{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Kedvenc sorozat / Tv műsor

A VKP kihívás keretében ezen a héten arról írunk, hogy mi a kedvenc TV műsorunk, a kedvenc TV sorozatunk.

Vigyázz! Kész! Posztolj!

Sokat töprengtem, ízlelgettem, hogy melyik aktuális kedvencemről vagy régi nagy szerelmemről kellene írnom, majd rájöttem, hogy melyik volt az a sorozat, ami a legnagyobb hatással volt rám és még mindig bármikor meg tudom nézni bármelyik részét, ez pedig nem más, mint Cesar Millan: A csodálatos kutyadoki (Dog Whisperer) című sorozata.

Cesar Millan nagyapja mexikói farmján nőtt fel, és egész gyerekkorában arról ábrándozott, hogy egyszer híres kutyakiképző lesz belőle. Aztán amikor illegális bevándorlóként megérkezett Amerikába, ahol először kutyakozmetikusként tudott a kutyákkal foglalkozni, szembesült vele, hogy az embereknek egészen másra van szüksége, mint a kutyák kiképzésére. Hamar kiderült, hogy Cesar volt az, akire a legproblémásabb eseteket is rábízhatták, hiszen megtalálta a közös hangot azokkal a kutyákkal is, akikhez a többi kozmetikus hozzá sem mert érni. Cesar pedig szembesült vele, hogy bár ezeknek a kutyáknak a gazdái rengeteg pénzt, időt és energiát fordítanak arra, hogy a háziállataik tökéletesen kozmetikázottak, tiszták, csinosak és jól tápláltak legyenek, valójában fogalmuk sincs arról, hogy mi zajlik a kutyáik lelkében és rengeteget gyötrődnek a viselkedésük miatt – míg odahaza láthatta, hogy bár a nagyapja farmján félvad falkába verődtek a kutyák, akik koszosak, büdösek voltak és maguknak vadászták a napi betevőt, mégis valódi vezérként tisztelték a nagyapját, mindig követték az utasításait és soha nem fordultak egyik családtagjuk ellen sem.

Cesar ezért így fogalmazta át küldetését: segíteni akarom a kutyákat és tanítani az embereket. Ez lett nagy sikerű TV sorozatának, A csodálatos kutyadokinak (Dog Whisperer) a mottója is.

2015/01/img_0854.jpg

A sorozat egy átlagos epizódjában két-három problémás esetet ismerhetünk meg egymás után. Valamennyi esetnél a következő a menetrend:

  • A család házi videófelvételekkel és elbeszélésekkel bemutatja a problémát, a kutya viselkedését (itt a félelemtől a romboláson át a legkeményebb agresszióig mindenféle problémával találkozhatunk).
  • Cesar megérkezik a családhoz és személyesen is elbeszélget velük a kutyáról, a probléma előzményeiről, arról, hogyan éreznek ezzel kapcsolatban és hogyan próbálták eddig kezelni a helyzetet.
  • Cesar megismerkedik a problémás kutyával, feltérképezi a viselkedését, tisztázza kettejük viszonyát (itt már gyakran előfordulnak döbbent, könnyes heuréka pillanatok, amikor Cesar pusztán a megfelelő fellépéssel, hozzáállással percek alatt eléri azt, amit a családnak évek alatt nem sikerült).
  • Cesar elmondja és bemutatja a családnak, hogyan kell viselkedniük, mire kell figyelniük, hogy a kutyájuk viselkedésében változásokat érhessenek el.
  • Miután valamennyi esetet megismertük, az epizód végén visszajelzést kaphatunk, hogy néhány hónap múltán hogy alakult a kutyák és a családok sorsa.

A rendhagyó epizódokban ezen kívül még sokféle esetet láthatunk: van, hogy Cesar kutyát választani segít, van, hogy egy egész utca vagy egy kutyabarát munkahely életét reformálja meg, és persze olyan eset is akad, ahol a kutya és a gazda kapcsolata már nem hozható helyre, ilyenkor a kutyák gyakran Cesar központjában találnak új otthonra, majd új gazdákra, ha a rehabilitációjuk sikeresen a végére ért.

