A KonMari módszer – Első rész: az elmélet

Marie Kondo: Rend a lelke mindennek c. könyvének borítója “varázslatos japán módszer”-ként mutatja be a KonMari néven is ismert rendrakási módszert. Ahogy az olvasók értékeléseit böngésztem, gyakran visszatért az a vélemény, hogy sokminden van a könyvben, ami csak Japánban működik. Ezzel egyáltalán nem értek egyet: semmi olyat nem olvastam benne, amihez japánnak kellene lenni – annál többet viszont, ami gyökeres szemléletváltásra hív, és számomra ezek voltak a legfontosabb üzenetei a könyvnek.

A KonMari módszer

Mi benne a varázslat?

A könyvben leginkább a szemlélete fogott meg. A KonMari módszer alapja, hogy keress érzelmi kapcsolatot a tárgyaiddal – az összessel, az utolsó gemkapocsig, amit a fiók sarkában találsz –, vedd őket a kezedbe egyenként, és tedd fel magadnak a kérdést: ez örömet okoz? Ezután pedig, legyen szó ruhákról, könyvekről vagy konyhai eszközökről, következetesen és kitartóan ismételd ezt mindaddig, amíg az otthonodban már csak olyan holmik vesznek körül, amik örömmel töltenek el.

Nem tudom, emlékeztek-e még rá, amikor – anélkül, hogy bármit tudtam volna a KonMari módszerről – ugyanezt tettem meg a könyvespolcommal. Így bár a könyv olvasása óta egyelőre csak a zoknijaimat selejteztem ki és rendeztem, erős kapcsolatot éreztem a módszerrel, hiszen egyszer már én is végigéltem, nemcsak fizkailag, de lelkileg is.

Amikor a könyveimet rendeztem, úgy fogalmaztam meg a népirtási alapelvemet, hogy a könyvespolcom “legyen szép és vállalható” – de valójában ez a kérdés állt mögötte: örömet okoznak-e nekem ezek a könyvek (hiszen akkor vállalom őket szívesen), és ha nem, megtartsam-e őket a múltba való kapaszkodás, a másokkal (például a könyvmoly édesanyámmal) szemben érzett bűntudat, esetleg a jövőtől való félelem (de mi lesz, ha kidobok valamit, amit később mégis el szeretnék olvasni, és talán akkor derül ki, hogy nehezen beszerezhető?) vagy épp a külső megítélés miatti aggodalom (mit fognak gondolni rólam, ha csak egy maréknyi könyvet tartok itthon?) miatt.

Másfél év telt el azóta és egy költözésen is túlvagyunk, így most már biztonságos távolságból mondhatom: a legjobb döntés volt így megritkítani a könyvespolcomat. Igaz, hogy most töredékannyi könyvem van, de egy sem szorul hátsó sorokba, egy sem bujkál, egy sem veszik el a tömegben, hanem bármelyiken akad meg a szemem, mosolyt csal az arcomra.

Korábban sok olyan könyvem volt, amikről nem is igazán tudtam, hogyan kerültek hozzám, a tartalmuk sem érdekelt, egyszerűen azért tartottam meg őket, mert hát… könyvtől nem válunk meg, nem igaz? Azok a könyvek, amiket szerettem, gyakran nyomorogtak a bűntudatból vagy megszokásból megtartott lomok közt. Most a könyvespolcomra nézve csak olyan könyveket látok sorakozni, amik elmondhatják magukról (és rólam), hogy szeretem őket. A többiek pedig a helyi könyvtár polcaira kerültek, és ki tudja, azóta hány embernek tettek jó szolgálatot?

Mi tehát a varázslat, mi az, amiért a KonMari módszert nem is elsősorban rendrakó stratégiaként, de szemléletformáló gyakorlatként mindenképp tudom ajánlani?

  • Lassíts és figyelj! – A módszert azt írja elő, hogy minden egyes holmidat egyenként vedd kézbe és figyelj az érzéseidre vele kapcsolatban. Ez megköveteli, hogy kiszakadj a megszokott mókuskerékből, a kapkodásból, a racionalizálásból, és a figyelmedet, minden fizikai érzékedet, az elmédet és a lelkedet is időben és térben koncentráld. Ez egy remek mindfulness gyakorlat, jelen pillanat gyakorlat, és minden megvan benne, ami flow élményhez vezet.
  • Megérdemled, hogy boldog légy! – Bár nem feltétlen vagyunk tudatában, ha a holmijainkról van szó, gyakran vezérel minket a másokkal szemben érzett bűntudat vagy megfelelési vágy, esetleg saját félelmeink a jövőtől vagy görcsös kapaszkodásunk a múltba. Ha a rendrakás közben elengedjük azokat a szempontokat, hogy “jó, jó, két éve nem volt rajtam ez a nadrág, be sem tudom gombolni és a színét is utálom, de ha ezt is kidobom, már csak három nadrágom marad” (= a jövőtől való “nem lesz mit felvennem” félelem), vagy “ki sem bontottam a dobozból és soha az életben nem fogom használni, de hát hogyan dobhatnék ki egy teljesen új tányérkészletet” (= a bűntudat és a félelem, hogy pazarlónak bélyegeznek), stb., és egyetlen vezérlőelvre hagyatkozunk, hogy mi okoz NEKÜNK örömet MOST, az nemcsak a lomtalanításnak ad lendületet és nemcsak az otthonunkat tölti meg olyan dolgokkal, amiket szeretünk (anélkül, hogy bármit is vásárolnánk), de nagyon fontos önismereti gyakorlatként is működik, aminek során következetesen, újra és újra, egészen pontosan annyi alkalommal, ahány darab holmi van az otthonunkban, gyakorlnunk kell a múlt és a jövő elengedését, és az önmagunk iránt tanúsított szeretetet. Minden alkalommal meg kell hozni a döntést: megérdemlem, hogy boldog legyek, megéredemlem, hogy azalpján hozzak döntést, hogy mi okoz nekem örömet.
  • Teremts kapcsolatot! – Talán azért írják olyan sokan, hogy ehhez a módszerhez japánnak kell lenni, mert sokszor visszatérő eleme az animista megközelítés, amikor Marie Kondo a tárgyakat, holmikat, az otthonokat lélekkel ruházza fel és arra szólít fel, hogy beszélgessünk velük. Nos, nem mondhatnám, hogy hiszek benne, hogy a zoknijaimnak lelke volna vagy hogy a házam másképp viselkedik, ha megköszönöm neki, hogy tetőt ad a fejem fölé. Abban viszont igen, hogy az ilyen gyakorlatok megváltoztathatják a kapcsolatunkat a környezetünkkel. Nemcsak emberekre, de dolgokra is igaz, hogy ha néha megállunk egy kicsit hálát adni – köszönetet mondani –, megváltozik velük a kapcsolatunk, sokkal hajlamosabbá válunk meglátni bennük a jót, nem vesszük már olyan természetesnek, hogy vannak, hanem éberré válunk rá, hogy milyen jó, hogy velünk vannak. Ha nekik nem is, nekünk feltétlen jót tesz, ha kifejezzük feléjük a hálánkat. És hogy japánnak kell-e lenni ahhoz, hogy szertartásosan üdvözöljünk egy zoknit vagy egy nappalit? Nem, nem hiszem. A nyugati kultúrában is úgy születik minden gyerek, hogy bír a gyermeki animizmus képességével – azaz hisz benne, hogy a dogoknak lelkük van. Nem kell valami roppant idegen dolgot elsajátítanunk – csak a gyermeki lelkünkhöz kell egy kicsit visszanyúlni.

Mi benne az ámítás?

