Dilettáns amatőr szeretnék lenni

Az az életcélom, hogy dilettáns amatőr legyek. – Hogy miért? – Ami azt illeti, a kérdés inkább az, hogy másoknak miért nem ez a leghőbb vágya.

Nemrég ismét szembejött velem Csíkszentmihályi Mihálynak, a flow, a tökéletés élmény fogalom megalkotójának egy emlékezetes gondolata. 

“Eredetileg az „amatőr”, amely a latin „amare” (= szeretni) szóból ered, arra a személyre utalt, aki szereti csinálni, amit csinál. Ugyanígy a „dilettáns”, amely a latin „delectare” (= örömet lelni valamiben) származéka, olyasvalaki volt, aki élvezett egy bizonyos tevékenységet. (…) Semmi sem illusztrálja jobban, hogy megváltozott a magatartásunk az élmény értékével szemben, mint éppen ennek a két szónak a sorsa. Volt idő, amikor amatőr költőnek vagy dilettáns tudósnak lenni csodálatos volt, hiszen ez azt jelentette, hogy az életet értékesebbé lehetett tenni az ilyen tevékenységekben való elmélyedéssel. (…) lassan kínossá vált, ha valakit dilettánsnak neveznek, annak ellenére, hogy a dilettáns azt éri el, ami a legfontosabb – örömet szereznek neki a saját cselekedetei.”

Azonban ha egészen őszinte akarok lenni magamhoz ezzel az életcéllal kapcsolatban, fel kell jegyeznem Stephen King egy gondolatát is:

“Ezzel kezdődik: told az íróasztalodat a sarokba, és valahányszor leülsz írni, emlékezz rá, hogy miért nem a szoba közepén áll. Az élet nem a művészet támogatására szolgál. Másképp működik.”

Sokszor szembesültem már vele, és valószínűleg még számtalanszor fogok az életem során, hogy ha boldog vagyok és azon dolgozom, hogy még boldogabbá váljak, legyen szó egyszerű hétköznapi derűről vagy arról, hogy olyasmivel foglalkozom, ami érdekel és örömet okoz, nagyon hamar kialakul az a kép, hogy ez az út fájdalomtól és munkától mentes, könnyű, sőt mi több, lusta, léha, komolytalan. 

Sokszor hallom azt, hogy egészen biztosan azért érzem magam ilyen derűsnek, mert fogalmam sincs arról, milyen is valójában az élet – de ha majd egyszer felnövök, majd ha egyszer messzebbre fogok látni a kis mesevilágomnál, amiben mindeddig semmi bántódás nem ért (hehh, hát persze, hogy nem…), akkor majd nem leszek ilyen derűs. Azt hiszem, ennél ékesebb példa nincs is arra, hogyan válik a dilettáns szó a gyengeelméjű szinonimájává – hiszen az, ha valaki örömét leli a kialakított életében és a választott tevékenységeiben, nem jelenthet mást, mint hogy olyan gyengeelméjű, hogy fogalma sincs  a világ szörnyűségeiről, amik mindenki más, minden normális és értelmes ember életét megkeserítik. És véletlenül sem olyasvalakiről van szó, aki az adott körülményei között is azon igyekszik, azon dolgozik, hogy minél több olyan tevékenységgel, olyan élménnyel töltse meg az életét, amik örömet okoznak neki.  

Dilettánsnak és amatőrnek lenni tehát nem egy elismert életcél. Boldognak lenni sem egy megbecsült életút. Aki ilyesmire vetemedik, jobb, ha “a sarokba tolja az íróasztalát”, és lélekben felkészül a fogadtatásra. Ez is ezzel a csodálatos pályával jár. 
De úgy gondolom, megéri. Én legalábbis azon vagyok, hogy főállású amatőr, lelkes dilettáns legyek. 

Boldogságterv #16 – Hozzáadom lélegzetem a tiédhez

A januári tervezős boldogságtervem nem épp a tervezettek szerint alakult (hahh! még egy ilyen szóvicc, és lőjetek a Dunába!…), remélem, hogy februárban sikerül majd egy kicsivel több hasznos tartalmat gyűjtenem nektek a rovat keretein belül. Ezért igyekeztem egy talán könnyebben megközelíthető témát keresni, egyben engedve a kísértésnek, hogy a triviálisan aktuális témát válasszam erre a hónapra: a Valentin-nap égisze alatt a házasságot.

Februárban igyekszem tehát azt helyezni a figyelmem és a boldogságterv cikkeim középpontjába, hogy hogyan tesz boldogabbá a házasságom, és persze hogy én hogyan igyekszem boldogabbá tenni a házasságomat.

Hozzáadom lélegzetem a tiédhez

És a hónapra szóló ihletőül, bár tudom, hogy korábban már elhoztam, ismét megmutatnám az esküvői meghívónkon szereplő idézetet:

“Hozzáadom lélegzetem a tiédhez
Hogy életünk hosszú legyen a földön
Hogy népünk sokáig éljen
Hogy egyek lehessünk
Hogy együtt végezhessük be utunkat
Hogy mindent bejárhassunk, míg élünk.”
(Indián ének)

Mormon péntek: Kapcsold fel a villanyt!

