Boldogságterv #29 – Amit a korral tanulunk, és az élet Dióhéjban


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az élet előre tart

Nemrég egy beszélgetés során sikerült felszakítani egy régi sebet: annak az emlékét, hogy amikor a testében zajló változásokkal ismerkedő, félszeg és érzékeny kamasz voltam, milyen hatással volt rám az, hogy anyukám ellenezte a lábborotválást, mert egy nőnek nem szabadna ennyire az áldozatául esnie a társadalom elvárasainak – egy nő bizony akkor is nő, ha szőrös lábra húzza fel a szoknyát. Ami bizony egy nagyon fontos üzenet – de amikor áldozattá válásra egyébként is hajlamos kamaszként borotválatlan lábbal jelentem meg az éles nyelvű kortársaim közt, az a legkevésbé sem a pozitív testképemet erősítette, sőt… Jó másfél évtized eltelt már azóta (ha nem több), de még mindig nem tudok fájdalom nélkül visszagondolni ezekre az élményekre. Szilvinél a Pillecukor blogon ismét szembejött velem ez a téma – mi a jobb, kilógni a sorból vagy beállni a sorba –, és úgy döntöttem, jól van, beszéljünk erről. 

Mennyire fogadjuk el önmagunkat, a saját másságainkkal vagy éppen egyformaságainkkal együtt, hogy mennyire vagyunk hajlandóak kilógni a sorból vagy épp felvállalni azt, hogy bizony, mi a sorban szeretünk baktatni – ezek bizony a boldogság keresésének nagyon fontos kérdései, így abszolút van helyük a boldogságtervemben. Azon kívül a hónapom témája a kerek születésnapom, és úgy általában a múló idővel kapcsolatos tapasztalatok, és azt hiszem, ez nagyon szorosan kapcsolódik ide is.

Nemrég volt szerencsém összefutni TED-en Isabel Allende: How to live passionately – No matter your age c. előadásával, ami roppant szórakoztató volt, és valóban inspirálónak tartom minden életkorban – de azért nem hiszem, hogy az élet iránti önfeledt szenvedély ne lenne életkor, vagy legalábbis élettapasztalat kérdése. 

Emlékszem, ahogy egyszer egy idősebb munkatársammal arról beszélgettünk, mennyi kalandja volt az életében “annakidején”, és én magam is megosztottam, hogy “annakidején” (tizen-huszonéves koromban) mennyi kalandom volt – például mielőtt Petivel megismerkedtünk volna, sokat utaztam az eszperantistákkal, középiskolás koromban egy önkéntes ifjúsági csoport tagja voltam és rengeteg mókánk volt, az egyetemen pedig az intézmény diákhagyományainak őrzésébe is aktívan bekapcsolódtam. Mióta Petivel vagyok, sokkal kevésbé keresem a közösségi eseményeket. Amikor erről beszéltem, a munkatársam felsóhajtott, és azt mondta: milyen szomorú, ahogy ezt mondod! Hogy látszik, hogy már neked is elmúlt a fiatalságod – pedig még milyen fiatal vagy! – De én azt feleltem, hogy én egy percig sem bánom, mert az én életem nem egy lefelé tartó ív – épp ellenkezőleg. 

Még ma sem szívesen gondolok vissza a kamasz és kiskamasz éveimre, mert nagyon sok bántás és fájdalom ért. Hálával csodálkozom viszont rá arra, hogy az éveim azóta milyen szép ívet mutat. Az évek és az élettapasztalatok számomra valóban leginkább jót hoztak, ami önmagam ismeretét, elfogadását és szeretetét jelenti. Viszont ez még mindig egy olyan út, amiből nagyon sok előttem áll: húsz-harminc évre még mindenképp szükségem lesz a bőrömben, mire teljesen le tudom vetkőzni a másságom megmutatásának, önmagam felvállalásának félelmeit – ha egyáltalán eljutok valaha is egy olyan pontra, amikor őszintén, nyíltan, különösebb hadakozás, magyarázkodás vagy kétely nélkül vállalok fel mindent, ami én vagyok (legyen az stílus, megjelenés, ízlés, érdeklődés, vélemény, stb.). 

Biztos, hogy van olyan, akinek ez a folyamat könnyebb vagy épp nehezebb, gyorsabb vagy épp még lassabb. De mindenképp úgy gondolom, hogy az évekhez és az élettapasztalatokhoz kötődik. Lehet, hogy valaki – jelleméből és körülményeiből adódóan – már tizenhat évesen eljut oda, ahova más csak negyven vagy ötven évesen. Ettől nem lesz az egyik vagy a másik gyengébb vagy értéktelenebb. (Nem gyengébb az, aki hosszabb idő alatt teszi meg ugyanazt az utat, és nem lebecsülendők az élettapasztalatai annak sem, aki látszólag könnyebben tett meg egy adott utat.) 

Az, hogy egyre szenvedélyesebben, egyre felszabadultabban, őszintébben, bátrabban élhessük az életünket, talán egy egész életre szóló út. De ahelyett, hogy ezen bánkódnánk, legyünk hálásak érte. Én legalábbis azon vagyok. Amíg érzem, hogy még mennyi munka, mennyi leteendő teher, mennyi tanulni való áll előttem, addig egészen biztos lehetek benne, hogy az életem nem lefelé fog tartani, hanem felfelé, az egyre jobb felé. 


Egymondatos napló

Már nagyon régóta kerülgetem egy új rovat ötletét itt a Kincsesfüzeten, párszor már meg is pedzegettem, de még nem jutottam el odáig, hogy valóban útnak is indítsam. Pedig már Szilvitől engedélyt is kértem a koppintáshoz, akinek a Napzárta rovata indította el bennem ezt az igényt, hogy ne csak a nagy témákkal, de a hétköznapi apróságokkal is foglalkozzak, hiszen nála is olyan inspiráló volt minden este egy aprócska kérdéssel feleleveníteni a nap vagy az életünk egy apró részletét, amit ha összegyűjtve elteszünk magunknak, páratlan emlékei lehetnek a mindennapjainknak.

Gretchen Rubin Boldogságterve, amit épp újraolvasok, szintén emlékeztetett erre az ötletre, amikor ezt a részt olvastam benne:

“Elhatároztam, hogy egymondatos naplót fogok vezetni. Tudtam, hogy képtelen lennék minden reggel negyvenöt percen keresztül romantikus prózát írni egy csodaszép jegyzetfüzetbe (és olyan rondán írok, hogy ha mégis megtenném, akkor sem tudnám elolvasni), de talán megoldhatnám, hogy esténként bepötyögjek egy-két mondatot a számítógépembe.”