Bár a KonMari módszer engem is teljesen elvarázsolt, azért több gyenge pontot is felfedeztem a könyvben, amik zavartak.

Ezek közül a legfájóbb az volt, hogy többször rajtakaptam azon, hogy csúsztat. A könyv nagyon határozottan igyekezett elhatárolni magát azoktól a módszerektől – mint például a FlyLady módszer –, amik a rendrakást rutinként kezelik, és sokszor és kitartóan hangsúlyozta, hogy a KonMari módszerrel nincs szükség rutinokra, csak egyetlen nagy lendületre, amivel végigsöpörve az otthonunkon örökre száműzhetjük a rendetlenséget a környezetünkből.

Azonban gyakran összemossa a rendrakás és a takarítás fogalmait – ez utóbbira nyilvánvalóan szükség van a rend szintentartásához, hiszen ha mást, nem, a mindennapi életünk nyomait rendbe kell szednünk. A lomtalanítás is örök feladat marad, hiszen ahogy egyszer meg kell válnunk olyan dolgoktól, amik valaha talán fontosak voltak, de már többé nem azok, úgy később is keletkezhetnek felesleges dolgok a mostani fontos holmikból.

De a legfájóbb csúsztatása talán az volt, amikor ráakadtam egy elejtett félmondatra, ami megjegyzi, hogy egy efféle gyors és lendületes rendrakás legalább fél évig tart. Talán az én fogalmaim különböznek, de úgy érzem, hogy ha valami legalább fél évet átfog az életemből, ahhoz jól jönne egy ütemterv, pár ütemezési tipp, és ami azt illeti, valamilyen szinten rutin is lesz az életemben (talán napi, heti vagy havi rutin? – erre nem kaptam választ a könyvből), ha nem is örökre, de fél-egy éven át.

Jólesett volna, ha ahelyett, hogy a rutinokra épülő technikáktól való látványos elhatárolódás és a “csak most, csak egyszer” hangsúlyozása helyett bővebben kitért volna azokra a tippekre és tapasztalatokra, hogy milyen ütemben, mekkora időszeletekben, milyen gyakorisággal érdemes tervezni egy ilyen átfogó, nagy lomtalanítást – még ha ezzel le is rombolja a “gyors, lendületes, egyszeri” rendrakás látványképét.

További sokat támadott hozzáállása az, hogy mindent, amire már nincs szükség, ami már nem okoz örömet, szemétként kezel. Büszkén hozza a statisztikákat arról, hogy az ügyfelei hány szemeteszsáknyi holmit dobtak ki, miközben az adakozásról szó sem esik. A könyvektől való megválásra a javaslata, hogy ha csak néhány oldal, néhány kedves idézet vagy megkapó gondolat miatt ragaszkodunk az adott könyvhöz, egyszerűen tépjük ki az adott lapokat, és aztán dobjuk ki a könyvet.

Amikor megváltam a könyveim nagyrészétől, jólesett a gondolat, hogy míg nálam csak porfogónak szolgálnak és a bűntudatomat, diszkomfortérzetemet táplálják, a könyvtárban esetleg hasznára lehetnek valakinek. Természetesen nem tudunk minden lyukas zokninak és csorba nyelű villának második esélyt adni, de a köszönettel és hálával való elengedés számomra magába foglalja, hogy amelyik tárgynak lehet – különös tekintettel a könyvekre, ruhákra, játékokra –, biztosítsunk további hasznos életet.

Mi benne a hasznos tipp?

Sokat beszéltem a mögötte álló szemléletről, hiszen szerintem ez a KonMari módszer legnagyobb ütőkártyája, de emellett sok hasznos tipp is akad a könyvben, aminek hasznát vesszük a rendrakáskor.

Azonban attól tartok, ez a cikk már így is túl hosszúra nyúlt, így a KonMari módszer gyakorlati oldalára majd egy következő alkalommal térek vissza. :)

Reklámok

eBay haul #5

Egek, milyen rég nem jelentkeztem eBay haul bejegyzéssel! Pedig folyamatosan gyűjtögetem a kincseket.

Megmutatom, mit szereztem mostanában.

Ebay haul

Állatkás teendőlista

Ez a legújabb szerzeményem, bár még azelőtt rendeltem, hogy teljesen belebolondultam volna a bullet journal stílusba, így lehet, hogy alternatív feladatot fognak kapni a bárányaim, de biztos vagyok benne, hogy fogok nekik munkát találni.

Ahogy ez gyakran megesik az eBay-en, ezeket a teendőlistákat is véletlenszerű mintával küldik, többféle állatkából válogatnak az eladók – nekem két bárányos jutott. A használati utasítása szerint “olyan, mint egy barát, meleg és kedves”. :) (Talán félresikerültnek érzitek a fordítást? – Olvasgassátok csak a kínai termékek angol nyelvű leírását. :P)

Ebay haul

Masking sticker set

Azóta csorgattam a nyálam egy ilyen matrica készlet után, hogy a blogszülinapi ajándékcsomagokban megajándékoztam vele az olvasóimat, de magamnak bezzeg nem rendeltem.

A képen látszik, hogy már használatba is vettem őket – nagyon elégedett vagyok velük, jó minőségűek, nagyon szépek, és remekül lehet rájuk írni. Bár ezt is a filofaxomhoz rendeltem, de végül címkézésre kezdtem használni.

Ebay haul

Útlevél tok

Amiben egyébként nem útlevelet tartunk. :) Viszont egyszerűen képtelenek voltunk valamire való bérlettokot venni, a buszbérleteink és a bérletigazolványaink pedig már tragikus állapotban voltak az elrongyolódott tokok miatt. Így amikor megláttam ezeket az útlevéltartókat, nem haboztam.

Egyébként a világoskék a férjemé – ez az egyik kedvenc színe –, a sötét, farmerkék pedig az enyém – tökéletesen illik a Kindle tokom színéhez –, de több színben is választható. (Ez nem véletlenszerű színben érkezik.)

Ebay haul

Kábelrendező

Ezt a remek holmit Szilvi ajánlotta korábban a Pillecukor blogon, és rögtön visszhangra talált bennem az ötlet, hiszen mi is kábelrengetegben élünk. Hatos csomagban, random színekben érkezik – a létszámhiány oka a képen természetesen ismét az, hogy a csomag fele már szolgálatban van. :)

Öntapadós, így a helyét érdemes jól megfontolni, viszont ha egyszer a helyére került, nagyon stabilan tartja magát, és tényleg remek megoldás a kábelrengeteg összerendezésére. Egy ilyen kis holmi akár több kábelt is be tud fogadni (vastagságtól függően), így éjjeliszekrényenként, íróasztalonként elég egy-egy is. Egy ideje már használatban vannak, és eddig nagyon elégedett vagyok a minőségükkel.

Ebay haul

Folyékony kréta

Szintén Szilvitől származik a folyékony kréta ötlete.

A házunk tervezésekor ábrándoztam róla, hogy esetleg nekünk is lesz majd valahol egy táblafestékkel lefestett falunk, ahová teendőlistákat, üzeneteket, inspiráló mottókat írhatok, de végül elvetettük az ötletet – illetve, őszintén megvallva, fel sem merült a kivitelezés során. Viszont amikor Szilvinél megláttam a folyékony krétával író tollakat, amiket akár üvegen is lehet használni, rájöttem, hogy bár táblafalam nem tudom, mikor lesz, de egy képkeretnyi üzenőtáblám bármikor lehet!

Ez az ötlet végül változatlan formában túlélte a szokásos háromhetes postázás időszakát Kínából, úgyhogy már alig vártam, hogy használatba vegyem a tollakat – és nem csalódtam! Remekül írnak üvegre, egyszerű filcként használhatók, de a folyadék azonnal krétaporrá szárad a levegőn és egy egyszerű papír törlőkendővel minden különösebb macera nélkül letörölhető. Addig viszont, amíg le nem töröljük, jól tartja magát, nem kopik és nem maszálódik.