“A lelki világosság ritkán adatik meg azoknak, akik csupán ücsörögnek a sötétben, arra várva, hogy valaki felkapcsolja a villanyt.” (Dieter F. Uchtdorf)

Minél több beszédét hallom, olvasom, annál biztosabb vagyok benne, hogy Dieter F. Uchtdorf elnök szavai azért állnak hozzám mindig annyira közel, mert sokszor szól a “kezdőkhöz és újrakezdőkhöz”, azokhoz, akik csak keresik a hitüket vagy csak vágynak rá, hogy valamilyen lelki bizonyosságot nyerjenek, és sokszor hangsúlyozza, hogy nem baj, ha még csak egy út elején járunk vagy még ott sem, épp csak vágyunk rá, hogy egyszer megtaláljuk majd azt az útjelzőt, ami az ösvény kezdetét mutatja, ez nem tesz minket kevesebbé vagy rosszabbá, nekünk is ugyanúgy van hely, velünk is érdemes foglalkozni. Uchtdorf elnök emellett, annak ellenére, hogy vallási vezetőként beszél, sokszor szól olyan “alapszintű praktikákról”, amik az Istenbe vetett mélyebb (vagy igazából bármiféle) hit nélkül is jól használhatóak a mindennapokban a lelki élet gazdagítására, éppen azért, mert azokhoz szól, akik nem elmélyíteni vagy finomítani, hanem éppen hogy egyáltalán megtalálni, felfedezni szeretnék a hitüket, megkezdeni lelki utazásukat.

A hittel kapcsolatos cikkeimben már többször is boncolgattam azt a kérdést, hogy “hogyan kelhetne át a csirke az úton, ha az úton való átkelést oktató intézet az út túloldalán van”, azaz hogy hogyan oldható fel az az ellentmondás, hogy a hithez vezető javasolt út gyakran az, hogy kezdjük el gyakorolni azt a hitet, amivel még nem is rendelkezünk. Uchtdorf elnök egy régebbi konferenciai beszédében most ismét rátaláltam erre a témára, ezért arra gondoltam, megosztom veletek – úgyis kimaradt mostanában a mormon péntek.

Ahogy a beszédből kiemelt fenti idézetben is javasolja Dieter F. Uchtdorf: keresni kell a lelki világosságot, a hitet, különben elég valószínűtlen, hogy magától ránk talál. Ha másnak nem is, legalább egyfajta vágynak, indíttatásnak kell lennie bennünk, hogy lelkileg fejlődjünk, különben nehezen fog jönni a megvilágosodás. A kérdés az: kell-e ezen kívül valami más?

A hálával kapcsolatban már megosztottam Uchtdorf elnök gondolatait, miszerint a hála nemcsak egy válasz reakció kellen hogy legyen valamilyen pozitív eseményre, hanem a hála egy hozzáállás, amit bárki bármikor elkezdhet gyakorolni, nem kell hozzá semmi különösebb eseményre vagy jelre várni. A hittel kapcsolatban pedig ugyanezt üzeni ebben a beszédében: “A tökéletes hely a kezdéshez pontosan az, ahol éppen vagytok.”

A világosság (a hit, egy magasabb szintű lelki élmény, a boldogság, a béke) keresését, ahogy mondja, hajlamosak vagyunk egy “mindent vagy semmit” helyzetnek tekinteni: gyakran úgy érezzük, hogy sötétségben vagyunk (mert kétségeink vannak, félünk, gyászolunk, haragszunk vagy tele vagyunk stresszel és bizonytalansággal), de nem tekintjük fényesnek, világossággal telinek a helyzetünket addig, amíg az ajtó tárva-nyitva nem áll, amíg a fényár teljesen el nem önti a szobát. Pedig a világosság beengedése mindig egy résnyire nyitott ajtóval kezdődik: ha már beszűrödik akár csak egy egészen keskeny résen a fény, van minek örülnünk, van mibe kapaszkodnunk, és tudjuk, hol kell tapogatóznunk, hogy az ajtó még jobban kinyíljon. Más szóval: a lelki világosság keresése is egy folyamat, aminek az első, homályban tapogatózó lépése sem kevésbé értékes vagy tiszteletre méltó, mint az utolsó lépések, amikor már magabiztosan tárjuk szélesre az ajtót, beengedve a fényözönt.