Amiért nagyon szeretem Cesar módszerét, az az, hogy nem egy-egy trükk bemutatására, betanítására korlátozódik, hanem holisztikusn kezeli a problémákat és az emberi lélek legmélyére ásva igyekszik feltérképezni annak a gyökereit. Előfordul, hogy a családban bekövetkezett tragédia, veszteség borította fel az egyensúlyt, vagy épp ellenkezőleg, egy új családtag (egy kisbaba, vagy egy másik kutya vagy kisállat) érkezése volt az ok. Az is lehet, hogy nem egy változás a probléma gyökere, hanem valami állandó dolog: nem jut elég érzelmi vagy fizikai energia, idő a kutya nevelésére, vagy egyszerűen teljesen más lelkülettel fordulnak a kutya felé, mint amire szüksége van. Akárhogy is, Cesar soha nem adja alább, mint hogy a szemléletformálással kezdje el a munkát, és csak miután sikerült az emberi érzelmeket, az emberi gondolatokat a megfelelő mederbe terelni, akkor jöhetnek az apróbb trükkök, praktikák.

Azért mondom mindig azt, hogy Cesar műsorait nemcsak kutyásoknak ajánlom, mert Cesar szerint (ahogy mottója is mondja: segítek a kutyáknak és tanítom az embereket) a problémák zöme nem a kutyák lényében gyökerezik, hiszen ezek a fantasztikus lények nagyon hamar túl tudnak lépni korábbi sérelmeiken, elhagyni rossz szokásaikat. A problémát általában az emberi lélek gondjai okozzák, Cesar pedig ezekre keres megoldást: az embereket tanítja. Az embereknek mutatja meg, hogyan lehet túllépni a korábbi sérelmeinken, a félelmeinken, hogyan lehet magunkban megtalálni az erőt, a határozottságot, a biztonságot, az egyensúlyt (nemtől, kortól, fizikumtól függetlenül), ez pedig olyasmi, ami nemcsak a kutyák, de az emberek életében is hatalmas fordulatokat hozhat.

Boldogságterv #12 – Pizsamanap a nappaliban, örömünnep a konyhában

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Eltelt az első hét decemberben, amit a boldogságtervem során az otthonra való fókuszálás hónapjának jelöltem ki, és ezalatt az egy hét alatt rájöttem, hogy mennyire alkalmatlan volt az időpont választás ehhez a témahoz, mert…

    … a november annyira kiszipolyozta az energiáimat (szakdolgozat leadás, beköltözés, NaNoWriMo), hogy még a hétköznapokba való visszatérés is kihívást jelent, nemhogy a bárhová való fókuszálás!
    … az októbert és a novembert átmeneti körülmények között töltöttük a költözés miatt, így a helyreállítandó rutinjaim sokkal messzebb vannak, mint azt elsőre gondoltam.
    … a közelgő ünnepek miatt még Via, a zónázás hazai védőszentje is azt tanácsolja, hogy lazítsunk a gyeplőn és ne most akarjuk szívvel-lélekkel tartani a rutinokat.
    … ééés a hónapot egy orbitális, párban végrehajtott lebetegedéssel sikerült indítanunk, aminek köszönhetően szó szerint a hétköznapokon való átevickélés is nagy kihívást jelent.

Aztán ahogy azon töprengtem, hogyan tudnék feltűnésmentesen és elegánsan kihátrálni ebből a témából, az jutott eszembe, amit az előző hónapban, a NaNoWriMo alatt tanultam: attól, hogy a dolgok nem az eredeti tervek szerint alakulnak, még érdemes lehet megnézni, mi sül ki belőlük – sőt, ilyenkor kaphatjuk a legváratlanabb leckéket.

Az én házam, az én váram!

