc könyve, vagy hogy elbújjunk a felelősség elől, hogy egy megfoghatatlan külső erőre hivatkozva sodródjunk, mondván, hogy “ilyen az élet”, “shit happens”, “ez volt Isten akarata”.

Gyerekkorunktól fogva szeretjük a sztorikat. Sztorikat hallgatunk, sztorikat tanulunk értelmezni és végül sztorikat mesélünk. Mindezt pedig nem cél nélkül tesszük, hanem azért, hogy megtanuljuk elmesélni a legfontosabb történetet: a saját sztorinkat.

A FlyLady azt mondja: cssst!

Marla Cilley, az eredeti FlyLady Sink Reflections c. könyvét olvasom most újra, de már az első olvasásnál is elérkezett egy heuréka pillanatom, amikor eldöntöttem, hogy meg fogom osztani a felfedezésemet veletek. Egy ponton a könyvben ugyanis felfigyeltem arra, hogy miközben Marla sorait olvasom, Cesar Millan hangját hallom a fejemben, ahogy határozottan és ellentmondást nem tűrően azt mondja: cssst!

Cssst! Elég a nyafogásból!

Hogy mikor volt ez? A FlyLady a könyvében egy egész fejezetet szentel annak a kérdésnek, hogy “hogyan vehetném rá a családomat, hogy többet segítsenek a házimunkában”, a könyörtelen válasz pedig ez: sehogy. Bevallom (bár nekem nincsenek ilyen problémáim – az ég áldja érte a férjemet /és az anyósomat/!) kicsit meghökkentő volt ezt olvasni azok után, hogy a könyv megelőző fejezeteiben, amikor annak lélektani gyökereit, gyerekkori traumáit és felnőttkori hatásait taglalta, hogy hogyan és miért nem tudja sok ember kézben tartani a háztartását, amikor másoknak ez annyira egyszerűen megy, Marla stílusa annyira pihe-puha, támogató, megnyugtató és erőt adó volt, mint a legszeretőbb ölelés.

Amikor azonban elérkeztünk ahhoz a kérdéskörhöz, hogy mennyire igazságtalan és nehéz az, hogy rendben kell tartanom a háztartást, miközben bezzeg a férjem…, bezzeg a gyerekeim…, akkor Marlából mintha kitört volna az őrmester (vagy, mint később rájöttem: Cesar Millan), és ellentmondást nem tűrően, keményen elkezdte szajkózni: nem érdekel. Nem érdekel a nyafogásod. Nem érdekel, mivel magyarázod, nem érdekel, ha duzzogsz, nem érdekel, ha vannak érveid és azokat el akarod mondani. Nem hallgatom meg. Hagyd abba a nyafogást és állj neki takarítani. Igen, akkor is, ha eközben bezzeg a férjed és bezzeg a gyerekeid. Nem érdekel. Ne méricskélj. Ne nyafogj. Csak tedd meg, amit meg kell tenni. (Én pedig eközben egyre hangosabban hallottam a fejemben Cesar Millan hangját: cssssst!)

Persze nem a FlyLady szeretete és támogatása fogyott el a könyv közepére. Hanem, ahogy Marla írta, túl kell tennünk magunkat azon a hozzáálláson, hogy méricskéljük, mennyit tettünk bele a közös projektbe mi és mennyit a körülöttünk élők, mert ezzel egyrészt pocsékoljuk az energiáinkat, másrészt pedig visszafogjuk magunkat. Pedig, ahogy írja, egy házasságban a fair-share nem arról szól, hogy mindenki beleteszi a maga 50%-át, hanem arról, hogy mindenki beleteszi a maga 100%-át, a lehető legjobbat, legtöbbet adva abból, amire képes. Ha tehát arra törekszünk, hogy semmiképp se adjunk magunkból 50%-nál többet, miközben kritikus szemmel méregetjük, vajon a másik fél hozzájárulása eléri-e az 50%-ot, akkor alaposan félreértelmeztük a feladatot és nem is várhatjuk el, hogy a másik felünk helyesen értelmezze. Ehelyett el kell kezdenünk beletenni a magunk 100%-át, nyafogás, duzzogás és méricskélés nélkül, jó példát állítva. És csak amikor ennek a hozzáállásnak a konzekvens alkalmazása megmutatkozik az életünkben, akkor van jogunk elkezdeni kérni és nagyobb részvételre bíztatni a hozzánk tartozókat (ha egyáltalán szükség van rá és nem csatlakoznak be maguktól).