IMG_0754.JPG

A lelki világosság keresésének három lépése, a megvilágosodás “baby step”-jei a következők:

  1. lépés: kezdd ott, ahol most vagy! Fogadd el, hogy nem kell megütnöd semmilyen mércét ahhoz, hogy jogosult legyél elkezdeni keresni a lelki világosság, a hit, a boldogság, a béke állapotát, és hogy azonnal rá is találj az első jeleire az életedben. Nincs szintfelmérő, nincs belépési díj, nem kell hozzá erkölcsi bizonyítvány, orvosi vizsgálat vagy előképzettség. Úgy, ahogy ebben a pillanatban vagy, készen állsz a kezdésre.
  2. lépés: kezdj el keresni! Ha nem is tudod pontosan, hogy kell imádkozni (hogy kinek és mit kellene mondanod egy imában), azért csak imádkozz – más szóval: kérj! Fogalmazd meg, mire vágysz, mi az a lelki állapot, amit el szeretnél érni, az a lelki ajándék, amit el szeretnél nyerni, kérd és hidd el, hogy megkaphatod!
  3. lépés: keress tovább! Fogadd el, hogy nem vagy tökéletes. Fogadd el, hogy hibázni fogsz, hogy a dolgok nem mennek mindig csettintésre, nem minden egyszerre történik. Semmilyen lelki ajándék (a nyugalom, az elengedés képessége, a hálás, békés hozzáállás) nem jön instant csomagban. Lesznek jobb és rosszabb napok, lesznek sikeres pillanatok és olyanok is, amikor nem sikerült a legjobban teljesítened, amikor még gyarlónak, gyengének, haragosnak, keserűnek, félelemmel telinek érezted magad. Ez nem azt jelenti, hogy végleg kudarcot vallottál, hogy le kellene ülnöd és hagyni a pokolba az egészet. Csak menj tovább, keress tovább, és idővel egyre több lesz a sikeres pillanat és egyre kevesebb a balul sikerült dolog.

És ennyi az egész, nem egy atomfizika: kezdd el most és ne hagyd abba a keresést! Így találhatsz rá előbb a kilincsre, aztán nyitnatod résnyire az ajtót, és tárhatod egyre szélesebbre és szélesebbre. Kivéve ha a sarokban ülsz és arra vársz, hogy valaki felkapcsolja a villanyt.

Mormon péntek – A hit receptje

A legutóbbi mormon péntek cikkben írtam Dieter F. Uchtdorf elnök “esernyős beszédéről“, ezúttal pedig ismét tőle hoztam néhány gondolatot az őszi konferenciáról, mondjuk úgy, a “csillagász beszédből“. Ez a beszéd is hasznos volt a számomra, és nagyon aktuális a mostani boldogságterv projektemhez, amelynek az ehavi témája a hit és a hit egyik gyakorlati megnyilvánulása (Teréz anya szerint egyben előzménye), az ima. Ugyanakkor nem hiszem, hogy egészen azt a hatást tette rám a beszéd, aminek Uchtdorf elnök szánta: Teréz anya könyvéhez hasonlóan nem közelebb vitt az általa sugallt istenképhez, hanem inkább távolabb tőle.

“Emberi jellemvonásnak látszik, hogy sokszor még akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk. És ha ez így van, akkor milyen reménye lehetne bármelyikünknek is? Arra vagyunk ítéltetve, hogy céltalanul sodródjunk az egymásnak ellentmondó információk tengerén, megrekedve egy olyan tutajon, amelyet hevenyészetten tákoltunk össze saját előítéleteinkből? Lehetséges-e megtalálni az igazságot?” – kérdezi Uchtdorf elnök a beszédében.

Ami azt illeti, szerintem pontosan ez a helyzet, bár nem ennyire drámai színben. Akárhogy is nézzük, pontosan így éljük az életünket – mindannyian. Előfordulhat, hogy a szüleink, akiktől az első előítéleteinket tanuljuk, meg voltak győződve róla, hogy ismerik az egyetemes igazságot, előfordulhat, hogy nem. Egyébként is, Uchtdorf elnök szavaival (vissza)élve, emberi jellemvonás, hogy sokszor akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk, tehát attól függetlenül, hogy a szüleink milyen egytemes igazságban hittek vagy nem hittek, vagy igazuk volt, vagy nem. Megkaptuk tőlük (és azoktól, akik velük együtt vagy helyettük neveltek) az első előítéleteinket, az első szűrőinket, amiken át a világ dolgait megítéltük és megéltük, értelmeztük a saját tapasztalatainkat. Később új embereket és új véleményeket ismertünk meg, amik új gondolatokat ébresztettek bennünk, ezekkel pedig áthangoltuk a szűrőinket (akarva vagy akaratlanul), és változott az is, ahogy a tapasztalatainkat megéljük ezek által. És ez így megy, amíg csak élünk. Akkor is, ha volt hitünk (bármiben – Istenben, a sorsban, önmagunkban, a kapitalizmusban vagy akármi másban), akkor is, ha nem, akkor is, ha megerősödtünk benne vagy ha elvesztettük a hitünket, ha rátaláltunk út közben, ha újra felfedeztük vagy egy újat találtunk helyette – mindez nem történik másképp, mint a saját előítéleteinken (a tudatos vagy tudattalan szűrőinken) keresztül megélt tapasztalataink hatására.