A végső elhatározást pedig a születésnapi emlékalbumom hozta meg, amit elkezdtem ugyan vezetni és az első oldalakat lelkesen tele is cetliztem, matricáztam és dekoráltam, de hamar eljutottam a tanácstalanságnak egy pontjára, amikor épp nem volt ötletem, milyen izgalmas scrapbook témával tölthetnék meg egy egész oldalt. Akkor elkezdtem feltúrni az internetet naplóötletekért, és amikor millió és egy apró promptot, fickanyi témafelvetést találtam, rájöttem, hogy pontosan ez kell a tervezett új rovatomnak. Apró, hétköznapi kérdések azokra az estékre, amikor épp nem volt más, amiről aznap beszélhettünk volna. 

Fogadjátok hát szeretettel az új rovatot a blogon.

diohejban



A Dióhéjban egy olyan egymondatos napló projekt, ami rövidke kérdésekkel, témaindítókkal segít megragadni és megőrizni a hétköznapok apró emlékeit. A kérdésekre én is válaszolok, és ha van kedvetek, válaszoljatok ti is a kommentek között! A rovat cikkeit a dióhéjban címke alatt olvashatjátok.


Reklámok

Boldogságterv #28 – Mennyi? Harminc!


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Mindenek előtt egy kis személyes széljegyzettel kezdeném: ramatyul vagyok… Hogy allergia vagy megfázás kapott-e el, azt nem igazán sikerült megtudnom, de az biztos, hogy az éjszakáimat elég kevés alvással töltöm, cserébe viszont a hétvégére, és különösen mára megint teljesen használhatatlanná amortizáltam magam. 

A boldogságterv cikket viszont nem akartam kihagyni ezen a hétvégén is, azt viszont nem tudom ígérni, hogy hosszú és tartalmas lesz. Nézzétek el ezúttal!

Mennyi? Harminc!

És még egy személyes széljegyzet: ebben a hónapban leszek harminc éves. Nem várok nagy felhajtást ettől az eseménytől, semmilyen szempontból: sem tűzijátékra, sem tragikus “három iksz” krízisre nem számítok. Valamilyen szinten azért mégiscsak elgondolkodtatott ez a kerek fordulópont. 

Amikor azon gondolkodtam, mi legyen az ehavi boldogságtervem témája, rögtön éreztem, hogy ezzel szeretnék kezdeni valamit. Az ajándékom saját magamnak az volt erre a szülinapra (azért a múltidő, mert jó előre megkaptam magamtól :)), hogy beszereztem egy albumot, amibe a harmincadik születésnapom környékét dokumentálom. (Bár az album méretét egy kicsit eltúloztam, előfordulhat, hogy a harmincadiktól a harmincegyedikig is kitart. :)) Bár az nem tartott volna vissza, hogy a “hagyj nyomot!” már volt téma nemrég, mégsem akartam csak eköré szervezni a hónapot. 

Az idő múlásáról általában is filozofálgattam, arról, hogy míg sokan visszasírják a tizennyolc-húszéves korukat, én annyira örülök, hogy már harminc vagyok (majdnem, úgy értem :)), mert ahogy telik az idő és élem az éveket, egyre jobb viszonyban vagyok magammal, jobban megtalálom a helyem a bőrömben és az életemben egyaránt. De ezt is elvetettem önálló témaként.

Így hosszas osztás-szorzás után a témám egyszerűen ennyi: Mennyi? Harminc! – Legyetek üdvözölve a születésnapi fiesztámban! 🙂

(Most pedig kiosztok magamnak egy virtuális vállveregetést, hogy kisajtoltam magamból ezt a bejegyzést, aztán megyek vissza a barlangomba – ha el szeretnétek képzelni, nagyjából így vagyok most.) 

Boldogságterv #27 – Mémek, Máté és a mérhetetlen kicsinység


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az áprilisi boldogságtervem témája Isten keresése a világ apró jelenségeiben.

Mi és a mémek

Nemrég meghallgattam Susan Blackmore beszédét a mémekről, amelyeket tágabban értelmez és magyaráz, mint az interneten terjedő vándortémákat, Richard Dawkins 1976-os elméletéig nyúlva vissza. Eszerint a memetika (aminek rövidült formája a meme [ejtsd: mém]) a görög mimetes szóból ered, amelynek jelentése másoló, imitátor. Az internetes mémek sem mások, mint valami, amit egymásról másolunk. Azonban már a technika kora előtt is rengeteg mém volt: a divat bármelyik eleme tekinthető például mémnek, hiszen ez is olyasmi, ami egyszer csak terjedni kezd, és emberről emberre száll. Susan Blackmore felhívja a figyelmet rá, hogy a mémek a génekhez hasonlóan működnek: adaptálódnak, variálódnak és másolják önmagukat, azonban mindeközben nincsenek tekintettel a következményekre. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egészében megértettem a memetika elméletét, vagy akár Susan Blackmore beszédét, de ami igazán megérintett és elgondolkodtatott benne, az az volt, hogy bár azt hisszük, mi teremtjük és irányítjuk mémeket (akár az internetes, akár a tágabb értelemben nézett mémeket), azok azonban a befolyásunkon kívül születnek, terjednek, variálódnak és adaptálódnak (elvégre, gondoljunk csak bele, egy jégvödör kihívást vagy bármely más mém-jelenséget sem tudnánk megfékezni vagy befolyásolni a lefolyását), az emberek pedig egyfajta hordozóközegként állnak a mémek rendelkezésére.

 

Miénk-e a világ?

Susan Blackmore beszéde eszembe juttatott egy régi főiskolai előadást, ahol mélyen megbotránkoztam azon, amit az alkalmazott művészetek professzorunk mondott: ne gondoljuk azt, hogy a természeti erőforrások, például az agyag véletlenül került a földbe és az ember mintegy véletlenül talált rá. Az az agyag szánt szándékkal volt odakészítve, hogy felfogja a vizet a számunkra, előkészítse a talajt a számunkra, és maga az agyag is ott legyen a számunkra, hogy abból edényeket és téglákat készíthessünk, házat építhessünk. 