De hogy hogyan jön ide Cesar Millan?

Ahogy Marla ellenkezést nem tűrő, mindenféle lázadozást azonnal letörő szavait olvastam, Cesar Millan jelent meg a lelki szemeim előtt. Ahogy a belső szörnyetegünk tiltakozik azellen, hogy dudorászva, boldog és könnyű szívvel takarítsunk és mosogassunk, miközben a férjünk már megint a kanapén henyélve nézi a meccset, a FlyLady pedig ránk mordul, hogy “cssst, nem érdekel, engedd el és tedd a dolgod”, ugyanúgy viszonyul Cesar Millan is a kutyákhoz, ha azok helytelenül viselkednek. Számára a szeretet, a kutyánk lénye iránt táplált gyengéd érzelmek és a helytelen viselkedéssel szembeni maximális intolerancia nem ellentétes fogalmak – sőt.

Ha egy kutya helytelenül viselkedik, az egyetlen elfogadható, azonnali reakció rá (nem az agresszió!) a kizökkentés. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, egyben azt is mondjuk: elég, nem érdekel! Nem érdekel, hogy azt hiszed, az a kutya furcsán nézett rád. Nem érdekel, ha szerinted a postásnak semmi joga belenyúlni a postaládába. Nem érdekel, ha szerinted a gyerekeknek nem szabadna zörgő műanyag motorokkal közlekedni a kerítésed előtt. Nem érdekel, hogy felbosszantottad magad. Nem érdekel, ha meg akarod kóstolni, át akarod ugrani, ki akarod kaparni, meg akarod ugatni vagy szét akarod tépni. Cssst. Nem. Nem érdekel. Amikor azt mondjuk a kutyának, “cssst!”, akkor nem kérjük ki a véleményét, nem hallgatjuk meg az érveit, nem keressük a motívumait, nem simogatjuk meg a buksiját és nem öleljük magunkhoz. Csak elvárjuk, hogy visszatérjen a helyes viselkedéshez, a helyes lelkiállpothoz. Marla Cilley szavaival élve: hagyd abba a nyafogást és tedd meg, amit meg kell tenni!

És a csodálatos az egészben, hogy még különösebb jutalmazásra sincs szükség, hiszen mindkét esetben önmagában foglalja a jutalmát az, ha felhagyunk a nyafogással és a helyes dolgokra összpontosítunk.

/home/wpcom/public_html/wp-content/blogs.dir/632/38546006/files/2015/01/img_0828.jpg

Csak magaddal foglalkozz, ne mással!

“Senki mást nem tudsz megváltoztatni, csakis önmagadat” – mondja a FlyLady. Akárhányszor és akármilyen formában teszik fel neki a kérdés, hogy “hogyan változtathatnám meg a férjem hozzáállását a házimunkához”, a válasz egyszerű és mindig ugyanaz: sehogy. Megváltoztathatod a saját hozzáállásodat és remélheted, hogy az önmagában foglalt jutalom mellett bónuszként sikerül másokat is megfertőznöd a jó példával, de nem foglalkozhatsz azzal, hogy vajon hogyan tudnád szánt szándékkal megváltoztatni, manipulálni, befolyásolni a szeretteidet.

Ahogy Marla Cilley könyörtelenül következetes sorait olvastam arról, hogy hagyj fel a méricskéléssel, hagyj fel mások bírálatával és fordítsd a figyelmedet saját magad felé, mert az a te ügyed, hogy te mit teszel és nem más, szintén Cesar Millan képe jelent meg előttem.

Amikor Cesar a problémás kutyák gazdáinak oktatja a helyes sétatechnikát, gyakran találkoznak azzal a jelenséggel, hogy a kutyák figyelmét elvonják a más pórázok végén vagy a kerítések mögött csaholó, őrjöngő, támadó kutyák, és az agresszív érzelmek rájuk is átragadnak. Cesar hozzáállása ehhez egyszerű: nem a te falkád – nem a te dolgod. Arra bíztatja a póráz másik végén álló gazdákat, hogy úgy tekintsenek a kerítés vagy az utca túloldalán lázongó kutyákra, mintha ott sem lennének, és határozottan zökkentsék ki kutyáikat is az átvett haragos lelkiállapotból, egészen addig, míg már a megfelelő helyre figyelnek és a megfelelő helyről veszik át az érzelmeket: a nyugodt gazdájuktól.