“Alig egy évszázada a legtöbb csillagász még azt feltételezte, hogy Tejútrendszerünk a világegyetem egyetlen galaxisa. Úgy vélték, hogy galaxisunkon túl csupán a végtelen semmi található, a vég nélküli űr, amely üres, hideg, és híján van csillagnak, világosságnak és életnek egyaránt.
Amikor a távcsövek egyre kifinomultabbakká váltak – köztük olyan távcsövekkel, amelyek fellőhetők az űrbe –, a csillagászok szeme előtt elkezdett feltárulni egy lenyűgöző, szinte felfoghatatlan igazság: a világegyetem elképesztően nagyobb, mint azt korábban bárki is hitte volna, és az égbolt tele van tőlünk elképzelhetetlenül távol lévő számtalan galaxissal, mindegyikükben száz- és százmilliárdnyi csillaggal.[…]
Napjainkban már láthatjuk e távoli galaxisok némelyikét. Tudjuk, hogy ott vannak. Már nagyon régóta ott vannak. […] A világegyetem roppant kiterjedése nem változott meg hirtelenjében, ezen igazság meglátására és megértésére irányuló képességünk azonban drasztikus változáson ment át. Ezzel a megnövekedett világossággal pedig olyan dicső látvány tárult elénk, amelyről az emberiség mindezidáig még csak nem is álmodhatott.”

Érdekes, hogy bár Uchtdorf elnökkel nem értünk egyet abban, hogy bármelyikünknek is a kezében van-e a helyes távcső (szerinte ő azon át kémleli a világegyetemet, szerintem pedig az emberek sokszor meg vannak győződve az igazukról, akkor is, ha tévednek), úgy fest, mégis egyetértünk abban, hogy a hitünket (bármiféle hit legyen is az) az előítéleteinken és a tapasztalatainkon, élményeinken át nyerjük.

Uchtdorf elnök szerint “a lelki világosság gyűjtése egy egész élet törekvése”, a lépései pedig a következők:

  1. Kutasd Isten Igéjét a szentírásokon, valamint az egykori és a mai próférták szavain keresztül, ne a vitakedv, hanem a tudásvágy indíttatásával.
  2. Elmélkedj mindezen, adj hálát és törekedj a hitre.
  3. Imádkozz útmutatásért és megerősítésért, hogy a szentírások igazak.
  4. Élj az Evangélium szerint, még azelőtt, hogy kinyilatkoztatást kapnál az igazságáról, hogy a tetteid nyomán, a mindennapi élményeid által is megerősítést kapj.

Számomra ez ékes példája annak, ahogy az ember akarva-akaratlanul is az előítéletein át keresi (és kapja meg) a bizonyosságot, hiszen a próféták és szentírások kiválasztása már önmagában is előítéleten alapul (azok értelmezéséről már nem is beszélve), ahogy az is előítélet, előzetes megválogatás dolga, hogy milyen kérdésre keressük a választ, mert ahogy Uchtdorf elnök az “esernyős beszédében” is elmondta: azzal, hogy a hála és az optimizmus vagy a keserűség és a pesszimizmus ernyőjén (szűrőjén, szemüvegén) át fogadjuk az élményeinket, mi magunk határozzuk meg, miről várunk és miről kapunk megerősítést.

Megpróbálva általánosítani Uchtdorf elnök tanácsait (nem mondom, hogy mentesítve az előítéletektől, de kicsit nagyobb teret adva mindenki saját előítéleteinek), a bizonyosság keresésének lépései ezek lehetnek:

  1. Olvass, kutass, hallgass meg előadásokat, amik segíthetnek a lelki fejlődésedben. (Ha ötleted sincs, hol kezdd, akkor keress valakit a környezetedben, akiben megbízol és aki érzésed szerint előbbre van a lelki fejlődés útján nálad – még ha csak néhány lépéssel is –, és kérj tőle hasznos forrásokat.)
  2. Próbáld ki a gyakorlatban is azt, amit megfontolásra érdemesnek találsz.
  3. Mások és önmagad kritizálása, a tévedéstől, kudarctól, csalódástól való félelem helyett derűlátással és hálával fogadj minden élményt (a kutatás és a gyakorlati próba során egyaránt), és hagyd, hogy a sikereid és a jó élményeid legyenek a jelzőfényeid az úton.

Mormon péntek – Az áldások zápora

Érdekes, hogy amikor elhatároztam, hogy a boldogságtervemben ezt a hónapot a spiritualitásnak szánom, nem is jutott eszembe, hogy ez egyben a Mormon Egyház őszi konferenciájának időszaka is, ami azt jelenti, hogy bőven el vagyok látva aktuális olvasnivalóval a témában.