Nem tudom, egy toll mennyire lesz tartós, de tízes csomagban is nagyon gazdaságos volt, és úgy sejtem, a világ végéig ki fognak tartani.
Ebay haul

Nektek mi tetszett a legjobban a mostani kincseim közül? 

S.O.S! Nagytakarítás!

​S.O.S! Nagytakarításra van szükségem – de mikor van erre időm?!

NaNoWriMo alatt úgy érzem, semmikor – de az érzés ismerős lehet másnak is, vizsgaidőszakban, szezonban, nagy hajrák idején. Minden szétcsúszik, és atya ég, tényleg be kell ma engednünk valakit a lakásba?!

A FlyLady kiégés elleni nagytakarító módszeréről már írtam – de mégis kinek van ilyenkor egy teljes órája a lakásra?

Azonban az 5 perc hot-spot takarításokból már tudom, hogy még napi öt perc is milyen életmentő tud lenni – csakhogy nálam ez az öt perc általában a konyhára korlátozódik, ami – mivel a nappalival egybenyílik – a lakás fókuszpontja, vonzza a tekintetet, ha rumlis, lehetetlen elrejteni, és mindig újratermeli a rendetlenséget. Muszáj foglalkozni vele. Na de mi lesz közben a többivel?

sos-600

Miután ma reggel borzadva rácsodálkoztam a fürőszobai polcunkra, ami régen látott már portörlést, úgy döntöttem, 15-20 percem azért nekem is juthat, hogy egy kicsit rendberántsam a lakást.

Az 5 perc fókusz nekem nagyon jól bevált (2 perc kétségbeejtően kevés, de már 10 perc esetén is vészesen lanyhul a figyelmem), így ötperces etapokra redukáltam a minibbnél is minibb “nagy”takarítást.

Mit tegyél, ha 15-20 perc alatt kell letudnod egy teljes vendégváró nagytakarítást?

  • Gondolatban oszd zónákra a házat! Mi az a három-négy helyiség, ahol mindenképp meg fognak fordulni a vendégek – vagy megfordulnának, ha jönnének? (Előszoba, nappali, konyha, …) Mi van leginkább szem előtt? – Ezekre koncentrálj. A többire most csak egyszerűen zárd rá az ajtót. :)
  • Indítsd el az időzítődet 5 percre, és robogj be az egyik zónába! Ha tudod, kezdd a legtragikusabbal, hogy később, ha még van időd, visszatérhess. (Én a fürdővel kezdtem, de ha neked a konyha vagy a nappali a kritikus pont, kezdd ott.)
  • Csak ahol a papok táncolnak! Nem most kell vízkőtelenítened a kávéfőzőt és kicserélned az izzót az olvasólámpádban. :) A legfeltűnőbb szégyenfoltokra koncentrálj.
  • Ímmel-ámmal! Nem kell tökéletesnek lennie – elég, ha felületes kirakatmunkát végzel és a rumli nagyját eltakarítod. Ez most csak tűzoltás, nem az éves nagygenerál.
  • Csak még egy perc! – Ha lejár az időzítő, de félben vagy valamivel, amit egyszerűen nem tudsz kiejteni a kezedből, rendben, legyen csak még egy perc. De tényleg! Húzd fel az időzítőt csak még egy percre, fejezd be, amivel félben vagy, és már ne kezdj semmi olyanba, amit nem tudsz bármikor félbehagyni.
  • Válts zónát! – Ha úgy is érzed, hogy rengeteg munka lenne még, ne ragadj le egy zónában, hanem menj tovább a következőre. Úgy váltogasd a zónákat, hogy a legvészesebbre jusson több köröd, de mindenhova eljuss, ami fontos.

5 perc hot-spot takarítás alatt nem lehet csodákat tenni – de, ami azt illeti, mégis lehet csodákat tenni.

Ti hogyan mentitek meg a lakást vészhelyzetekben?

eBay kívánságlista #2

Az eBay továbbra is egy borzasztó szórakoztató bolhapiac a számomra, de ennél azért mégis több: ha valami után hónapok óta kajtatok és nem találom egy boltban sem, amerre járok, biztos lehetek benne, hogy eBay-en meg fogom találni, gyakran szélesebb választékban és kedvezőbb áron, mint az általam fizikailag bebarangolható üzletekben. 

A legutóbbi eBay-es kalandozásaim óta megintcsak felgyűlt egy szép kívánságlista, néhányat megosztok belőle itt is. 

   

Szivárványszínű matricák

Amellett, hogy aaaawww matricááák, azért is tetszenek ezek a kis kollekciók, mert nagyon alkalmasak lehetnének színkódolásra. Nemcsak a négy alapszínnel dolgoznak, de nem is egy színvilág különböző árnyalataival, hanem a teljes szivárványt felölelik, így nagyon praktikusak lennének nemcsak dekorálásra, de a határidőnaplózás praktikus kiegészítőjeként is.

Dátumbélyegző

Dátumbélyegző, mert egyszerűen menő. 

Fogkefe

Elismerem, morbidnak tűnhet, hogy eBay-en nézegetek fogkefét, de a helyzet az, hogy ezen a téren meglehetősen márkahűek vagyunk a férjemmel, egyszerűen azért, mert nagyon sok neves és névtelen darabot végigpróbáltunk, mire teljesen véletlenül összefutottunk a Curaprox fogkefékkel, amik a maguk egyszerűségében nagyon jól teljesítettek és teljesen meghódítottak mindkettőnket. Sajnos viszont azóta már többször körbe kellett túráznunk a város összes gyógyszertárát, mire nagynehezen, szédületes áron sikerült előkotornunk valahonnan egy-egy utolsó darabot… Ezt megelégelve a Curaprox fogkefék is felkerültek az eBay kívánságlistámra. 

Fodros esernyő

Esernyőre nincs különösebb szükségem, de ez a különleges forma megragadta a figyelmemet. 

  

Minimuffin sütőforma

Még évekkel ezelőtt szolgált fel a névnapi köszöntőjén az egyik munkatársam falatnyi minimuffinokat, és odavoltam az ötletért, azóta vadászok minimuffin sütőformákat. Na, nem mintha most épp lenne sütőm, amiben muffint süthetnék, de a forma azért felkerült a kívánságlistámra.

Kutyatál önitatóval

A kutyatál is olyasmi, ami hihetetlen, hogy milyen régóta fent van a kívánságlistámon. Valahogy soha nem vetődünk olyan helyre, ahonnan be tudnánk szerezni, egy külön kör a Fresnapfba pedig valahogy mindig halasztódik. Ez az önitatós darab pedig különösen felkeltette az érdeklődésemet – ha erre jár egy szakértő, magyarázza már el nekem, hogyan nem ömlik ez ki azonnal?…

Jégkocka tartó

Közeleg a nyár, gyűlnek a jobbnál jobb jégkockás ötletek (például Dóri jegeskávé ötlete), és sehol a háztartásban egy árva jégkockatartó. Ezt hamarosan orvosolni kell.

Jégkrémkészítő

A házi készítésű pálcikás jégkrémekre először Taza blogján figyeltem fel, és ha már a jégkockatartók között kalandoztam, felkerült ez is kívánságlistámra.