Más szóval: nem tudod megváltoztatni azt, aki a kerítés vagy az utca másik oldalán őrjöng. Nem tudod rávenni, hogy máshogy viselkedjen, de ez nem is a te dolgod. A te dolgod az, hogy helyesen viselkedj, hozd a legjobb formád, hiszen neked is így a legjobb, és ne bosszankodj más helytelen viselkedése miatt, ne kövess mást, ne versengj mással a rosszaságban – ne akarj megváltoztatni mást, csak önmagadat.

Légy a saját falkavezéred!

Többször írtam már, hogy mennyi mindent tanulhat az ember Cesar Millan módszereiből, nemcsak akkor, ha kutyája van, de akkor is, ha egy emberfalkát kell összetartania, és akkor is, ha önmagával szeretne jobban tisztába kerülni. Az, hogy megtaláltam ezt a szórakoztató analógiát Marla Cilley (a FlyLady) és Cesar Millan módszerei között, ismét egy ékes példája volt ennek a számomra.

Ahogy a férjem szokta mondani (és ami egyébként Cesar Millan egyik mottója is, mint azt nemrégiben megtudtam az instagram fiókjából): az élet egyszerű, ha nem bonyolítjuk túl magunknak. Cesar Millan kutyapszichológiai sorozatának (amelynek mottója, hogy segítsen a kutyáknak és tanítsa az embereket) egyik legmeghatóbb visszatérő momentuma az, amikor az emberek hirtelen rádöbbennek, milyen hamar megoldódik a kutyáik legtöbb problémája, ha a gazdáik felhagynak azzal, hogy túlbonyolítsák az életüket (hogy következetlen, elletmondó utasításokat adjanak nekik, hogy ne szabjanak nekik korlátokat és szabályokat, stb.). Ha a kutyák megkapják az olyan egyszerű, hétköznapi ajándékokat, mint azt, hogy mindig tudják, mit kell tenniük, vagy hogy mindig van valaki, aki kizökkenti őket a helytelen lelkiállapotból, a gondjaik szertefoszlanak, és ezek a csodálatos kis (és nagy) állatok eltelnek szeretettel, nyugalommal, békével.

Erre emlékeztettek Marla Cilley sorai, amik azt sugallták nekem, mennyire bölcs dolog lenne, ha felvállalnánk azt a felelősséget, hogy a saját fakavezéreinkké váljunk. Ha megtanulnánk kizökkenteni magunkat az olyan helytelen lelkiállapotokból, mint a nyafogás, a duzzogás, az agresszió, a harag, és a helyes dolgokra irányítanánk a figyelmünket: a feladatainkra, a céljainkra, az előttünk lévő apró, mindennapos örömökre, és megtalálnánk az ebben rejlő békét.

Boldogságterv #14 – A nem tervezett terv

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Általában nem vagyok az a típus, akinek a nagy volumenű évértékelés, tervezés és újratervezés együtt jár az újévvel, ez nálam inkább spontán módon szokta felütni a fejét a legváratlanabb időszakokban. Micsoda váratlan volt tehát, hogy idén pont újévkor fogott el ez a hangulat!… Úgyhogy ennek örömére úgy gondoltam, a január témája legyen az értékelés és tervezés, és az, hogy az életem szervezése, a tervek készítése hogyan vihet közelebb a boldogsághoz.

Cikkajánló: tervezz Viával és Dórival!

Kezdetnek ajánlanék két cikket, amik mostanában megmozgattak a tervezéssel kapcsolatban.

Így tervezem meg 2015-öt (Via, Urban:Eve) – Ebben a cikkben Via részletesen ír arról, hogyan fektetik le ők a férjével az üzleti és személyes céljaikat, hogyan vázolják fel a terveiket és hogyan osztják el azokat az elkövetkező időszakra.

Tervezd meg a blogbejegyzéseidet! – Letölthető tervezővel (Dóri, Daily Dorothy) – Dóri teljesen elkápráztatott ebben a cikkben, amikor bemutatta, ő hogyan tervezi előre a blogbejegyzéseit – akár egy évvel. A cím nem hazudik, elsősorban bloggereknek ajánlom, nekik viszont nagyon jó szívvel.