Korábban már említettem, hogy ha tehetem, mindig Uchtdorf elnök beszédeivel kezdem az olvasást, mert az ő szavaiban mindig találok valamit, ami megszólít. A legutóbb kedvenccé vált szivárványos gondolata után ezúttal egy záporos talált rám. 🙂

“Halandó életünk egyik kihívása az, hogy úgy gondoljuk, az Úr valamennyi áldása valahol a Mennyekben van elzárva előlünk, és csak akkor juthatunk hozzájuk, ha megfelelünk valamilyen szigorú, magas mércének. […] A valóságban viszont Mennyei Atyánk kezéből megállás nélkül záporoznak ránk az áldások. A saját félelmeink, kétségeink és vétkeink azok, amik ernyőként terpeszkednek fölöttünk, megakadályozva, hogy ezek az áldások elérjeken minket.” (Dieter F. Uchtdorf: Living the Gospel Joyful

Úgy gondolom, ezt a gondolatot nagyon fontos lenne a szívébe zárnia mindenkinek, függetlenül attól, hogy hisz-e abban, hogy az áldások Isten kezéből záporoznak-e, vagy (hozzám hasonlóan) abban, hogy úgy általában záporoznak. Igaz, ugyanígy záporoznak a bosszúságok is. Viszont mindig megvan a választási lehetőségünk, hogy melyik esernyőt vesszük elő reggel vagy a nap folyamán a szekrényből: azt, amelyik félelmekkel, kétségekkel és rossz választásokkal az áldások, örömök, pozitív élmények záporát pergeti le rólunk, vagy a bizakodás és a hála ernyőjét, ami átengedi az áldásokat, de lepergeti a rossz élményeket.

Az utóbbi években (amikor kétségtelenül bőven záporozott rám a gyász, a veszteség, a kétség, a keserűség, a csalódás, a harag), én azt tapasztaltam, hogy egyben roppant nehéz és roppant egyszerű ez a feladat. Roppant nehéz, mert aki rossz beidegződésből cselekszik, az ugyanúgy a rossz esernyő után nyúl minden reggel, mint ahogy félálomban, “robotpilóta módban” végezve a reggeli rutinját, mindig ugyanazért a kávés bögréért és ugyanazért a fogkeféért nyúl. De végtelenül egyszerű is, ha az ember rájön és megtapasztalja, hogy tényleg ennyi az egész, nem bonyolultabb a feladat, mint a megfelelő esernyőt kivenni a szekrényből. Egy kis megtorpanástól, a hála és a bizakodás szándékától máris egészen más fénybe kerülnek a dolgok – döbbenetesen egyszerű és effektív élmény az, amikor az ember leengedi az egyik ernyőt, felhúzza a másikat, és egyik percről a másikra akkorát változik a világ, hogy nem tehet mást, mint elhiszi: az áldásoknak ez a zápora nem most eredt meg, hanem valóban ott volt egészen eddig is, csak én nem engedtem be az ernyőm alá.

Te milyen ernyőt tartasz magad fölé?

Hálás… kedd #106

Amiért hálás vagyok:

♥ Ritának, hogy emlékeztetett a hálás hétfőre… izé, keddre ♥ a blogszülinapi jókívánságokért, Viának a maratoni kommentekért ♥ a mértéktelen Trónok harca gifset böngészésekért – ha a hálás hétfők (keddek) rendszeres elemei lennének… nos, így kezelem az elvonást ♥ hogy megtettem egy nagy lépést előre a gyászmunkámban – elkezdtem olvasni a Szürkeszakállt: az utolsó könyvet, amit anya kölcsönadott nekem, és mostanáig hánykódott a polcomon úgy, hogy ránézni is nehezen tudtam ♥ hogy beugrott ma a sógorom, és olyan jó látni őket együtt a férjemmel ♥ hogy beszéltem ma Katával, és egyben hírt kaptam afelől, mi lett a régi irodámmal és a régi íróasztalommal ♥ hogy ma két olasz kamionossal is beszéltem (jobbára németül – ami azért volt mókás, mert a nyelvet egyikünk sem beszélte igazán…) ♥ a nyári kis munkatársam sok segítségéért ♥ az esőért, és mindenért, ami vele jár: a lehűlés, a zúgás-csepegés, ami feltölt, és persze a tény, hogy nekem volt igazam az időjárás előrejelzéssel kapcsolatban, és Peti tévedett 🙂 ♥ a rendért, ami a szobánkban fellelhető – nem is kellett kétségbeesett rohamrendrakást csapni, amikor a sógorom szólt, hogy beugrik ♥ Dióért, aki a lábamnál alszik, a polipján, amit varrtam neki, és ami vele egyidős ♥

Ti miért vagytok hálásak?

Nem vagyok optimista, csak realista

Nick Vujicic: Élet korlátok nélkül c. könyvét olvasom épp (pityergős olvasmány, majd biztosan írok róla külön is, addig is elárasztom vele a Molyt), és azt hiszem, a könyvnek sikerült eldöntenie köztünk egy régi vitát a férjemmel.

Peti a legerőteljesebb pozitív erő az életemben, aki minden gödörből ki tud húzni, és minden szorult helyzetből megtalálja a kivezető utat, soha nem hagyja, hogy csüggedjek vagy a padlón kucorogva sajnáltassam magam. Ezért is bosszant fel mindig, ha makacsul ellenkezik, amikor optimistának nevezem. “Nem vagyok optimista, csak realista” – mondja mindig.