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kedvenc ínyencség – ahogy én készítem


A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


  

Az eheti VKP témája a kedvenc ínyencségem, ahogy én készítem – ez a téma pedig első ránézésre nagy fejtörést okozott. Hogy miért? Köztudott, hogy nem vagyok nagy konyhatündér, így a kedvenc ínyencségeimet eleve elkészíteni sem tudom, vagy nem szeretek pepecselni vele. Ha mégis élvezem a sütés-főzést (nem tagadom le, szökőévente egyszer előfordul ilyesmi), akkor általában a végeredmény elfogyasztását nem élvezem annyira – egyáltalán nem lesz édesebb attól, hogy magam készítettem. Sőt, az igazi ínyencség magában foglalja azt a luxust is, hogy nem nekem kellett dolgoznom vele. 

Magyarán – ha a kedvenc ínyencségem, akkor nem én készítettem…
Sokat kerülgettem ezt a témát és már próbáltam öszvér megoldásokat keresni, amikor rájöttem, hogy azért van egy ínyencség, amit valóban ínyencségnek tartok, mégis magam készítem, méghozzá elég gyakran. Ez pedig… a kávé.

Ha választanom kellene, hogy teás vagy kávés vagyok inkább, egyértelműen a teára szavazok. Nyáron is szívesen kortyolgatom a gyümölcsteákat, hidegen vagy melegen egyaránt, egy kis citrommal, télen egy nagy bögre cukros-citromos forróság mindig megnyugtat és feltölt, ha pedig egy kis turbózásra van szükségem, fáradtság ellen vagy éjszakázáshoz, akkor is a fekete teához nyúlok, nem a koffeinhez. (Egyszer egy egyetemi beadandó leadási határideje előtti estén végső kétségbeesésemben édesanyám méregerős fekete kávéjához nyúltam – ami valóban ébren tartott egész éjjel, de olyan szívdobogást okozott, hogy egyszerűen nem tudtam a feladatra koncentrálni…)

Azért a kávéval is megvan a magunk közös története. Gyerekkoromban a nagyszüleimmel éltünk, és a nagypapám minden reggelt egy nagy bögre sziruposan édes tejeskávéval indított, amiben a reggeli zsömléjét aprította. Amikor egészen kicsi voltam, épp csak egy nyalásnyit, egy kiskanálnyit lophattam reggelente a papám bögréjéből. Amikor nagyobbacska lettem, a nagymamám egy kupicás pohárba nekem is készített egy kortyni kávét, majd a pohárka egyre jobban nőtt, míg kamaszkoromra már engem is várt minden reggel egy pohár tejeskávé, amit iskolába indulás előtt a nagypapám társaságában kortyoltam el. 

Aztán a nagypapám meghalt, nálam enyhe szívritmuszavart diagnosztizáltak, és a nagymamám úgy döntött, hogy leszoktat engem a kávéról. (Mókásan mindig úgy emlegettem ezt, mint a nagymamám rajtam végzett emberkísérletét, aminek során először rászoktatott, majd türelmesen leszoktatott a kávéról.) Ami azt illeti, a nagypapámmal eltöltött reggeli kávéidő hiányzott (ahogy a nagypapám és később a nagymamám is), de maga a kávé nem igazán. 

A kávéval akkor vettem fel ismét a kapcsolatot, amikor a férjem (aki akkor még csak a kedvesem volt, aki nem hivatalosan ugyan, de gyakorlatilag már velem élt) elhatározta, hogy neki szüksége van egy saját kávéfőzőre, mert hiányolja a szülei krémes kávéját, a kotyogós kávé neki túl erős, túl keserű. Hát beruháztunk egy Senseo párnás kávéfőzőre, ami azóta is nagyon jó szolgálatot teljesít. Habos, krémes, lágy és enyhe kávét készít, minimális koffein tartalommal, amit inkább édességként, nem pedig sekrentőként fogyasztunk. A mutatós “csíkos kávékat” (tej, kávé, hab esztétikus egysége) akár egy cukrászdában is elénk tehetnék 300-400 forintért, de mi a Lidl-ben a saját márkás, 20 db-os kávépárna csomagot 500 forint körüli áron vásároljuk. 

  
A kávé így ismét finomságként, a kávézás élményként tért vissza az életembe, csak most már a férjemmel osztozom rajta. Ebéd után, fáradt estéken, lusta reggeleken. “Kérsz egy finom kávét, kiscicám?” – ez az egyik leggyengédebb mondat, ami elhangzik az otthonunkban. És ez az a finomság, amit én is szívesen készítek – sok tejjel, barna cukorral és sok szeretettel. 

A többiek ínyencségeiről itt olvashattok:

Miért (nem) slamposabbak a feleségek?

Tumblr-en böngészve néha belekattintok a “10 vicces dolog erről-arról” típusú linkekbe, és néha nevetek, néha nem. Nemrég viszont sikerült találnom egy “15 dolog, amit a lányok titokban tartanak a férfiak elől” című gyűjteménybe, aminek lehet, hogy volt 14 vicces eleme, de rögtön az első úgy kiborított, hogy nem olvastam tovább. Ez pedig így szólt: “A lányok elengedik magukat, amint kapcsolatban élnek. A lányok annyira el vannak foglalva a külsejükkel és azzal, hogy lenyűgözzék a fiúkat, de amint kapcsolatban élnek, elhagyják magukat.” – Nem fogok hazudni, kegyetlenkedni támadt kedvem, amikor ez a kijelentés szembejött velem. (De nem tettem – inkább kivártam, amíg már konstruktívan tudok írni róla.)

A lányok elengedik magukat, amint kapcsolatba kerülnek. – Egyrészt, igen. Másrészt, nem. Harmadrészt, a férfiak is. Negyedrészt, ez így van jól. 

A slamposság csak illúzió

Töprengtem ezen egy darabig, és arra jutottam, hogy leginkább tévképzet az, hogy egy nő (vagy egy férfi) elengedi magát egy kapcsolatban, hogy slamposabbá, igénytelenebbé, lustábbá válik. 

Ami azt illeti, mióta kapcsolatban élek, bizony, a férjemnek együtt kell élnie azzal, hogy hétvégenként néha még délben is pizsamában slattyogok, smink és fésülködés nélkül, együtt kell élnie a mackónadrágjaimmal, és azzal is, hogy (a gyenge idegzetűek forduljanak el) télen hónapokig háborítatlanul burjánzik a szőr a lábamon. 

De ami azt illeti, ez sosem volt másképp. Mindig is imádtam a hétvégi pizsamanapokat, otthon mackónadrágban, szösz-mösz zoknikban és trikóban slattyogtam, és nem borotváltam a lábamat, ha nem volt muszáj. Az alapvető különbség az, hogy akkor a férjem nem volt ott mellettem. 

A randevúkra mindig kicsíptem magam, igen. De a randevúkra most is kicsípem magam, sőt, ami azt illeti, a férjem szelíd támogatása és bíztatása mellett sokkal jobban kicsípem már magam a randevúkra és hétköznapokra egyaránt, mert amióta ismerem, megtanultam sminkelni, magassarkúban járni, merek szoknyát hordani és színeket viselni, levágattam a hajam és ékszereket hordok. 

Tehát nem engedtem el magam a kapacsolatomban, sőt. Ha mégis ez az illúzió keletkezik, annak nem más az oka, mint az a kiváltság, hogy a férjem már nemcsak a randevúkon láthat, hanem velem bújhat ágyba minden nyűgös, nyúzott estén, mellettem ébredhet minden kócos, mosdatlan reggelen, velem töltheti az összes pizsamás és mackónadrágos hétvégét, és télen is láthatja a lábamat. 