Tiszta lappal

Nem kifejezetten tervezőeszköz ugyan, de tavaly év elején belefutottam tumblr-en néhány olyan képbe, amik azt üzenték, hogy gondolj az évedre úgy, mint egy könyvre. Ma van az x-edik napja – hol tartasz benne vajon? A bevezetésnél, a fordulatoknál, a befejezésnél? Felpörgött már a történet vagy ideje volna valami csavart vinni bele, hogy izgalmas olvasmány legyen?

/home/wpcom/public_html/wp-content/blogs.dir/632/38546006/files/2015/01/img_0827.jpg

Az év elején még csak legyintettem ezekre a bejegyzésekre, mondván, hogy ó, ugyan, minek izgulni azon, hogy még nem mutathatok fel semmit, ha az évem egy könyv lenne, még a tartalomjegyzéken és a köszönetnyilvánításon sem lennénk túl! Év közben aztán nagyon sokszor fejbekólintott, amikor megláttam a két- majd háromjegyű oldalszámokat, és amikor rádöbbentem, hogy bizony, az évem főhőse már nyakig elmerült a történetben, sőt, ideje volna, ha valami végcél és tanulság kezdene formálódni a szeme előtt.

Mivel tavaly ekkora hatással volt rám ez a véletlenszerűen fel-felbukkanó emlékeztető, arra gondoltam, idén megpróbálom önmagamnak feldobni, ha nem is minden nap, de időről időre a jelzést: ma lapoztam a 365 oldalas könyv x-edik lapjára – hol tartok most, hogyan alakult eddig a történet, mit szeretnék, merre menjen tovább? (Ezek a kis útjelzők a többi hétköznapi élményemmel együtt követhetők az Instagram fiókomra feliratkozva: @timi_kincsesfuzet)

Ti készítetek terveket 2015-re?

A kedvesség mint hozzáállás

Egy tegnap történt esetet szeretnék megosztani veletek, ami annyira apró dolog volt, de ugyanannyira lélekgyógyító is, és úgy érzem, remekül érzékelteti azt, hogy általában (a jobb napjaimon) hogyan érzek a világgal kapcsolatban, hogyan igyekszem viselkedni (ami persze nem mindig sikerül) és hogy mit gondolok arról, ahogyan a dolgoknak működniük kell, kellene.

Hazafelé tartva szálltam fel az esti buszra, de előre engedtem egy hölgyet, aki egy kisfiúval, talán az unokájával utazott. Jegyet kért kettejüknek, majd amikor elővette a néhány érmét a zsebéből, riadtan bámult a tenyerébe és azt mondta: – Istenem!… Azt hittem, ez egy száz forintos!…
Majd elgyötört arccal hátrafordult hozzám, és nagyon kínosan azt kérdezte: – Kérem, ki tudna segíteni huszonöt forinttal?…
Már kaptam is elő a pénztárcámat és mosolyogva bíztattam, hogy ne aggódjon, ez a legtermészetesebb dolog.
– Nagyon köszönöm! – hálálkodott még mindig, amikor megkapta a jegyeket a buszsofőrtől. – Remélem, hogy találkozunk még, hogy visszaadhassam a pénzt!
– Ugyan már – feleltem, a legmelegebb, legkedvesebb mosolyommal. – Egyszer majd engem is kisegít valaki, és akkor rendben is leszünk.

Legutóbb arról írtam, hogy sajnos önhibáján kívül néha mennyire tévútra viszi az embert a kedvessége, és hogy mennyire fájdalmas tud lenni, ha a kedvességre gorombaság, a szívességre hálátlanság vagy visszaélés a válasz. Ugyanakkor ahogy ott is írtam és ahogy megerősítettetek a kommentek között is (amiért továbbra is hála és nagy ölelés nektek), a kedvesség, a bizalom, a nyíltság olyasmi, amiből mindig csak többet kellene teremteni a világban, nem pedig kevesebbet.

Dieter F. Uchtdorf elnök szavai nyomán, aki szerint a hála egy feltétlen hozzáállás kellene hogy legyen, nem pedig egy reakció, egy válasz, aminek előfeltételei vannak, a kedvességről is ugyanezt mondom. Az embernek nem kellene méricskélnie, számolnia, előfeltételeket szabnia a kedvességhez vagy azonos viszonzást elvárnia érte. Ami persze nem egyenlő azzal, hogy cserébe mindent el kell tűrni – de nem szabadna csalódottnak lenni vagy kiábrándulni a kedvesség intézményéből azért, mert a felelet nem azonnal, nem üzleti tranzakcióként és nem ugyanonnan érkezik vissza hozzánk.