Számára az optimista, azt hiszem, egy lenvászon inges, mezítlábas, ködös tekintetű, fura fazont jelent, akinek semmi kapcsolata a valós világgal. Persze az is igaz, hogy azért akarom mindenképpen letörölni róla a realista jelzőt, mert az számomra pedig inkább pesszimistát jelent. Hiszen ha az ember hangot ad a hitének, hogy több lehetősége van az éltben, mint amennyi most látszik, az egyik tipikus mondat, amivel a bizakodást el szokás söpörni, a “pff, légy realista!”.

Nick Vujicic, a menthetetlen optimista, aki karok és lábak nélkül született, és mégis hihetetlenül felszabadult életet él és a világot járva előadásaival erre bíztat másokat is, így ír a realista hozzáállásról:

“Ne felejtsd el, hogy a bánat is szolgál valamilyen célt! Teljesen természetes, ha átéled ezt az érzelmet, de nem szabad hagynod, hogy éjjel-nappal uralja a gondolataidat. […]

Mivel én intenzív lelki életet élek, ilyen időkben a hitemhez fordulok. Ám (talán meglepő módon) a könyvelői jártasságom egy gyakorlatiasabb megközelítést is lehetővé tesz. Ha azt mondod, hogy nincs benned remény, akkor az azt jelenti, hogy úgy gondolod, annak az esélye, hogy bármi jó történhet még veled az életben: zéró.

Zéró? Azért ez elég durva, nem gondolod? A jobb napokba vetett hit azonban oly elvitathatatlan, hogy számomra sokkal valószínűtlenebbnek tűnik abban hinni, hogy a napjaid soha nem fognak jobbra fordulni.”

Egy gyors guglizással azért utánanéztem a pontos definíciónak, ami szerint a realista ember úgy fogadja el a valóságot, ahogy van, és nem táplál felőle illúziókat. – Csakhogy a valóság sokkal tágabb keretek közt mozoghat, mint azt egy leszegett fejű pesszimista látja. Így a pesszimista sem realista, ha a valóság egy részét, a jó kilátásokat és a szép reményeket tagadja.

Nick Vujicic például valóban nem volt realista, amikor kisgyerekként azért imádkozott, hogy egy reggel csodák csodájára ép testben, karokkal és lábakkal ébredjen. De azok is nagyot tévednek, akik azt mondják, hogy pff, légy realista, egy ilyen fickó sohasem fog úszni, szörfözni, golfozni vagy feleségül venni egy gyönyörű nőt. (Kattints, ha nem hiszed. :))

20140619-185030-67830801.jpg

[Nick Vujicic a Healthy Living magazinban – Forrás]

Szóval, legyen, elismerem – a realizmus nem maga az ördög, hanem egy semleges valami, és attól még, hogy a pesszimisták előszeretettel használják fegyverként, ugyanúgy lehet az optimisták eszköze is, hogy azt mondhassák: hé, légy realista! Ahogy rosszra, ugyanúgy jóra is fordulhatnak a dolgaid! (Amellett ha inkább az utóbbira gondolsz, növeled az esélyeidet, és addig is jobban elvagy a bőrödben.)

Vagy ahogy a férjem szokta mondani:

“Nem vagyok optimista, csak realista. Látom, milyen lehetőségek vannak előttem, és vannak közte jók is. Látom, mit tudok tenni, és megteszem, ahelyett, hogy nyavalyognék.”

Szervezd ki az aggodalmaidat!

A mormon péntek rovatban már boncolgattam többször is a hit és az ima kérdését. Meg kell állapítanom, hogy nem vagyok túl jó hívő, és főleg nem vagyok túl jó imádkozó. Ugyanis egyrészt nem hiszem igazán, hogy valaki hallgatná az imáimat, másrészt viszont ugyan szoktam imádkozni ennek ellenére is, de leginkább akkor, ha bajban érzem magam, ha valamiért fohászkodom, ha aggódom és szeretném, ha valaki levenné a vállamról az aggodalmaim terhét. Azt hiszem, ez nem a leginkább fair imastílus.

Az imádkozási szokásaimról mókás módon az alábbi részlet jutott eszembe Tim Ferriss: 4 órás munkahét c. könyvéből:

“Nekem nincs vállalatom, de még csak divatos névkártyám se. Író vagyok és szerkesztő, aki otthon dolgozik, rendszerint bokszeralsóban, vagy ha flancolni támad kedvem, a pingvinmintás pizsamaalsómban. De azután azt gondolom magamban, miért csak a Fortune 500-as vállalatoknak jusson minden móka? Miért ne csatlakozhatnék én is az új évszázad legnagyobb üzleti irányzatához? Miért ne szervezhetném ki az alsóbbrendű feladataimat? Miért ne szervezhetném ki az életemet? […]

Pár nappal később kapok egy e-mailt új “távolsági menedzserasszisztensemtől”.

Kedves Jacobs! A nevem Honey T. Balani. Én fogok segédkezni Önnek a szerkesztői és személyes teendői ellátásában… Igyekszem majd alkalmazkodni az elvárásaihoz, hogy ezzel a megkívánt elégedettségét elnyerjem.” […]

Eddig rendben is voltunk, ám mindez korántsem tűnt elegendőnek. Úgy döntöttem, hogy ki kell szerveznem az aggodalmaimat. Az elmúlt néhány hétben a hajamat téptem, mert egy üzleti ügy egyre csak nyúlt, mint a rétestészta. Megkérdeztem Honeyt, mit szólna hozzá, hogy ő tépje a haját helyettem. Csak pár percecskét naponta. Ő úgy találta, hogy ez remek ötlet.