Áldás és átok, áldás és átok

Peti mindig a bolondoknak tartogatott jóindulatú mosolyával fogadja, ahányszor csak azt mondom neki, hogy tetszik, amikor jóképű, büszke vagyok rá, amikor csinos, de a legeslegjobban akkor szeretem, amikor pizsamában van. Amikor magamhoz ölelhetem az otthonosan puha, meleg és testszagú valóját. Mert nem mindig lehettünk ennyire közel egymáshoz, nem mindig ismertem ennyire, sőt volt, amikor egyáltalán nem ismertem, és amikor még senkivel nem osztozhattam ilyen intimitásban. 

Persze felfoghatnám a romantika halálának azt, amikor széttörik az illúzió és megtudom, hogy nemcsak csinosan tud öltözködni, hanem igenis van, hogy slampos és kényelmes, és hogy a trikója kinyúlt, és a pizsamája testszagú. Én viszont inkább hálás vagyok minden egyes alkalomért, amikor rácsodálkozom, milyen közel is kerültünk egymáshoz, mennyire szoros közelségen osztozunk. 

A szépség is egy közös projekt

Rövid távon nem kis szerepe van a másik megítélésében a kinézetnek – nemcsak a szépségnek, de a megjelenésnek is. Ami nem feltétlenül rossz. Ahogy viszont egyre több időt töltünk együtt, és a kapcsolatunk már nem két független ember tapogatózása egymás irányába, hanem egy kétfős csapat közös projektje, a szépség és a megjelenés is egészen más megítélésbe kerül. 

Ahogy írtam, én nagyon sokat változtam az előnyömre, amióta Petivel vagyok. Soha nem fogom elfelejteni azt, amikor megkaptam tőle az első fülbevalómat, vagy amikor sminkkészletet vett nekem és bíztatott, hogy tanuljak meg sminkelni. Vagy amikor óráknak tűnő percekig álltam sóhajtozva egy meseszép magassarkú szandál előtt, amiről tudtam, hogy nem vehetem meg, mert csak lapossarkú cipőkben tudok járni, ő pedig rávett, hogy megvegyem, majd minden hétvégén elvitt sétálni, először csak az utca végéig és vissza, majd a szomszéd utcáig és vissza, mindig egy kicsit messzebb, miközben olyan görcsösen kapaszkodtam a karjába és úgy bukdácsoltam, mint egy járni tanuló bébizsiráf, egészen addig, míg meg nem tanultam magabiztosan járni magassarkúban is. 

Arra is hallottam már szomorú példát, hogy miután egy férfi már nem látta olyan szépnek a feleségét, egyszerűen felhagyott vele, hogy kedves vagy figyelmes legyen hozzá, sőt még a születésnapját sem köszöntötte, ajándékot sem vett neki, hiszen minek, ha már úgysem tud nőként tekinteni rá? 

Én úgy gondolom, hogy bár, igen, mindenki elsősorban önmagáért felel és nem teheti az életét, a szépségét, az egészségét, a boldogulását valaki mástól függővé, ugyanakkor ha kapcsolatban élünk valakivel, onnantól a boldogulás, a siker, az egészség, a szépség már nem magánügy és egyéni felelősség, hanem egy közös projekt. Úgy gondolom, hogy egy társ azért is társ, hogy a saját érdekein túl a másikért is felelősséget érezzen és érte is hajlandó legyen dolgozni. 

A szépség tehát csak egy pontig olyasmi, amit külső szemlélőként, külső bírálóként elvárhatunk a másiktól. Egy pont után már nem mutogathatunk büntetlenül a másikra, hogy nézzétek csak, hogy elengedte magát, mióta együtt vagyunk! Mert lehet, hogy így van. De ha igen, fel kell tenni a kérdést: megtettem a magamét azért, hogy ez ne így legyen? – Továbbra is elhívom randevúzni, hogy még mindig legyen alkalma kicsípni magát a kedvemért? Bókolok neki, hogy még inkább ragyogjon? Kedveskedek neki? Segítek neki? Ha nyúzott, biztosítok neki egy kis pihenést, leveszek róla egy kis terhet, adok neki egy kis időt, amit önmagával tölthet, hogy egy kicsit kisimuljon, kiviruljon? Ha pénzt vagy időt szán arra, hogy szebb legyen, megdicsérem a bölcs választást, vagy morgok vele, amiért a pénzünket szórja és haszontalanul tölti az időt? Mit tehetnék azért, hogy szebbnek, jobbnak, érdemesebbnek, megbecsültebbnek érezze magát?

A szépség tehát…

… egy olyan illúzió, amit nem kell sajnálni, ha széttörik, mert mögötte olyasmi van, amiért igazán megéri túljutni a felszínen, és ezért nem árt megtanulni hálásnak lenni minden pizsamás estéért, kócos reggelért és kinyúlt trikóért. Ugyanakkor a szépség, az igényesség, a megjelenés is csak ugyanolyan, mint a többi egyéni kompetencia, ami egy kapcsolatban közössé válik: olyasmi, amiért együtt lehet és kell dolgozni. Így nem kell szükségszerűen lemondani róla – életünk végéig élhetünk egy fess, jóképű, jólöltözött férfi mellett vagy egy ragyogó, csinos nő mellett, csak az elvárásaink mellé bele kell tennünk a magunk részét is a projektbe, hogy ez így legyen.

Éhezők viadala könyvkritika #2 – Kell-e gyereket vállalni?

A Valentin-nap apropóján már megosztottam a véleményemet arról, hogy milyen üzenetet közvetít a Hunger Games könyvsorozat befejezése a szerelemről és a házasságról. Nemrég a kétrészes Mockingjay film első részét is megnéztük Petivel, ezért eszembe jutott az a félretett tervem, hogy egy másik témát is megvizsgáljak az Éhezők viadala végkifejletének fényében. Ez pedig nem más, mint a gyermekvállalás.

Azok, akik nem olvasták a könyveket, ne aggódjanak. A korábbi cikkemhez hasonlóan itt is előbb megosztom az általános gondolataimat, a spoilereket pedig csak a cikk további részére kattintva mondom el. 

Kell-e gyereket vállalni?

Idén volt a tizedik évfordulója, hogy együtt vagyunk Petivel, sőt, idén augusztusban már a házasságunk is a harmadik évébe lép. Egyben idén leszek harminc éves, és bár még jópár évem van, mielőtt visszavonhatatlan döntéseket kellene hoznom a gyermekvállalással kapcsolatban, már most is tapasztalom, hogy egyre nagyobb rajtam a nyomás szűkebb és tágabb környezetem részéről, hogy gyermeket vállaljak. Nagy általánosságban elmondhatom, hogy még annak is, aki csak néhány perce találkozott velem először, és egyáltalán semmit nem tud rólam, az életemről, a terveimről vagy az érzéseimről, egészen pontos elképzelése van arról, mihez kellene kezdenem szerinte az életemmel.

Bár borzasztó személyes ügy, de az emberek soha nem haboznak a gyermekvállalásról kérdezni, és ami azt illeti, soha nem kérdezik meg, tervezek-e egyáltalán gyermeket vállalni. A kérdés egyedül az, hogy mikor – és miért nem tettem még meg eddig, mégis mire várok még? Úgy tűnik, a társadalom nem hogy nem fogadja el, de elképzelni sem tudja azt, hogy létező épeszű opció lenne az, hogy egy nő ne akarjon gyermeket szülni. Sőt mi több: egyenesen bűn.

Az egyik legbántóbb vélemény, amit ezzel kapcsolatban kaptam, egy jóindulatúnak szánt kijelentés volt, amit egy kertipartin jegyzett meg mosolyogva, szinte mellékesen apukám egyik kollégája, ez volt: két ilyen egészséges, értelmes, jó gondolkodású fiatalnak kötelessége gyereket vállalnia, hogy javítsa a társadalmi átlagot. 