A hálához hasonlóan a kedvesség, a bizalom is egy olyan csatorna, amit ha megnyitunk, át fog áramlani rajta egy folyam, amit azelőtt elzártunk magunktól. Nem mindig úgy és nem mindig onnan, ahogy és ahonnan várjuk, viszont néha olyankor is, amikor teljesen meglepődünk rajta.

Velem például (ha hiszitek, ha nem) annál, hogy zaklatnak, visszaélve a kedvességemmel, gyakrabban esik meg, hogy idegenek odajönnek az utcán és megköszönik, hogy láthatták a mosolyomat. És ez olyasmi, ami igazán vissza tudja adni az ember hitét önmagában, az emberekben és a világban.

Mormon péntek – FamilySearch: családfakutatás

Valamikor kisiskolás koromban nekiláttam felkutatni és összeírni a családfámat. Akkor a négy nagyszülőmből még három élt, és a háromból kettő igazi mesemondó volt, a családi sztorik kifogyhatatlan kincsestára – nagyon sok adatot összeszedtem és lejegyeztem csak az elmondásaik alapján (levéltári és egyéb kutatómunka nélkül), négy-öt generációra visszamenően kiterjedt családfát állítottam össze a segítségükkel. Sajnos nem vigyáztunk a munkám eredményére – azóta sem tudom, hová tűntek azok a jegyzetek (még nem adtam fel a reményt, hogy egy félreeső dobozból valamikor váratlanul előbukkannak), és azóta sajnos már egyik nagyszülőm sem él.

Most, hogy az újraindított boldogságtervem első témája az, hogy hogyan segíthet boldogabbá válni, ha nyomot hagyunk magunk után, ismét eszembe jutottak a családfakutatási próbálkozásaim. Amiért pedig ezt a mormon péntek rovat keretein belül hozom fel, az az, hogy a mormonok számára is nagyon fontos a családfakutatás, méghozzá két okból: egyrészt mert így generációkra visszamenően áldásokat kérhetnek az őseikre, másrészt pedig (ahogy már a naplóírás témakörében is írtam róla) úgy tartják, hogy mivel a Biblia és a Mormon Könyve is családok történeteiből áll össze, ugyanígy fontos a mostani családokat is kutatni és a történeteiket feljegyezni. Ezért az egyház is támogatja a családfakutatást, a hivatalos, nonprofit honlap pedig nemcsak egyháztagok, de bárki számára elérhető.

FamilySearch.org – A családfakutatók honlapja

Hirtelen felindulásból regisztráltam is a FamilySearch.org oldalon, ami jól kezelhető (angol nyelvű) felülettel segít nekiindulni a családfa felvázolásának. A honlapon lehetőség van a mások által rögzített személyek közt is keresni, így a születési és egyéb adatok alapján kapcsolódási pontokat találhatunk mások családfájával (bár nem tudom, mennyire kiterjedt még a magyar adatbázis), és a családtagjaink életrajzi adatait is rögzíthetjük (születés, halálozás, házasságkötés, válás, keresztelkedés, katonai szolgálat és rengeteg más). De hogy ne legyen ennyire száraz a gyűjtemény, a családfához rögzíthetők dokumentumok, képek és családi történetek is.

FamilySearch Tree – Mobil családfa alkalmazás

iOS-re és Androidra is letölthető a FamilySearch – Tree mobil alkalmazás, amiben ugyan a tényadatok nem rögzíthetők, csak a FamilySearch.org regisztráció alapján lekérdezhetők, viszont a családtagokhoz feltölthető, képek, dokumentumok és történetek. Így az embernek mindig a zsebében lehet a családfája, és ha néhány szabad perce akad nap közben, egy-egy életképpel, emlékkel, sztorival bővítheti a családi kalendáriumot, vagy fellapozhatja azt és megmerítkezhet az emlékekben. Az alkalmazás ajánlója szerint családosok “mesekönyvként” is használhatják, hogy az apróságok esti meseként a szüleik, nagyszüleik, dédszüleik történeteit hallgathassák.

Még nagyon friss felhasználó vagyok, ezért ennél bővebb ajánlót és kalauzt most nem tudok adni a honlaphoz és az alkalmazáshoz, de ha valakinek van tapasztalata (akár ezzel a konkrét honlappal, akár a családfakutatással kapacsolatban általában), nagyon szívesen veszem, ha megosztja!