Ami miatt pedig annyira érzékenyen ért ez a gondolat, az az, hogy a hasonló elméletek véleményem szerint nagyon sok fájdalmat okoznak a világban. Hogy okkal és szándékkal vagyunk-e itt, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy ez a hit nagyon sokszor tévútra megy. Ha azt hisszük, hogy a tárgyak, a természeti erőforrások, az alacsonyabb rendű életformák, a növények, az állatok, vagy akár az emberek (akiket Isten előzékenyen eltérő bőrszínnel vagy nemiszervvel jelölt meg, hogy biztosan megismerjük, hogy ők azok a csökkent értékű embertársaink) mind-mind azért vannak idekészítve, hogy mi a felsőbbrendűségünkkel szabadon gazdálkodjunk belőlük, hogy a hasznunkat és kedvteléseinket szolgálják – ez olyan gondolat, ami eddig óhatatlanul is megszületett az emberek fejében újra és újra a történelem során, ahányszor belelovallta magát abba, hogy valamiképp különleges, hogy más okból van itt, mint a mezei virágok, a hegyek vagy a kutyák. 

Épp ezért én sokkal inkább igyekszem arra gondolni, hogy mi is csak ugyanolyan részei vagyunk a világunknak, mint bármelyik másik élő vagy élettelen. 

Rémítő kicsinység

Épp a héten írtunk a fóbiákról a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} kihívás keretein belül a fóbiákról, és egy érdekes fóbiát nem említettem, amibe nekem is volt már alkalmam belekóstolni, ez pedig a kozmikofóbia: az élmény, amikor (például a csillagos ég látványától) elviselhetetlen súlyként zuhan ránk a gondolat, hogy milyen hatalmas a világegyetem és mennyire aprók vagyunk benne mi magunk.

Nem könnyű ezt megélni, és valóban kilógunk a sorból a madarak, kövek és kutyák közül azzal, hogy egyáltalán elmélkedünk ilyesmiről, természetes tehát, hogy az emberi gondolkodással egyidősek a vallások, amelyek megpróbálnak megnyugtató választ adni arra, hogyan ne roppanjunk össze a saját kicsinységünk gondolatának súlya alatt. Amik azt mondják, hogy többek vagyunk, mint térben és időben mérhetetlenül aprócska kiterjedésű porszemek, hogy célunk van, hogy okkal vagyunk itt, hogy egy végtelenül bölcs mindenható számára mindannyian, név szerint és személy szerint roppantul fontosak vagyunk, hogy csak a látszat az, hogy ilyen aprócskák vagyunk és az életünk ilyen tragikusan véges, hiszen valójában mi is örökké fogunk élni, még tovább, mint az égitestek és a galaxisok.

Ha őszinte akarok lenni, jó volna ezt hinni (szeretnék így érezni), de nem hiszem. Érdekes módon viszont a megnyugtatást éppen egy bibliai részletből, Máté evangéliumából merítem, amit nektek is elhoztam. (És igen, önkényesen megvágtam, méghozzá pontosan azért, hogy reményeim szerint ti is ugyanazt az üzenetet olvassátok ki belőle, amit én látok benne – azt, hogy nekünk sincs több vagy jobb helyünk a világban, mint a virágoknak, a köveknek, a madaraknak vagy a kutyáknak, de a boldogulásunk kulcsa épp abban áll, hogy ezt elfogadjuk-e.)

“Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! (…) Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek. (…) Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. (…) Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? (…) Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról!” (Máté 6:25-34)

Boldogságterv #26 – Eső, gyökerek és a láthatatlan ok-okozat


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az áprilisi boldogságtervem témája az, hogy megpróbáljam felfedezni Istent a világ apró részleteiben, rejtett szabályaiban.

Az eső

Az újévi Don’t Break the Chain fogadalmaim között szerepel, hogy minden nap 15 percet szánok magamra, arra, hogy feltöltődjek, hogy olyasmivel foglalkozzak, amit élvezek. Ezt a 15 percet sokmindenre szántam már: olvasásra, jógára, arcmasszázsra, arcpakolásra, a kutyával birkózásra, blooper videók böngészésére a YouTube-on – mikor mit éreztem olyasminek, ami igazán jót tenne a hangulatomnak. A héten aztán egyik nap, amikor odakint zuhogott az eső, eszembe jutott, hogy mennyire szeretem az esőt, és szánhatnám a napi 15 percemet arra, hogy egyszerűen csak ülök és hallgatom az esőt. Fogtam tehát egy széket és egy takarót, és kiköltöztem a teraszunkra – ami még teljesen új terep a számomra, azon kívül, hogy időnként kiteszem oda a ruhaszárítót, még nem kerültem vele közelebbi kapcsolatba. Tizenöt percen keresztül csak ültem a tető alatt, élveztem az eső kopogását, az esőillatot és a tájat. És arra gondoltam, milyen régóta nem csináltam már ilyet.

Gyerekkoromban a kedvenc helyem a hintám volt. A kert egy védett zugában állították fel, ahol szinte minden kíváncsi szem elől rejtve voltam, viszont tökéletes kilátásom nyílt a kertre és a naplementére. Volt, hogy órákon át csak ültem a hintán, elmerültem a ringatózó ütemben és a látványban, figyeltem a diófák leveleit, az eget, a felhőket, hallgattam a szelet, a madarakat. Különös, meditatív állapot volt ez, és sajnálom, hogy már nem szánok rá időt, hogy egyszerűen csak tétlenül és céltalanul figyeljem a világot magam körül. 

Hogyan működnek a dolgok?

Emlékszem, az agykontroll tanfolyamon az oktatónk mutatott nekünk egy képet a folyóparti fákról, amiknek a gyökere közül kimosta a víz a földet. Ekkor látszott, hogy azok a fák, amik látszólag messze álltak egymástól, teljesen elkülönülve, a felszín alatt összeérnek, szorosan összefonódnak. Azt mondta, ugyanígy van ez az emberi tudatokkal is, és bizonyos jelenségek azért működnek – még ha lehetetlennek is tűnnek –, mert az emberi tudat, az emberi lélek is messzebbre nyúlik, mint ahogy arról tudomásunk van a felszínt látva. 

Van egy furcsa jelenség, amit már régóta megfigyeltem a blogommal kapcsolatban. Ilyen egyszerű: ha foglalkozom vele, jobban működik. Persze természetes, hogy jobban működik akkor, ha több cikket osztok meg, ha reklámozom a bejegyzéseket Facebookon, stb. De a helyzet az, hogy azt figyeltem meg, hogy pusztán attól, ha többet gondolod rá, többet ötletelek, több vázlatot körmölök le, többször ellenőrzöm a statisztikát, már meglódul a nézettség – anélkül, hogy bármi látványosat, sőt, bármi láthatót tettem volna. Túl sokszor fordult már ez elő lanyhább, elhanyagoltabb időszakok után, hogy amint törődni kezdtem a bloggal, máris meglátszott a hatása az olvasottságban – még mielőtt a munkám hatása ténylegesen megjelent volna a blogon.