Ami az érdekes ebben, az az, hogy még soha senkivel nem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy nem akart ő igazán gyereket, de ez nem akarat kérdése. Egy valamire való ember befizeti az adót, betartja a KRESZ-t, és gyereket nemz vagy szül, hiszen ez is afféle társadalmi kötelezettség. Hallottam már persze sokféle okot, amiért az emberek gyermeket vállaltak, attól kezdve, hogy támogatást kapjanak a lakáshitelhez, azon át, hogy örömet okozzanak egy súlyosan beteg nagyszülőnek, aki még szeretné megérni az unokája születését, egészen addig, hogy ki akarják cselezni a halált azzal, hogy egy részük továbbéljen akkor is, ha ők már nem lesznek. Van olyan, akit a legtisztább vágyakozás hajt, és van, akinek egyszerűen így alakul az élete. De egyáltalán nem ismerek olyat, aki társadalmi felelősségből vállalt volna gyereket.

Annál is inkább, mert bár ez egy hangzatos érv, valójában elég ingatag lábakon áll. Én úgy vélem, hogy ha a társadalmi felelősségtudat bármekkora részt is jelentene a gyermekvállalásról hozott döntésben a személyes motívumokkal szemben, akkor senki nem ragaszkodna hozzá, hogy szaporítsa az éhes szájakat egy túlnépesedett bolygón, amíg van egyetlen árva gyermek is, akinek otthont adhatna. Az ember azonban nem erre vágyik, ha gyermeket szeretne. Szeretné viszontlátni a halott édesanyja szemét, szeretné látni a saját alakját egy apró testben, amikor a saját teste már elmúlóban van, kötődést és közös élményeket szeretne az első szívdobbanástól. 

A gyermekvállalás roppant személyes ügy. Az ember önmagának szeretne gyermeket, nem a társadalomnak, és éppen ezért azon emberek közel száz százalékának az égvilágon semmi köze ehhez a döntéshez, akik olyan bátran próbálnak beleszólni a döntésbe. És a maradéknak sincs olyan sok. Egy nagyszülőt, egy dédszülőt szomorúan érinthet, ha megszakadni látja a családi vonalat, hogy az örökség, amit a gyermekeikben hagynak, nem száll tovább az unokáikra, dédunokáikra. De ez a döntés leginkább mégis azoknak a legszemélyesebb ügye, akiknek az életére a legtöbb hatással van: ez pedig az a nő és férfi, akik anya és apa lesznek – vagy nem lesznek anya és apa. 

Miután sem szülő, sem nagyszülő vagy reménybeli nagyszülő nem vagyok, annak a nőnek a nézőpontjából rágtam át már nagyon sokszor ezt a kérdéskört, aki még azelőtt a döntés előtt áll, hogy akar-e anya lenni vagy sem. Ez pedig, hogy őszinte legyek, egy rémítő kérdés. De miért is annyira az?

Az egyetlen végleges döntés

Gretchen Rubin írta a Boldogságterv című könyvében, amikor a szülői szerep és a boldogság kapcsolatáról elmélkedett, hogy mielőtt az első gyermeke megszületett volna,  legjobban a szülői lét véglegességétől félt. Attól, hogy míg bármikor választhat új pályát az ember, változtathat munkahelyet, bármikor új házba vagy új városba költözhet, sőt, bár az egyik legfájdalmasabb döntés, de egy házasságból is kiléphet és újat kezdhet, egy gyermekkel kapcsolatban azonban már nem lehet másképp dönteni. Ha egyszer szülővé válik, szülő is marad. A szülői lét olyasmi, ami mellett véglegesen kell dönteni.

És bár Gretchen Rubin anyaként nem tért ki erre, én azoban hozzátenném, hogy a gyermektelenség mellett dönteni is ugyanilyen végleges döntés. Sőt, még egy ördögi fordulat a kérdésben, hogy bár az élet többi dolgában akár hetven, nyolcvan vagy kilencven évesen is válthatunk irányt, addig a gyermekvállalásban – legalábbis nekünk, nőknek – egy elég határozott időkorláta van annak, amíg még önszántunkból meghozhatjuk ezt a döntést. 

A döntés véglegessége tehát már önmagában is elég rémítő, ha az ember egy kicsit belegondol, és egy kicsit is bizonytalan, hogy melyik utat válassza, hiszen bármelyik mellett teszi le a voksát, onnan már egy bizonyos pont után nincs lehetőség a megbánásra, felülvizsgálatra, változtatásra és újrakezdésre. 

Hogy milyen terhekkel, nehézségekkel, lemondásokkal, áldozatokkal, kihívásokkal jár az, ha az ember a gyermekvállalás mellett dönt, arról nem hiszem, hogy írnom kell, ahogy arról sem, milyen jutalmakkal, örömökkel jár ez az út. Mindenki tudja. Mindenkinek vannak olyan szülők a közelében, a saját szülei, a nagyszülei, a barátai szülei, vagy akik annyi idősek, mint én, a barátaik közt is bőven akad olyan, akik tudnak mesélni a szülői hivatás poklairól és gyönyörűségeiről. 

De mi a helyzet a másik úttal? Az sokkal trükkösebb. Sokkal kevesebb hiteles forrást találni, hiszen az emberek többsége szülő akar lenni, vagy egyszerűen az lesz. 

A gyermektelenséggel kapcsolatban az egyik legfelemelőbb értekezés, amivel találkoztam, Elizabeth Gilbert Hűség című tanulmánykötetében olvasható. A szintén gyermektelen Elizabeth Gilbert, aki a munkájának szenteli az életét, leírja, hogy bár a társadalom gyakran lenézi, önzőnek, másodrendűnek, hibásnak vagy hiányosnak bélyegzi a gyermektelen nőket, a “gyermektelen nagynénik”azonban, ahogy ő nevezi őket, egy nagyon fontos kötőszövete a társadalomnak, szűk családi és tágabb szinten is. Ők azok, akiket sem anyagilag, sem lelkileg nem köt le teljesen az, hogy a saját gyermekeiknek jelent és jövőt teremtsenek. Ők azok, akik ott vannak a család számára biztonsági hálóként, ha valamilyen tragédia történik, és ők azok, akik a helyi közösség, a társadalom vagy akár az egész emberiség szintjén el tudnak köteleződni olyan ügyek mellett anyagi, szellemi, lelki erőforrásaikkal, amiket a gyermekes szülők csak azokkal a forrásokkal tudnak támogatni, amit a saját gyermekeiktől spórolnak meg.

A társadalom szintjén tehát a gyermektelen nagynénik és nagybácsik legalább olyan fontos munkát végeznek, mint azok, akik gyermeket vállalnak, még ha jelentősen kisebb megbecsüléssel vagy támogatással teszik is. 

Ami az egyén szintjén igazán ijesztő ebben az útban, az az én meglátásom szerint az, hogy míg arra megszámlálhatatlanul sok – jobb vagy rosszabb – példát látunk, hogyan hagyhatunk örökséget a gyermekeinkben és az unokáinkban, hogy hogyan élhetünk tovább az emlékezetükben, addig nagyon kevés olyan emberrel van alkalmunk találkozni, akik úgy döntöttek, örökös nélkül hagynak örökséget, és azokban élnek tovább, akiket tanítanak, akiket inspirálnak, akiknek segítenek. Ez egy olyan életút, aminek arányaiban nagyon kevés képviselője van. Nem születnek hozzá tonnaszám a szakkönyvek, nem épülnek rá intézmények, nem beszélnek róla úton-útfélen. Amíg napestig tudnánk sorolni azokat a szülőket, akiket ismerünk, talán egy kezünk is elég hozzá, hogy megszámoljuk, hány ilyen emberrel beszéltünk. 