“Aggódni fogok a dolog miatt minden áldott nap — írta. — Ne aggódjon!”

A neurózisaim kiszervezése a hónap egyik legsikeresebb kísérlete volt. Valahányszor rágódni kezdtem, emlékeztettem magam, hogy Honey dolgozik az ügyön, és már el is lazultam. Viccen kívül — már önmagában ez is megérte.” (Timothy Ferriss: 4 órás munkahét – 8. fejezet: Az életed kiszervezése)

Nos, valahogy így imádkozom én is. Nem igazán várom, hogy valaki a “vonal másik végén” konkrétan lépjen az ügyemben, de egy kicsit könnyebbnek érzem magam azáltal, ha arra gondolok, hogy megkértem valakit, “aggódjon helyettem”.

Te kire tudod “kiszervezni az aggodalmaidat”, hogy könnyebb legyen a lelked?

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Neki persze könnyű!

Két hete volt a férjem harmincadik születésnapja, amire egyebek közt egy tortával szerettem volna meglepni, amit a kedvenc cukrászdánkban meg is rendeltem jó két héttel előre, biztos ami biztos. A rendelést egy sűrű napon egy laza srác vette fel, és… tadám, elfelejtette továbbítani. Így amikor megjelentem széles mosollyal az arcomon és a tortámat kerestem, hatalmas mozgolódás támadt, majd igyekezett mindenki feltűnés nélkül kislisszanni a pult mögül, míg már csak az a lány maradt, aki fogadta a kérésemet, és hatalmas, rémült szemekkel és sápadtan közölte: nincs torta.

Persze nem tudhatta, hogy én nem az a fajta vagyok, aki ordít és asztalt csapkod, sokkal inkább az, aki kétségbeesik és elsírja magát a zsúfolt nyilvános helyen. Illetve: az voltam. Most azonban, ahogy éreztem, hogy mocorogni kezd a torkomban a kétségbeesés, vettem egy mély levegőt és arra gondoltam: oké, nincs torta. Ez tény. Mit tennék, ha eleve az lett volna a terv, hogy nincs torta? Úgyhogy felöltöttem egy még szélesebb mosolyt, és azt mondtam a riadt eladólánynak: nyugi, megoldjuk tortaszeletből!

Így összeraktam egy ínycsiklandó süteményválasztékot, ami mellé a lány még néhány ingyen szeletet és egy “boldog születésnapot” marcipán üdvözlőtáblát is csempészett kárpótlásul, sőt 30% kedvezményt is ütött a vásárlásom végösszegére, így összességében kevesebből úsztam meg az egész ügyletet, mint az előleg, amit a tortára adtam (és amit természetesen visszakaptam). Még mondja nekem valaki, hogy kedvesnek lenni nem kifizetődő! Arról nem is beszélve, hogy legalább két ember (az eladólány meg én) távolabb került attól, hogy szívrohamban vagy gyomorfekélyben haljon meg. És ami azt illeti, olyan büszke voltam magamra, amiért ilyen jól diadalmaskodtam a helyzet és főleg a saját természetem fölött, sőt még azért is végtelenül hálás voltam, hogy a szegény lányt velem hozta össze a sors és nem egy ordítós ügyféllel, hogy ennek örömére hazáig vigyorogtam, és a pékségben a bucikért olyan borravalót hagytam, hogy az eladó lányok nehezen hittek a szemüknek. (Még így is messze pozitívban voltam a szerencsésen alakult torta-incidens után.)

Amiért pedig ezt az egészet elmeséltem (egészen pontosan amiért mostanáig magamban tartottam), az az, hogy az eheti {Vigyázz! Kész! Posztolj!} témája az ELŐÍTÉLETEK.

20140515-205649.jpg

Az előítélet nem más, mint az az egyszerűsítő képlet, amikor néhány kiragadott részlet alapján úgy gondoljuk, hogy már meg is alkottuk a teljes képet, és máris határozott véleményt alakítunk ki valakiről úgy, hogy igazságként fogadjuk el azokat az általánosításokat, amikkel magunk töltöttük ki a hiányzó részeket.

Ez a jelenség nem kerüli el a vidám természetű, bizakodó embereket sem (akik közé most már én is büszkén sorolom magam), és ezt nagyon jól megfogalmazza a korábban már idézett soraiban kedvenc boldogságkutatóm, Gretchen Rubin:

“Félreértés, hogy a boldogtalanság önzetlen, a boldogság pedig önző. Boldogan viselkedni nagyobb önzetlenség. A rendíthetetlen jókedvhez energia, nagylelkűség és fegyelem kell, egy boldog ember mégis mindenkinek természetes. Senki sem vigyáz az érzéseire, senki nem próbál a kedvében járni. Önállónak tűnik; ő segít másokon. És mert a boldogság természetesnek látszik, az ilyen embernek általában nincs tekintélye. […] Ismerek néhányat a szerencsés kevesek közül, akik – mint az apám – eredendően vidám természetűnek látszanak. Azon töröm a fejem, vajon mekkora erőfeszítés kell ehhez.”