Miért? Hogyan? – Fogalmam sincs. De ahogy a múlt héten is írtam, egyszerűen nem hunyhatunk szemet afölött, hogy vannak olyan dolgok, amiknek a működését nem értjük, de attól még működnek.

A fiú és a Biblia

Nemrég vásároltam az interneten egy diák Bibliát, mert valahogy felbuzdult bennem az az érzés, hogy illene, hogy az otthonomban legyen egy Biblia. (Ami azt illeti, van egy, amit még kamasz koromban ajándékba kaptam, de az eszperantó nyelvű.) 

A héten aztán egyik nap, amikor egyedül utaztam a buszon, felszállt egy fiatalember, tőlem néhány sorra ült le, és a táskájából előhúzva olvasni kezdett egy ugyanolyan diák Bibliát, mint az én példányom. Igyekeztem nem illetlenül viselkedni, de valahogy nem tudtam levenni róla a szemem, mosolyt csalt az arcomra és nyugalmas, jó érzéssel töltött el, ahogy az arcát figyeltem, miközben elmerült a Biblia olvasásában. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy magamban érte imádkozom – hogy azt kérem, találjon hasznos gondolatokat az olvasmányában, és találjon benne megnyugvást.

A felszín alatt összeérő gyökerekre gondoltam közben, és arra, hogy nem tudom, milyen kapcsolat van elme és elme, lélek és lélek között azon túl, amit definiálni és magyarázni tudunk, de valaminek csak lennie kell. 

“Egy kisgyermek helyében vagyunk, aki belép egy hatalmas könyvtárba, ami tele van különböző nyelvű könyvekkel. A gyerek tudja, hogy valakinek meg kellett írnia ezeket a könyveket. Nem tudja, hogyan. A gyermek halványan sejt valamilyen titokzatos rendet a könyvek elrendezésében, de nem tudja, hogy mi az. Nekem úgy tűnik, ez a hozzáállása akár a leginteligensebb embernek is Isten irányába.” (Albert Einstein)

Boldogságterv #25 – Álmok, színek, dimenziók és Murphy törvénye


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az áprilisi boldogságtervem témájául azt a célkitűzést választottam, hogy valahogy megpróbáljam tetten érni Istent a világ apró jelenségeiben.

Ki álmodja az álmaimat?

A héten egyik éjjel a férjem komiszul viselkedett velem álmomban, ezért reggel azzal ugrattam, hogy nem is tudom, haragudjak-e rá emiatt, hiszen nem tudhatom, hogy csak a fantáziám alkotta meg őt, esetleg az agyam olyan pontosan modellezte le a viselkedését, hogy akár ő is lehetett volna, vagy az ő elméje került kapcsolatba az enyémmel, és szó szerint ő maga bánt el velem álmomban. 

Mindez persze csak vicc volt, de attól még igaz az, hogy nagyon keveset tudunk az álmainkról. Persze vannak olyan álmaink, amik egyértelműen felgöngyölíthetők, mert egy friss élményt dolgoznak fel (az esti filmet, az aznapi bosszúságainkat vagy a másnapi munkanaptól való félelmünket), vagy arra reagálnak, ami alvás közben történik körülöttünk vagy bennünk (fázunk, lázasak vagyunk, feszít a hólyagunk, véletlenül leesünk az ágyról). Vannak olyan álmok is, amiknek nehezen tettenérhető a célja vagy az oka – nem is biztos, hogy van. (Nekem például elég gyakran vannak “akciófim álmaim”, én legalábbis így hívom azokat az izgalmas, mozgalmas, kalandos, gyakran üldözéses vagy nyomozós álmaimat, amik egy cseppet sem félelmetesek, inkább szórakoztatóak.)

Vannak viszont álmok, amiknek egyértelmű üzenete van – sőt, kifejezetten kérhetünk is ilyen álmokat. Én úgy gondolom, a tudatalattink az, amit megszólítunk, amikor sugallatot, tanácsot vagy segítséget kérünk elalvás előtt, reggel pedig úgy ébredünk, hogy megálmodtunk egy jó ötletet. Sokan számolnak be olyan álmokról is, amik “jós álomnak” minősülnek, amik olyan üzenetet hordoznak, amit a saját tudatunk – a jelenlegi ismereteink szerint – nem érhetne el önmagától, a jövőben vagy a távolban. Tudatalatti, kollektív tudat, szellemek vagy Isten – akárki vagy akármi is felelős ezekért a jelenségekért, az biztos, hogy az elménkkel messzebbre tudunk elérni, mint azt egészében meg tudnánk magyarázni. 

A világ több, mint amit látunk belőle

Szerencsére ahogy reméletem, beköszöntött a tavasz – így előkerült a téli álmát alvó napszemüvegem is. Ez egy polárszűrős darab, ami azt jelenti, hogy az UV sugarak mellett a tükröződést is szűri. Amikor feltettem a buszon, először azt hittem, rosszul látok. Levettem, újra feltettem, levettem, megint feltettem. Nem akartam hinni a szememnek. Az ablaküveg, amin tökéletesen át lehetett látni szabad szemmel, megtelt sötét foltokkal és szinte teljesen átlátszatlanná vált, amint a napszemüvegem polárszűrőjén át néztem. 

Nemrég láttam egy videó részleteit Tumblr-en, amiben színvak embereknek adtak olyan szemüveget, ami lehetővé teszi, hogy ugyanúgy lássák a színeket, mint az átlagos emberek. Megható volt figyelni az emberek arcát, akik életükben először látták a gyermekeik rajzait, a szivárvány színeit vagy a naplementét úgy, ahogy azt bárki más látja minden nap.

Azok a képek jutottak eszembe, amiket gyerekkoromban az egyik Mi Micsoda könyv oldalain néztem elragadtatással, és amik azt mutatták be, hogyan látják a rovarok a virágmezőt, hogy mennyire másképp érzékelik a színeket azért, mert a fényhullámoknak egy másik sávját látják, mint amit az emberi szem érzékel. 

Ez is elgondolkodtatott – és felidézte azt a gyerekkorom óta bennem élő elragadtatást –, hogy mennyivel több a világ, mint amit érzékelünk belőle. 

Filmajánló – az ismert dimenziókon túl

Ehhez kapcsolódva pedig még egy filmajánlót is hoztam, amit pont tegnap támadt kedve megnézni a férjemnek – ugye, milyen kísérteties néha, ahogy a dolgok összeérnek? Az Interstellar üzenete ugyanis pontosan az, hogy az emberiséget csak az mentheti meg, ha elhiszi, hogy át tudja lépni azokat a dimenziókat, amiket már jól ismer, és megpróbál szembenézni azzal, amit mindezen túl talál.  