Ez a választás sokkal ritkább, és éppen ezért sokkal kevesebb a támogatás vagy a segítség hozzá, sokkal kevesebb a példa és az útjelző. Ezért ijesztőbb. Ezért nehezebb. Ezért van az, hogy aki nem tudatosan és meggyőződéssel teszi le a voksát, az nagyobb valószínűséggel a másik, az ismerősebb úton köt ki. 

Éppen ezért viszont úgy érzem, fontos lenne tudatosítani, hogy sem a társadalom, sem az egyén szintjén nem helyezhető egyik választás értéke a másik fölé egyszerűen azért, mert az egyik ismerős, a másik pedig ismeretlen, mielőtt még több fiatal nőbe, lányba sulykoljuk bele, hogy ha nincs jobb ötleted, akkor vállalj inkább gyereket, az a biztos, az a megszokott. 

És itt következnek a gondolataim az Éhezők viadala könyvsorozat befejezéséről.

Bővebben…

Boldogságterv #22 – Békák és selfie-k


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


A megfigyelés befolyásolja a rendszer működését

A márciusi boldogságtervem a rendszer megfigyeléséről szól: arról, hogy pusztán azzal, hogy odafigyelünk, hogy szemmel tartjuk magunkat, hogyan juthatunk előbbre. De vajon hogyan is működik ez? Miért változik meg a rendszer működése a rendszer puszta megfigyelésétől?

A héten írtam a Duolingo alkalmazással kapcsolatos tapasztalataimról, hogy hogyan visz előbbre a nyelvtanulásban az, hogy napról napra szemmel tarthatom az előrehaladásomat, múlt héten pedig arról írtam, hogy támogatja az írói munkásságomat, a háztartásomat és a kapcsolatomat magammal az, hogy megfigyelem és regisztrálom a teljesítményemet. Van még egy terület, ahol nemrég bevezettem a megfigyelés szokását, ez pedig a folyadékfogyasztásom. 

Azzal tisztában voltam, hogy keveset iszom, bár azzal nem, hogy mennyire. Ez a probléma nem újkeletű, a családom már régóta azzal viccelődik, hogy annyit iszom, hogy békák nőnek a hasamban – csak ezek sivatagi békák… Pedig tudom, hogy a folyadékfogyasztás jó a tesnek és a testen belül az agynak, tehát a szellemi teljesítőképességnek is. Ami, valljuk be, elengedhetetlen eszköze valakinek, aki napi három óra utazás és kilenc óra munka után este ér haza azzal a vággyal, hogy az írói karrierjét építse. 

Ezért letöltöttem a telefonomra egy folyadékbevitelt figyelő alkalmazást is (ami akár óránként csipogni is hajlandó, hogy ne felejtsek el inni, és naponta plecsniket osztogatni is, hogy jutalmazza, ha teljesítem a napi kvótát – bár én egyelőre megmaradtam az alapbeállításoknál, amik pusztán megfigyelnek és regisztrálnak). Ezzel nemcsak pontosabb képet kaptam arról, hogy mennyire elégtelenül hidratálom a szervezetemet, de rájöttem arra is, hogy soha nem fogok egészen pontos képet kapni a helyzetről, amíg szándékosan megfigyelem a rendszert. 

Ugyanis azzal, hogy minden reggel elindítom az alkalmazást és regisztrálom az éjszaka elkortyolt folyadékot, és azzal, hogy nap közben folyamatosan az eszemben van, hogy ha kiürítek egy poharat, azt feljegyezzem az alkalmazásban, eleve többet gondolok az ivásra, és többet is iszom. Valamennyivel legalábbis biztosan. 

Az ördög a részletekben rejlik

A megfigyelés nemcsak a nagy képet javíthatja (aktívabb nyelvtanulás, több takarítás, nagyobb folyadékbevitel), de a részleteket is felértékelheti. A figyelemmel a részletek formát kapnak, az alkotóelemek kiugranak a nagy képből. 

Vagy egy egész évet átívelő megfigyelési projektem is idén, méghozzá az Instagramon megosztott, selfie-spammelő Page x of 365 (nem volna kötelező selfie-kkel megosztanom de valahogy így alakult), ahol az év napjaira mint egy könyv lapjaira referálok. Az év első napjaiban még készségesen elfogadtam, hogy még alig jutottunk túl a címoldalakon, nem gond az, ha nem sok tartalom van bennük, csak újévi lötyögés. De mi a helyzet most, amikor már a 80. oldal környékén járunk? 

Két kezem ügyében lévő könyv 80. oldalát lapoztam fel, hogy szemléltessem a dolgot. 

Gretchen Rubin 337-ből a 80. oldalon már túl van a Boldogságterv koncepciójának a bemutatásán, fogadalmakat tett, összegyűjtötte a felnőtté válásának tapasztalatait, alaposan körbejárta az energia és a rend kérdését, elmélkedett a házasságról, a szerelemről és az egyéni felelősségről a család boldogságában, és a 80. oldalon épp azt mutatja be, hogy ez a felelősség néha milyen nehézségekkel és áldozatokkal jár. Farkas Lívia 300-ból a 80. oldalon már túljutott az egyéni motívumok elemi szintű feltérképezésén és arról is elmélkedett, miért maradnak meg az emberek a “pocsolyáikban”, kényelmesen kényelmetlen élethelyzeteikben ahelyett, hogy továbblépnének. Ezzel tízlépéses programjának első két lépésén túl is jutott, és már a harmadikban jár, ahol a nagy kifogáslista összegyűjtésén dolgozik. 

Ha így nézek az évemre, az elgondolkodtat nemcsak azon, hogyan töltöttem fel eddig a lapjaimat, vajon tartalmasan alakul-e a könyvem, de arra is ráirányítja a figyelmemet, hogy az egyes napok önmagukban is fontosak. Nemcsak egy nagy folyam kivehetetlen elemei, de önálló lapok, amiket egyesével is meg kell tölteni tartalommal, értékkel. Lesznek olyanok, amiken elgondolkodtató elméletek szerepelnek, olyanok is, amik gyakorlati dolgokkal, hétköznapi praktikumokkal lesznek tele, és olyanok, amiken könnyfakasztó személyes sztorik vannak, de ha túl sok érdektelen, üres, tartalmatlan, dinamika nélküli oldal következik egymás után, akkor letenném a könyvet – ha könyv volna. Csakhogy ez nem egy könyv, hanem az életem, amit lapról lapra írok, és egy kis odafigyelés, egy kis időnkénti rácsodálkozás segít, hogy jobban jelen legyek benne, egészében és részleteiben egyaránt odafigyeljek rá. 

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kedvenc édesség


A {Vigyázz! Kész! Posztolj!} egy kéthetente jelentkező blogger kihívás, ahol a résztvevők előre meghatározott, egészen a cikkek megjelenéséig titkos témákról írnak blogjukban. Ha csatlakoznál vagy érdekel a kihívás részletes szabályzata, keresd fel a VKP kihívás összefogó bejegyzését. A többi résztvevő írása az inlinkz gyűjtemény gombjára kattintva érhető el. A kihívásra írt korábbi cikkeimet a vkp címke alatt találhatjátok meg.


 Vigyázz! Kész! Posztolj!

A VKP kihívás eheti témája a kedvenc édességünk volt, ami pedig számomra nem lehet más, mint… *dobpergés* … a GUMICUKOR! 

Ahogy Gombóc Artúr van a csokoládéval, úgy vagyok én a gumicukorral. Szeretem a kerek gumicukrot, a szögletes gumicukrot, a lapos gumicukrot, a hosszú gumicukrot, az édes gumicukrot, a savanyú gumicukrot, és minden gumicukrot, amit csak gyártanak a világon.