Vasárnap reggel van, amikor ezeket a sorokat írom. Szombaton pizsmanapot tartottam – szó szerint ki sem bújtam a pizsamámból egész nap. Ma már tervezek rendes ruhát húzni, de még nem érzem elérkezettnek az időt. A kanapén kuckózok, a használt papírzsebkendőkkel telenhintett paplan alatt, az iPademmel az ölemben, mellettem egy kancsó meleg, citromos tea, és időnként megtorpanok kinézni az ablakon, hogy a hátsó szomszédunkban előbújtak-e már a kecskék az udvaron és hogy nyüzsögnek-e a madarak a madáretetőm körül, de valószínűleg egyik sem fog megtörténni, mert csak azt látom, ahogy a víztől fényes teraszunkra folyamatosan pötyörög az eső. A hálószobánk ajtaja zárva, és a férjem még odabent durmol, csak azt hallom, ahogy néha felköhög álmában.
Ha valami, hát ez igazán ráirányítja a figyelmemet, hogy milyen jó, hogy van saját otthonunk.
Ahogy a Gabinak adott interjúmban is elmeséltem, a lassan tíz éves kapcsolatunk során (akár otthon laktunk, akár albérletben), soha nem volt több saját életterünk egy szobánál. Nem volt más ajtó, amit magunkra zárhattunk volna, de még ott sem voltunk soha magunk, hiszen bármikor jöhetett egy kopogás, amire válaszolni kellett. És ugyan ezalatt az idő alatt remekül megtanultuk, hogyan alkalmazkodjunk egymáshoz és hogyan teremtsünk magunknak személyes teret, hogyan szabjunk ki személyes időt akkor is, ha a másik ott van tőlünk két lépésnyire, most azért hihetetlenül élvezzük azt, ahogy a térrel játszhatunk, és azt is, hogy egy zárt ajtó most már valóban zárt ajtót jelent.

IMG_0779.JPG

Én úgy szeretek mosogatni!

Őszintén megmondom, hogy mindig felidegesítenek azok a buzdítások, amik valaki más nehéz helyzetével próbálnak rávilágítani arra, amiért hálásnak kellene lennem. Nem akarom behunyni a szemem senki nyomorúsága fölött, de ha hálásnak szeretném érezni magam, akkor a hálára, az örömre, a jóra szeretnék koncentrálni, nem pedig arra, hogy más milyen szenvedéseket él át, amikhez képest, valljuk be, az enyém semminek tűnik – mert számomra ez a legkevésbé sem a hála megalapozásának a légkörét teremti meg, inkább keserűséggel tölt el.
Most azonban egészen más megvilágításba került számomra ez a megközelítés. Továbbra sem pártolom, hogy olyan nyomorúságokat vetítsek rá az életemre, amiket nem kell megélnem – az viszont tény, hogy sokkal jobban értékelem azt, ami van, ha előtte megtapasztaltam, milyen az, amikor nincsen.
Az én házam, az én váram érzését évek óta hiányoljuk, viszont ami miatt eszembe jutott megosztani ezt a gondolatot, az a mosogatás kérdése. Ó, mennyit nyűglődtünk a mosogatással az évek során! Hány nyűgös estét, vitát és paktumot szült ez a téma! Aztán amikor beköltöztünk a házikónkba, ott találtuk magunkat mosogató nélkül. Nagyjából két hetet töltöttünk el úgy, hogy a fürdőszobai mosdókagylóban kellett mosogatnom, miközben Peti folyamatosan, poharanként és kanalanként ingázott a konyhapult és a fürdőszoba között a tiszta és a szennyes áruval, és most az az egyszerű tény, hogy mosogathatok és egy mozdulattal a csöpögtetőre helyezhetem a tiszta edényeket, hatalmas megelégedéssel tölt el.
Én aztán nem fogok senkit arra bíztatni, hogy hálaadás címszóval mások tragédiáin merengjen vagy belenyugodjon a saját nehéz helyzetébe azzal, hogy jól van, végül is van, akinek rosszabb ennél – az viszont nem árthat, ha néha visszatekintünk arra, honnan indultunk és mekkora utat tettünk meg azóta, mert talán észre sem vettük, mennyit haladtunk és mennyivel lettünk gazdagabban út közben, apróbb és nagyobb dolgokban egyaránt.