Egy másik történettel folytatnám, ami mindössze néhány hónappal anyukám halála után esett meg, amikor kifejezetten keményen dolgoztam azon, hogy ne adjam fel, ne omoljak össze, hanem továbbra is, sőt egyre inkább a jó dolgokat lássam az életben, azokat, amik felemelnek és erőt adnak.

Az egyik munkatársam a vállam fölött meglátta a cetlit, amit a monitorom mellé ragasztottam ki Peti már szállóigévé vált szavaival: “az élet egyszerű“, és így reagált rá: “akárki írta is ezt ide, biztos, hogy nagyon naiv és nem sokat tud az életről!”. Ez egy nagyon fontos lecke volt a számomra arról, hogy aki derűs (vagy annak tűnik) az adott pillanatban, és a nehézségeivel hadakozás és panasz helyett szelídséggel, bizakodással és hálával igyekszik küzdeni, arra milyen könnyen ráfogják, hogy nincsen semmi gondja – még az is, aki pedig évek óta ismeri és tudja, hogy nem így van, hát még az, aki semmit sem tud róla!

Igen, tudom, ez a könnyebb előítéletek közé tartozik azok közül, amikkel együtt kell élni. De ez nem azt jelenti, hogy nem is szabadna foglalkozni vele, amíg vannak súlyosabb terhek is a világon. Sőt! Ez egy olyan teher, amit ha megtanulunk letenni, azzal magunkon is segítünk, mert szinte biztos, hogy mi is gyötörjük magunkat néha olyan felkiáltásokkal, hogy “pff, könnyű neki, hiszen ő…!”. De tegyünk egy szívességet magunknak és a világnak, amiben élünk, és legközelebb vegyünk egy mély levegőt, mielőtt kimondjuk, hogy könnyű neki, hiszen… [fiatal, csinos, van partnere, tehetősek a szülei, jól keres, ismert, sikeres, stb.]! Annál is inkább, mert ezek egyike sem teszi magától értetődően könnyebbé az életet, sőt – valamennyi lehet problémák forrása ugyanúgy. (Csak hogy magammal példálózzak. “Neked könnyű, te fiatal vagy.” – Hát persze, de minél kevésbé vagyok fiatal, annál könnyebb, mert eddig csak erősödtem az évekkel, és sehol nincs már az a “gondtalan kisgyerek”, aki tele volt szorongással, félelemmel, és képtelen volt megvédeni magát. “Neked könnyű, neked ott van a férjed.” – Igen, itt van, nekem pedig sok munkám van benne, hogy itt legyen, ahogyan neki is sok munkája van abban, hogy én itt legyek neki. És így tovább.)

Ezért ha úgy látjuk, hogy “bezzeg ő boldogul”, próbáljuk meg félretenni azt az előítéletet, hogy ha valaki boldog, akkor annak biztosan könnyű is az útja, és megnézni olyan szemmel, hogy hátha tud valamit, amit érdemes megtanulnunk tőle, hogy mi is könnyebb tudjuk venni az akadályokat.

Te szoktad hallani, hogy neked persze milyen könnyű? Szerinted mit taníthatnál annak, aki ugyanazokat az akadályokat nem veszi olyan könnyen?

Születésnapi #selfie

“A selfie fantasztikus lehetőség arra, hogy megszokd a saját arcképedet, és úgy mutasd meg magad — elsősorban saját magadnak –, ahogy valójában kinézel. […] Csillagpor & genetikai lottó, ükpapák és nagymamák tökéletes egyvelege. Nézd csak meg jól, mert nem lesz többet még egy pontosan ilyen tükörképe senkinek. Nem telik el idő, és elkezded megszeretni a látványt…” (Farkas Lívia, Urban:Eve)

Via “készíts önarcképet!” kihívása óta egyszerűen nem tudok leállni a selfie-kel, nagyon rákaptam, hogy megörökítsem és megmutassam: ilyen vagyok most.

És mivel ma van a születésnapom (woo-hoo!), ez kimondottan ráirányította a figyelmemet, milyen jó lesz majd egyszer, hogy most megörökítettem ezt az arcot.

Úgyhogy ennek örömére kaptok egy nagy adag selfie-t tőlem – ilyen voltam 28 évesen. 🙂

20140531-085219-31939734.jpg

(A képek forrása az instagramomon: @timi_kincsesfuzet)

Egyébként elnézést, tudom, hogy kicsit leült most a blog, talán szellemileg is elért a tavaszi fáradtság… Igyekszem újra lendületbe jönni, addig is pötyögtetek ezt-azt, néhány életképet és gondolatot a személyes blogomon. Jó olvasgatást, és selfie-re, blogra fel – örökítsétek meg a jelent az utókornak!