“Murphy törvénye nem arról szól, hogy minden elromlik. Hanem arról, hogy ami megtörténhet, az meg is történik.”

Boldogságterv #24 – Húsvét, Einstein, Univerzum


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Igen, eltelt a hétvége úgy, hogy nem választottam témát az áprilisi boldogságtervemhez, de nem, nem feledkeztem el róla. A témaválasztásom azonban szorosan összefügg egy húsvéti élménnyel, így – ha már a hosszú hétvége úgyis tart még – áttoltam hétfőre az élmény és a belőle született téma megosztását. 

Nemrég a Habfürdő blogon olvastam Réka elmélkedését arról, mi számára a Húsvét, és mi nem az. Ebben a cikkében arról írt, hogy hiába a dekorálós, tavaszias, nyulas témák tömkelege, hiába akart így készülni az ünnepre, nem vitte rá a lélek, hiszen számára a Húsvét más, inkább “belső ünnep”. 

Hasonló otthontalanságot éltem meg én is a Húsvét körül, csakhogy számomra a Húsvét keresztény része ugyanúgy kicsit idegen, mint az ünnep “pogány fele”. 

Pénteken aztán bejött egy ügyfél az irodámba, és épp egy szalámis szendvics majszolása közben zavart meg – amin felzúdulva (bár nem igazán tudom, milyen jogon) számon kérte rajtam a vallásomat, és megdorgált, amiért nem tartom tiszteletben a Nagypénteket. És az egészben az zavart leginkább, hogy nem tudtam egy olyan válasszal előállni a faggatására, ami biztos tartást adott volna – nem tudtam előtte definiálni magam. 

Aki olvassa egy ideje már a blogot, az tudja, hogy a vallás, a hit, az ima, Isten egy olyan bumerángtéma nálam, ami minduntalan visszatér ilyen vagy olyan formában. És tudom, hogy nem volt még olyan régen, hogy egy egész hónapot szenteltem az ima tanulmányozásának, de igen, megint itt tartunk. 

A pénteki élményem nem hagyott nyugodni, ezért nekiláttam, és szívósan kutatni kezdtem a vallásokat, bevallottan olyan címkére vadászva, amit magamra aggathatok, és jobban mutat rajtam, mint a hitét nem nagyon tartó katolikus – mert van nekem hitem és tartom is… csak az nem katolikus. 

Végül rátaláltam Albert Einstein hitvallására, és úgy éreztem, felnyílt a szemem – gyerekkori és felnőttkori élményeim egyszerre kerültek a helyükre, mint egy varázsképen, amikor az ember hirtelen meglátja a lényeget. 

Herbert S. Goldstein rabbi 1929-ben táviratban kereste meg a nagy tudóst, ami így szólt: “Hisz ön Istenben? Stop. Válasz 50 szóig fizetve.” – Einstein pedig ezzel az üzenettel válaszolt: “Spinoza Istenében hiszek, aki a világ törvényszerű harmóniájában nyilvánul meg, és nem egy olyan Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével foglalkozik.” (Forrás: Wikidézet)

Mohón kutatni kezdtem ezen a szálon elindulva, és arra jutottam, hogy amennyire meg tudom ítélni, panteista vagyok – aki nem tagadja Isten létét, mint az ateisták, de tagadja Isten személyét, és Istent a világ harmóniájában, az eddig feltárt és még meg sem sejtett törvényszerűségekben látja, ami ott van a világ egységében, egészében. (Pán = egység, egész) 

Ezért hiszek például az imák teljesülésében anélkül, hogy Istenben hinnék (ahogy ezt már bevallottam a korábbi boldogságterv cikkeimben). Ezért csodáltam mindig messze jobban a természettudományokat, mint amennyire értettem hozzájuk. (Sokkal kevésbé értek a matematikához, fizikához, kémiához, csillagászathoz, mint azt az emberek gyakran feltételezik rólam, abból kiindulva, ahogy lelkesedem irántuk.) Ezért nem tudtam soha megbékélni a személyes Isten létével, de ezért nem adtam fel soha a keresését: mert hittem, hogy létezik, de minden zsigerem tagadta, hogy úgy létezik, ahogy azt annakidején tanultam. 

Úgyhogy arra jutottam, amíg helytállóbb dolgot nem találok, panteistaként fogom azonosítani magam, ha legközelebb valaki megkérdezi. 

Az áprilisi boldogságtervemet pedig – remélve, hogy időközben visszavonhatatlanul kitör a szépséges tavasz és ez is segíteni fogja az elhatározásomat – arra szánom, hogy kicsit átadjam magam ennek a régi-új felfedezésnek: hogy csodáljam kicsit a világ törvényszerű harmóniáját, megéljem az áhitatomat iránta, és ötleteket kapjak, mit jelent mindez számomra a mindennapokban.

Ti hogyan határozzátok meg Istent?

Boldogságterv #23 – Elveszett percek, megtalált kívánságok és egyebek


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Hová tűnnek a percek?

A héten érdekes és tanulságos kísérletbe fogtam. Szilvi egyik Napzártájában olvastam a kommentek között azt a (számomra) forradalmi gondolatot, hogy akár hétköznapokon is felkelhetünk annyival korábban munkába indulás előtt, hogy hétvégi hangulatot teremtsünk magunknak. A korán kelés soha nem állt távol tőlem, sőt az, hogy mostanában csak 30-40 percet hagytam magamnak az elkészülésre, kifejezetten idegen, mert egész gyerek- és fiatalkoromban nagyjából egy órát szántam (vagy szántak számomra a szüleim) a reggeli rutinokra. A kényelmes készülődésben abszolút otthon vagyok, és később amikor az egyetemen rá kellett magam vennem plusz egy-két óra koncentrált tanulásra, azt is korán keléssel értem el. Na de hogy ne kifejezetten hasznos dolgokra, hanem lógásra, lötyögésre, pihenésre, ráhangolódásra, szórakozásra, szánjak a reggelemből néhány korán keléssel elkülönített órát? Hát ez teljesen új volt nekem, de borzasztóan felvillanyozott a gondolat, úgyhogy kipróbáltam. 

Nagyon jó élmény volt, úgyhogy ezt a szokást igyekszem is megtartani hosszú távon, de ami miatt bekerült az ehavi boldogságtervembe, az az, hogy hétfőtől péntekig hogyan változott meg az az egy óra reggel, amit a ház csendjében önmagamra szántam, még mielőtt két pohár frissen főzött, habos kávéval visszabújtam volna a férjem mellé, hogy őt is felébresszem. 