Új hely, új helyzet

Néha rácsodálkozom, milyen természetességgel költöztünk be az új házikónkba. Talán amiatt, mert lélekben már nagyon régóta készen álltunk rá, vagy talán azért, mert folyamatosan figyelemmel kísértük az építkezés folyamatát, és így a falak, az ajtók, a terek már mind ismerősek voltak, mire belaktuk őket – nem tudom. De már az első pillanattól fogva olyan érzése volt mindkettőnknek, mintha már ezer éve itt éltünk volna.
Ugyanakkor az új hely nyilván rengeteg új helyzettel is jár.
Az anyósom szerint a takarítás szempontjából a ház legnagyobb ütőkártyája az, hogy új. Azt, ami új, ami tiszta, könnyebb tisztán tartani, mint reménytelenül takarítani valamit, ami mindig kopott és lelakott marad (akkor is, ha tiszta), és könnyebb észrevenni és megelőzni a kialakuló gócpontokat, még mielőtt meggyökeresednének.
Korábban, amikor csak egy szobánk volt, a rendetlenség gócpontja, flyladys kifejezéssel élve a hot spot a kanapé volt – ez volt az a Murphy-féle vízszintes felület, amit mindig elleptek a dolgok. Most, az új helyünkön, mérhetetlenül büszke voltam magunkra, hogy ezt a gócpontot felszámoltuk, a kanapé már nem olyan hajlamos az elrendetlenedésre – majd felfedeztem, hogy született egy új gócpontunk: az ebédlő asztal (amink korábban ugye egyáltalán nem is volt). Hot spot sajnos mindig, minden lakásban lesz – örülök, hogy még időben sikerült nyakon csípni és még nem harapózott el annyira a helyzet.
Hasonlóan időben nyakon csípett dolog volt Dió viselkedésének változása is. Ahogy már írtam a kutyaneveléssel kapcsolatban, azok, akik rácsodálkoznak, milyen bájos és jólnevelt a kutyánk, a legtöbbször mintha azt hinnék, hogy valami különösen szerencsés genetikájú egyedet sikerült kifognunk, és el sem tudják képzelni, hogy mindezt bárki megtehetné a saját kutyájával, hiszen akkor ráeszmélne, milyen hatalmas mennyiségű munka és figyelem van a részünkről abban, hogy Dió olyan, amilyen. A kialakulóban lévő gócpontokhoz hasonlóan a helytelen viselkedés (az új hely új szabályainak tesztelése) is olyasmi, amivel kapcsolatban szemfülesek voltunk és nem hagytuk magunkat lazítani, elkényelmesedni, mert ha az apró jelek fölött elsiklunk, később nehezebb lesz helyrerázni a dolgokat.

Apró barátaink télen-nyáron: a kerti madarak

Annak, hogy télen vesszük birtokba az új házunkat és telkünket, több előnye is van. Például az, hogy nem kell rögtön nekiesni a kert rendbetételének, amikor még alig jutottunk lélegzethez az építkezés körüli teendők után. Télen ugyanis nem sok dolog van a kerttel – ott van viszont egy nagyon is élvezetes (szabadon választott) feladat: a madarak etetése.

Amit persze csak elkezdeni opcionális – ha már rászánta magát az ember, ki kell tartani egész télen, mert a madarak hűségesek hozzánk, nekünk is annak kell lennünk, ha nem akarunk több bajt okozni nekik, mint amennyi segítséget adunk. Nyáron egyébként lehet madáritató és madárfürdető a madáretetőnkből (ha alkalmas rá a kiképzése), és a házilag készült madáretetők képei között böngészve arra a tippre is ráakadtam, hogy tavasszal érdemes színes és puha fonaldarabokkal felöltenünk a téli madáretetőt, mert ezeket a madarak szívesen hordják el a fészkek készítéséhez. Így lényegében egész évben támogathatjuk ezeket a kis állatokat és cserébe élvezhetjük a társaságukat.

A madáretető beüzemelése egyébként pontosan úgy történt itthon, ahogy az tőlem és a hirtelen természetemtől elvárható: amikor Petivel fürdőszoba kellékeket vásároltunk az egyik barkács áruházban, megláttam, és azonnal kellett.

Azért gyűjtöttem egy halom inspirációt Pinteresten a házi (ideiglenes és hosszabb életű) madáretetők készítéséhez is:

IMG_0694.JPG

(A forrásokat itt találjátok a DIY ötleteket gyűjtő Pinterest táblámon.)

A vásárolt madáreledeles csomag összetételét átböngészve (amiben hálóba zárt magokat, magos pogácsát, faggyúgolyót és cinkegyertyát egyaránt csomagoltak) keresgélni kezdtem az interneten, és kiderült, hogy egyáltalán nem bonyolult előállítani azokat a madárkalácskákat, amiket elhelyezhetünk a madáretetőnkben, vagy amit önmagában fellógathatunk a fákra.

A recepthez mindössze ezek a hozzávalók kellenek:
3-4 rész madáreledel keverék (magvak, szárított gyümölcsök)
1 rész zsír (ami mézzel, szirupokkal is keverhető)

Ideiglenes formákba (papírpoharakba, tejesdobozokba) vagy a kiválasztott madáretető formákba (bögre, narancshéj, tökhéj, kókuszhéj, stb.) töltjük a magvakat és ha etető nélkül szeretnénk kifüggeszteni, akkor madzagot, zsineget is bújtatunk közéjük, rájuk öntjük a megolvasztott zsírt és hűvös helyre téve hagyjuk megdermedni.