 

 

Bezzeg az én időmben! 

Emlékszem, hogy gyerekként még micsoda kuriózum volt! Nem lehetett ám minden sarki boltban széles választékból válogatni, hanem ha a szüleim vagy egy rokon, barát Ausztriában járt (amikor már lehetett Ausztriában járni, ugye – ifjú olvasóim kedvéért elmondom, hogy a Vasfüggöny még állt itt az osztrák-magyar határon, amikor én születtem, és anyukám még csak határsáv engedéllyel randevúzhatott apukámmal), akkor kaphattunk egy icike-picike, féltenyérnyi méretű dobozkát, amiben kisujjköröm méretű színes gumicukrok voltak, csiga, virág, pillangó alakban. A Haribo trópusi gumicukorhoz hasonlóan a külsejük keményebb, rugalmas, homályos, roppanós volt, míg a belsejük csillogó, zselés, az ízük pedig mennyei. Különleges kis gyöngyszemek voltak a számomra, különleges és ritka napokon. 

Ma már persze kevesebb varázslat övezi a gumicukrokat, korlátlan mennyiségben és rengeteg ízben, színben, állagban, formában kaphatók, és már útlevél sem kell, hogy átruccanjunk böngészni az eisenstadti kínálatot, de én még mindig ugyanolyan szenvedéllyel vagyok irántuk. Ezt a családom is tudja: születésnapra, névnapra, karácsonyra és a többi ünnepre én virág, bonbon, plüss helyett általában gumicukrot kapok. 

Mit kell tudni a gumicukorról? 

Hogy egy kicsit tartalmasabb legyen a cikkem, művelődtem és böngésztem egy kicsit a Haribo honlapját (ami nyilván nem elfogulatlan forrás – de nyilván én sem vagyok az), úgyhogy hadd osszak meg veletek néhány érdekes tényt a gumicukrokról.

  • Az édességek története egyidős az emberiséggel, de a gumicukor csak a 19. században született meg.
  • Az Európában elterjedt édességek sokáig csak a méz és a gyümölcsök voltak, míg a 19. század elején Németországban meg nem kezdték a cukorrépa termesztést, és így az arab világból importált, luxuscikknek számító nádcukor mellett széles körben is elterjedhetett a cukorfogyasztás.
  • Az első gumicukor is a 19. században született meg, amikor felfedezték, hogy a cukrot egy bizonyos akácfa gyantájával összefőzve sajátos állagú édességet kapunk.
  • A mai gumicukrok gyanta helyett már zselatinnal készülnek.
  • A HARIBO elnevezés egy mozaikszó, amelyet HAns RIegel, a cég BOnni születesű alapítója alkotott.
  • 2002 óta Magyarországon is születnek Haribo gumicukrok.
  • Naponta 100 millió gumimaci születik a Haribo gyáraiban. Ha sorbaállítanánk őket, az egy év alatt termelt gumimacik sora négyszer érne körbe a Földet.

(Az adatok forrása: Haribo.hu

Az én kedvenceim 

Ahogy írtam, én (szinte) minden gumicukrot szeretek, kivéve talán a medvecukrot és a vállalhatatlan minőségű saját márkás vagy noname termékeket (nem akarok ujjal mutogatni, de talán sejtitek, melyik multira gondolhatok, ahol rettenetes minőségű, szuperolcsó gumicukrokkal voltak borzalmas élményeim), de ha válogatnom kellene, ezek volnának a kedvenceim:

  • Haribo békás gumicukor, mmm, mennyit ettünk belőle, amikor Petimmel közös albérletben laktunk Pesten, és jóformán McDonald’s-os hamburgeren, kólán és Haribón éltünk!… :)
  • Haribo trópusi gumicukor – ez áll a legközelebb gyerekkorom mesebeli gumicukraihoz. Egyébként a Sparos “koppintása” is nagyon finom ennek a fajtának, a Lidlis viszont már nem annyira.
  • Haribo cseresznyés gumicukor
  • Sugarland (Lidl saját márka) savanyúkarikák
  • Sugarland epres, habállagú gumicukor
  • Sugarland gyümölcslével dúsított gumicukor
  • Tescós kimért érmemintás gumicukor (a pontos márkáját nem ismerem)

Ha kíváncsiak vagytok a többi VKP résztvevő kedvenc édességeire, a cikkeket összegyűjtve itt találjátok:

Boldogságterv #18 – Házasság és Valentin-nap

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok.

A férjemmel már az esküvőnk előtt is többé-kevésbé bojkottáltuk a Valentin-napot, most pedig ifjú házasokként megint felmerült köztünk a téma, hogy mire is való a Valentin-nap, érdemes, nem érdemes, hogyan érdemes ünnepelni.

Kell ünnepelnie a házasoknak a Valentin-napot?

“Kell ünnepelnie a házasoknak a Valentin-napot?” – Ezt a kérdést tegnap tette fel nekem a férjem, az én válaszom pedig az volt rá, hogy egyrészt senkinek sem kell ünnepelnie a Valentin-napot – másrészt viszont semmiképp sem szabadna felhagyni az ünnepléssel csak azért, mert valaki házas… sőt.

Ahogy a tegnapi cikkemben is írtam, a szerelem nem olyasmi, ami egyszer megtörténik, piros plüss-szívek és bonbonok között, és aztán nincs vele már több teendő életünk végéig. Épp ellenkezőleg, a szerelem olyasmi, amit életünk végéig, minden nap ápolni, táplálni, építeni kell.

Éppen ezért, ha a Valentin-nap a szerelmesek ünnepe, a házasoknak méginkább ünnepelniük kellene, mint a randizóknak – hiszen ők már elköteleződtek a feladat mellett, hogy életük végéig fenn fogják tartani egymás közt a szerelmet, míg a randevúzók még csak mérlegelik, hogy megtalálták-e a megfelelő partnert az elköteleződésre.

Úgyhogy a válaszom a férjem kérdésére egészen pontosan ez volt: “senkinek nem kell ünnepelnie a Valentin-napot, és nekünk sem kell a Valentin-napot máshogy ünnepelnünk, mint eddig, de most, hogy házasok vagyunk, jobban kell ünnepelnünk”.

Aznap mindenki tud ünnepelni

Ahogy mondtam, jobbára bojkottáltuk a Valentin-napot, amióta csak együtt vagyunk, de azért egészen soha nem hagytuk elmenni magunk mellett. Nem csaptunk körülötte nagy felhajtást, de egy-egy apró figyelmességgel megemlékeztünk róla.

Úgyhogy tegnap hoztam is haza néhány szelet cukrászdai süteményt, de mire hazaértem velük este, már nem igazán kívántuk, hát áttoltuk az ünneplést ma reggelre, amikor az ebédlőasztalunk mellett, lustán és pizsamásan, a reggeli után osztoztunk meg egy szelet tortán.

Amikor egy ölelés kíséretében boldog Valentin-másnapot kívántam a férjemnek, a válasza az volt: “Az úgyis sokkal jobb. Aznap mindenki tud ünnepelni, de másnap már nem mindenki tud.”

És azt hiszem, ezzel dióhéjban össze is foglalta a Valentin-nap (és úgy általában minden ünnepnap) lényegét. Aznap, hivatalosan, nagy csinnadrattával mindenki meg tudja ünnepelni az ünnepet. Az igazán fontos viszont az, hogy egy másnapon vagy egy akármilyen hétköznapon is meg tudjuk-e tartani a szerelem ünnepét, a szeretet ünnepét, az anyák napját, az apák napját, a gyereknapot, a halottainkra emlékezés napját és a többi ünnepet.