A hónap témája az odafigyelés hatása a boldogságra. Hétfőn, amikor először húztam fel az ébresztőmet hajnali hat helyett öt órára, nagyon éberen figyeltem arra, hogy milyen hosszú ez az egy óra, és hogy mire szánhatom. Takarítottam, szépítkeztem, jógáztam, olvastam, ebédet csomagoltam kettőnknek, kávét főztem, és mire elérkezett a hat óra, amikor már Petit is keltenem kellett, csak úgy buzgott bennem az izgatott, derűs energia, hiszen rettentő inspiráló és mozgalmas, hétvége-hangulatú órával sikerült indítanom a munkahetemet. 

Péntekre aztán úgy hozzászoktam ehhez a plusz egy órához, hogy az olvasáson és kávéfőzésen kívül jóformán nem is jutott időm másra (pedig ugyanúgy tizenöt percet olvastam hétfőn és pénteken is) – fogalmam sincs, hogy hová tűnt a többi perc az órából, ami hétfőn még megvolt, de hogy eltűntek, amint nem figyeltem rájuk, ez biztos… 

Ez az élmény drasztikusan megerősítette bennem, hogy oda kell figyelnünk az élményeinkre, tudatában kell lennünk a perceinknek – nem is mindig kell többet tenni velük, nem kell mindegyikbe beleerőltetni valami világrengetőt, hiszen már az is klasszisokat javíthat az időnk minőségén, ha egyszerűen odafigyelünk rá, mi történik a perceinkkel. 

Bosszúságból kívánságlista

Egy másik hasznos aspektusát is felfedeztem a héten az odafigyelésnek. Azt vettem észre, hogy a munkahelyemen azon bosszankodom, hogy nem tudok zenét hallgatni, pedig most, hogy van Spotify előfizetésem, milyen kézenfekvő lenne, hogy a telefonomról hallgassak egész nap olyan zenét, amit szeretek – csakhogy fülhallgatóval ülni az asztalomnál egész nap nem annyira ildomos. 

Ekkor eszembe jutott, hogy ez pont egy olyan tétel, ami felkerülhetne a kívánságlistámra, amim pedig nincs, mert egyszerűen nem vagyok elég éber, hogy feljegyezzem, mit szeretnék. Az ünnepek előtt aztán egy kellemetlen keringőbe kezdünk a szeretteimmel, amikor ők megpróbálnak kierőszakolni belőlem valami jelet, hogy vajon minek örülnék, én pedig görcsösen megpróbálok úgy tenni, mintha lenne kívánságlistám, pedig csak légből kapott dolgokat tudok felsorolni. 

Ha a hétköznapokban egy kicsit éberebb lennék a bosszúságaimra (mint amikor zavar a munkahelyemen a csend, vagy amikor akrobatikába kell kezdenem a kamrában, mert nincs még rendes kamrapolcunk, vagy hogy ugyanazt az egy nadrágot hordom, mert nem szívesen vallom be magamnak, hogy hiába a stílusbeli svédasztal, egyszerűen jobb lenne, ha egy halom egyforma karcsúsított farmerem lenne, mert ezeket szeretem viselni), akkor sokkal könnyebben összeállíthatnék egy kívánságlistát, és akkor sokkal könnyebb lenne megajándékozni engem – a szeretteimnek és nekem is. 

Csak egyszer vagyok harminc éves

Csak egyszer vagyok egy életben harminc éves, és az bizony idén lesz. Még egy kicsit odébb van (és akkora csinnadrattát egyébként sem csapok a kerek évszám körül, mivel már egy jó ideje azt mondom mindenkinek, hogy harminc vagyok, és még egy ideig azt is fogom mondani, nem hiúságból, hanem mert egyszerűen a kerek számmal könnyebb számolni), de mivel a hónap témája a megfigyelés, feljegyzem, hogy azzal terveztem megajándékozni magam a harmincadik születésnapomra, hogy Via adventi scrapbookjának ihletésében egy néhány héten átívelő projektben készítek egy albumot és rögzítem benne a  harmincadik születésnapom környékének mindennapjait. 

Megfigyelni a hétköznapokat

Amikor összeírtam, hogy miben változtam a blogolás miatt, számos dolgot összegyűjtöttem, hogy milyen változásokon mentem át, mióta tudatosan dolgozom a saját boldogságomon. Ezek zömében átfogó, általános dolgok voltak. A héten azonban eszembe jutott, hogy valamikor rá kellene szánnom legalább néhány napot, hogy megfigyeljem a mostani szokásaimat, rutinjaimat, reakcióimat, gondolataimat, hogy a nagy kép mellett az apróságokra is rá tudjak csodálkozni, amikben változtam (és remélhetőleg fejlődtem).

Ez az ötlet, és az, hogy Szilvinél lelkesen válaszolom meg a Napzárta rovat kérdéseit, feldobott bennem egy régóta tologatott ötletet, hogy időről időre apró-cseprő dolgokra vonatkozó kérdéseket és kérdőíveket tegyek fel a blogra – hiszen az emberek szeretnek szavazni, ezt már megtapasztaltam, én pedig szeretek statisztikákat molyolni és összefüggéseket kutatni, ezt is megtapasztaltam, és már előttetek sem titok, hogy hogyan tudok rajongani a grafikonokért. 

Ezért Szilvi ihletésében (és hozzájárulásával – köszönöm! :)) a nagyon közeli jövőben megkezdem majd a blogon ezt a fajta ön- és közvéleménykutató megfigyelési projektet. Remélem, jó fogadtatásra talál majd nálatok!

Boldogságterv #22 – Békák és selfie-k


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


A megfigyelés befolyásolja a rendszer működését

A márciusi boldogságtervem a rendszer megfigyeléséről szól: arról, hogy pusztán azzal, hogy odafigyelünk, hogy szemmel tartjuk magunkat, hogyan juthatunk előbbre. De vajon hogyan is működik ez? Miért változik meg a rendszer működése a rendszer puszta megfigyelésétől?

A héten írtam a Duolingo alkalmazással kapcsolatos tapasztalataimról, hogy hogyan visz előbbre a nyelvtanulásban az, hogy napról napra szemmel tarthatom az előrehaladásomat, múlt héten pedig arról írtam, hogy támogatja az írói munkásságomat, a háztartásomat és a kapcsolatomat magammal az, hogy megfigyelem és regisztrálom a teljesítményemet. Van még egy terület, ahol nemrég bevezettem a megfigyelés szokását, ez pedig a folyadékfogyasztásom. 

Azzal tisztában voltam, hogy keveset iszom, bár azzal nem, hogy mennyire. Ez a probléma nem újkeletű, a családom már régóta azzal viccelődik, hogy annyit iszom, hogy békák nőnek a hasamban – csak ezek sivatagi békák… Pedig tudom, hogy a folyadékfogyasztás jó a tesnek és a testen belül az agynak, tehát a szellemi teljesítőképességnek is. Ami, valljuk be, elengedhetetlen eszköze valakinek, aki napi három óra utazás és kilenc óra munka után este ér haza azzal a vággyal, hogy az írói karrierjét építse. 

Ezért letöltöttem a telefonomra egy folyadékbevitelt figyelő alkalmazást is (ami akár óránként csipogni is hajlandó, hogy ne felejtsek el inni, és naponta plecsniket osztogatni is, hogy jutalmazza, ha teljesítem a napi kvótát – bár én egyelőre megmaradtam az alapbeállításoknál, amik pusztán megfigyelnek és regisztrálnak). Ezzel nemcsak pontosabb képet kaptam arról, hogy mennyire elégtelenül hidratálom a szervezetemet, de rájöttem arra is, hogy soha nem fogok egészen pontos képet kapni a helyzetről, amíg szándékosan megfigyelem a rendszert. 

Ugyanis azzal, hogy minden reggel elindítom az alkalmazást és regisztrálom az éjszaka elkortyolt folyadékot, és azzal, hogy nap közben folyamatosan az eszemben van, hogy ha kiürítek egy poharat, azt feljegyezzem az alkalmazásban, eleve többet gondolok az ivásra, és többet is iszom. Valamennyivel legalábbis biztosan. 

Az ördög a részletekben rejlik

A megfigyelés nemcsak a nagy képet javíthatja (aktívabb nyelvtanulás, több takarítás, nagyobb folyadékbevitel), de a részleteket is felértékelheti. A figyelemmel a részletek formát kapnak, az alkotóelemek kiugranak a nagy képből. 

Vagy egy egész évet átívelő megfigyelési projektem is idén, méghozzá az Instagramon megosztott, selfie-spammelő Page x of 365 (nem volna kötelező selfie-kkel megosztanom de valahogy így alakult), ahol az év napjaira mint egy könyv lapjaira referálok. Az év első napjaiban még készségesen elfogadtam, hogy még alig jutottunk túl a címoldalakon, nem gond az, ha nem sok tartalom van bennük, csak újévi lötyögés. De mi a helyzet most, amikor már a 80. oldal környékén járunk? 

Két kezem ügyében lévő könyv 80. oldalát lapoztam fel, hogy szemléltessem a dolgot. 

Gretchen Rubin 337-ből a 80. oldalon már túl van a Boldogságterv koncepciójának a bemutatásán, fogadalmakat tett, összegyűjtötte a felnőtté válásának tapasztalatait, alaposan körbejárta az energia és a rend kérdését, elmélkedett a házasságról, a szerelemről és az egyéni felelősségről a család boldogságában, és a 80. oldalon épp azt mutatja be, hogy ez a felelősség néha milyen nehézségekkel és áldozatokkal jár. Farkas Lívia 300-ból a 80. oldalon már túljutott az egyéni motívumok elemi szintű feltérképezésén és arról is elmélkedett, miért maradnak meg az emberek a “pocsolyáikban”, kényelmesen kényelmetlen élethelyzeteikben ahelyett, hogy továbblépnének. Ezzel tízlépéses programjának első két lépésén túl is jutott, és már a harmadikban jár, ahol a nagy kifogáslista összegyűjtésén dolgozik. 

Ha így nézek az évemre, az elgondolkodtat nemcsak azon, hogyan töltöttem fel eddig a lapjaimat, vajon tartalmasan alakul-e a könyvem, de arra is ráirányítja a figyelmemet, hogy az egyes napok önmagukban is fontosak. Nemcsak egy nagy folyam kivehetetlen elemei, de önálló lapok, amiket egyesével is meg kell tölteni tartalommal, értékkel. Lesznek olyanok, amiken elgondolkodtató elméletek szerepelnek, olyanok is, amik gyakorlati dolgokkal, hétköznapi praktikumokkal lesznek tele, és olyanok, amiken könnyfakasztó személyes sztorik vannak, de ha túl sok érdektelen, üres, tartalmatlan, dinamika nélküli oldal következik egymás után, akkor letenném a könyvet – ha könyv volna. Csakhogy ez nem egy könyv, hanem az életem, amit lapról lapra írok, és egy kis odafigyelés, egy kis időnkénti rácsodálkozás segít, hogy jobban jelen legyek benne, egészében és részleteiben egyaránt odafigyeljek rá. 

Boldogságterv #21 – Ó, áldott statisztika!


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


A márciusi boldogságtervem a rendszer megfigyeléséről szól: arról, hogy pusztán azzal, hogy odafigyelünk, hogy szemmel tartjuk magunkat, hogyan juthatunk előbbre.

Diagram, te drága!

Talán nem mindenkinek ugyanez a gyengesége, de én imádom a statisztikát, és főleg a csinos grafikonokat. 

Emlékszem, hogy elsőéves egyetemistaként egy pénzügyi ismeretek órára üzleti tervet kellett készítenünk egy képzelt vállalkozáshoz. Bár a pénzügy egy meglehetős alibi tantárgy volt a szakunkon, én nagyon komolyan vettem a feladatot. Kutattam és számoltam, terveztem, leírtam, prognosztizáltam, táblázatokat készítettem és valószínűségeket számoltam. Nagyon sokat dolgoztam rajta. Majd utolsó simításként eszembe jutott, hogy odadobjak néhány grafikont az üzleti terv végére. Mindössze néhány perc volt elővarázsolni ezeket a diagramokat azokból az adatokból, amikben annyi munkám volt. És mégis, amikor beadtam a dolgozatomat, mind az évfolyamtársaimnak, mind a tanárunknak ugyanaz volt a reakciója – fellapozták a dolgozatot a diagramoknál és azt mondták: tyű, ez aztán komoly munka! Te aztán igazán komolyan vetted ezt a feladatot!

Akkor hihetetlennek (sőt, miután annyi munkát fektettem a dolgozat többi részébe, egy kicsit bántónak is) éreztem azt, hogy az embereket milyen könnyű levenni a lábukról egy uk-muk-fuk összedobott grafikonnal. De azóta rájöttem, hogy én is ilyen vagyok.  

Novemberben, a NaNoWriMo regényíró kihívás kapcsán már írtam nektek arról, hogyan tartotta bennem a lelket a napi statisztika, ahogy nemrég az új írói munkamódszeremet is megosztottam veletek, ami ezen az élményen alapul. 

Egy diagram önmagában persze csak egy üres illusztráció. Van, akit elkábít, de ha valaki egy cseppet is mögé néz, az rájön, ha nincs mögötte tartalom. Viszont amikor van – ahogy egy írói kihíváson is a ténylegesen elvégzett munkát mutatja –, akkor nagyon szemléletes tud lenni. Ahogy a munkamódszeremnél írtam róla, néha színtiszta ihletből írok – néha viszont pusztán azért ülök le a billentyűzet mellé (és adom meg az esélyt az ihletnek, hogy rám találjon), mert ha mást nem, legalább annyi sikerélményt ad, hogy meg tudtam mozdítani egy grafikon egy oszlopát.

Minden nap. Min-den-nap.

Jack Canfield ötös szabályát olvasgattam épp a napokban, és az jutott eszembe, hogy bár hangzatos a megfogalmazás, az ötös szabály, miszerint minden nap tegyél öt dolgot a célodért (írj öt oldalt, tornázz öt percet, olvass öt bekezdést, tanulj meg öt új szót, stb.), ennél sokkal fontosabb az, hogy ezt minden nap tedd. Min-den-nap. 

A Don’t Break the Chain naptáram egy nagyon jó eszköznek bizonyult ennek az alapelvnek a támogatására. Az ember azt hinné, hogy az írói siker álma elég motiváló ahhoz, hogy leültessen minden nap tizenöt percre írni. Hogy a boldogság elég hathatós cél ahhoz, hogy minden nap eltöltsek érte tizenöt perc minőségi időt önmagammal. Hogy a rendezett otthon már önmagában megér annyit, hogy napi öt percet (öt percet! mégis mi az?! semmi!) pakolászással töltsek érte. 

De a helyzet az, hogy egy kimerítő, agyzsibbasztó 8-9 órás munkanap és napi 3 óra ingázás után néha igenis csak azért állok neki írni, takarítani, jógázni vagy olvasni alvás, tévézés vagy a kanapén fekve nyöszörgés helyett, mert milyen jól mutatnak már azok a szakadatlanul sorakozó rózsaszín ikszek a hűtő ajtajára ragasztott naptárakon?…

Dont Break the Chain

Plecsnikkel a démonok ellen

Az egyik ismerősöm kislányát nemrégiben diagnosztizálták OCD-vel, kényszerbetegséggel. Sok gyötrelmen mentek át, mire eljutottak a diagnózisig, és az út persze ezzel nem ért véget. Az OCD kezelése, kordában tartása olyasmi, ami egy életen át tartani fog. Szerencsére nagyon jó orvosok kezébe került, és bármilyen meglepőnek is hathat, drámai javulást értek el ennek a rémítő belső képzeteket okozó betegségnek a kezelésében egy olyan viselkedésterápiával, ami akár az édestestvére is lehetne a hűtőajtót díszítő Don’t Break the Chain naptáramnak. 

Az OCD okozta kényszerképzetek hétköznapi helyzetekben lépnek fel, és az olyan legegyszerűbb mindennapos dolgokat is, mint egy kézmosás, pokollá tehetik. Ha azonban sikerül a képzeteket a helyén kezelni és sikerrel, pánikroham nélkül teljesíteni a hétköznapi rutinokat, azért pirospont jár, az összegyűjtött pirospontok pedig jutalmakra válthatók. 

Ilyen egyszerű? Nem, természetesen nem ilyen egyszerű. A pirospontok és a plecsnik még önmagukban nem tüntetik el a démonokat, ugyanúgy, ahogy egy naptár kiragasztásától sem lesz tiszta és rendezett egy háztartás. De segít. Van, hogy ez az utolsó józan szál, amibe kapaszkodni lehet, és van, hogy maga a probléma olyan rémítően nagy, átláthatatlan vagy legyűrhetetlen, hogy nem is lehet megcélozni a legyőzését. Egy diagramot, egy ikszet, egy plecsnit vagy egy pirospontot viszont meg lehet célozni, és így meg lehet tenni azt az egyszerű, aprócska lépést, ami kivezet egy reménytelenül nyomasztó helyzetből.

Téged motivált már a teljesítésre a statisztika?

Boldogságterv #20 – Figyelj oda!


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Múlt hétvégén elblicceltem és nem választottam havi témát a márciusi boldogságtervemhez, de hét közben valahogy ez is kialakult. A márciusom választott témája pedig ez: figyelj oda!

Schrödinger macskája

Valószínűleg sokan hallották már a Schrödinger macskája kifejezést, de azért hadd mutassam be nagy vonalakban, mit is jelent.

Erwin Schrödinger Nobel-díjas osztrák fizikus a kvantumfizika egy alapjelenségét szerette volna szemléltetni a híressé vált gondolatkísérlettel, ami (nagy vonalakban) abból állt, hogy egy képzeletbeli macskát elhelyezett egy képzeletbeli dobozban, egy törékeny fiolával együtt, ami halálos anyaggal volt megtöltve, majd lezárta a dobozt, amibe semmilyen módon nem láthatunk bele. Innentől kezdve nem lehetünk biztosak benne, hogy a macska odabent még él-e vagy halott, csak ha kinyitjuk a dobozt. Azonban a nyitószerkezet összeköttetésben áll a fiolával, ezért ha kinyitjuk, azzal egészen biztosan megöljük a macskát. Tehát amíg nem figyeljük meg a macskát, nem tudhatjuk, milyen állpotban van (a kvantumfizika szemlélete szerint nem él vagy halott, hanem egyszerre él és halott), azonban ha megfigyeljük, azzal eldöntjük az állapotát.

Azaz: a megfigyelés minden esetben befolyásolja a rendszer működését.



Figyelj oda!

A kvantumfizika mindig elvarázsolt (még ha édeskeveset konyítok is hozzá), de a megfigyelésre vonatkozó alapelv szerencsére nemcsak kvantum-szinten ér valamit, hanem a hétköznapokban is. A megfigyelés, az odafigyelés ugyanis gyakran már egyéb különös beavatkozás nélkül is befolyásolja a működésünket. Nem mindig jó irányba persze – de tehetünk azért, hogy a javunkra használjuk fel ezt a jelenséget.

Márciusban igyekezni fogok jobban figyelni arra, hogy milyen területeken és milyen módokon jön jól egy kis odafigyelés, ami előbbre vihet.