Egyébként most, hogy egy gabona nagykereskedésben dolgozom, már azt is hozzá tudom tenni javaslatként, hogy érdemes hasonló helyeken próbálkozni napraforgó és más magvak vásárlásával. Nem biztos, hogy minden hozzánk hasonló kaliberű cég foglalkozik a kis vásárlók igényeivel, de ha sikerül egy ilyen céget találni (mint egyébként a miénk is, ami ugyanolyan figyelemmel fogadja azokat, akik több kamionnyi árut vásárolnak, és azokat is, akik csak egy fél vödörnyi magot vinnének a cinkéknek vagy a kacsáknak), akkor néhány száz forintból feltankolhatunk szárnyas barátainknak egy egész szezonra való eleséggel.

Én még csak egy nagyon kezdő madászelídítő vagyok, ha vannak még javaslataitok, kérlek, osszátok meg a hozzászólásokban!

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Házikedvencek

A kutyanevelés visszatérő téma nálam a blogon, mivel Cesar Millan és filozófiája egy meghatározó pont az életemben. Most, hogy a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} blogger kihívásban a házikedvencek a téma, ismét megragadom az alkalmat, hogy beszéljek a kutyanevelésről. (Elnézést a diszkriminációért a többi házikedvenctől, ők is szeretni valóak, de én kutyás vagyok, így erről tudok érdemben írni. :))

20140713-222359-80639771.jpg

Nemrég találkoztam a Facebookon egy harcos-öntudatos kutyatulajdonos szöveggel, amiről egyébként is szót akartam ejteni. Valahogy így szólt (csak lényegében idézem): ha a kutyám felugrik rád, ne lökd el, ha összeszőröz vagy összenyálaz, ne nyafogj, ne kérd, hogy zárjam el, amikor itt vagy, ha nem tetszik, ne ülj le nálam vagy ne gyere be – te sem szeretnéd, ha így viselkednék a gyerekeddel, én sem szeretem, ha így viselkedsz a kutyámmal.

Sok gondolatot elindított bennem ez a kinyilatkoztatás és a hozzá érkezett kommentek, ezeket szeretném most megosztani.

Gyerek-e a kutya?

Mielőtt Dió hozzánk került, a férjemmel, Petivel ünnepélyesen megfogadtuk, hogy mi soha nem leszünk azok a zakkantak, akik babaruhának is beillő, cuki kis ruhákba öltöztetik az állatot és a kutya mamijának meg papijának, vagy anyucijának meg apucijának hívják magukat. – Nos… ezt a két dolgot valóban nem csináljuk. De az összes többi zakkant dolgot igen.

A családjainknak korábban is voltak kutyái, de Peti nemrég nagyon találóan úgy fogalmazta meg az érzéseinket, hogy amíg mások szerint nem is igazi kutya az, amelyik nem ér a térdedig, addig szerintünk nem is igazi kutya az, amelyik nem lehet veled a lakásodban. Hangsúlyozom, ezek a mi érzéseink. Egy percig sem kételkedem benne, hogy más ugyanilyen szeretetet táplál a kinti kutyái iránt. Egyszerűen számunkra Dió hozta el azt az érzést, amiért valószínűleg az ember legjobb barátjának tartják a kutyát: az érzést, hogy teljesebb vele az életünk, amit már nem tudnánk elképzelni nélküle, hogy minden nehézsége ellenére vele sokkal könnyebb minden, mert ha csak a közelünkben van, a szívünk csordultig telik tőle szeretettel. (És igen, ölbe vesszük, és ringatjuk, és megcsókoljuk a homlokát, és játékot veszünk neki, és leülünk vele játszani a padlóra, és esténként a kiságya fölé hajolva nézzük, ahogy alszik.)

Szóval, gyerek-e a kutya? Nem, a kutya nem gyerek, mert a kutya nem is ember. Ahogy nem is riasztóberendezés, kerti dísz, munkaeszköz, lábtörlő, díszpárna, plüssmackó vagy boxzsák. A kutya az kutya, egy értelmes és érzelmes lény, a maga adottságaival, személyiségével, igényeivel és szükségleteivel – és emellett a kutya: családtag.

Bánj vele úgy, mintha a gyerekem lenne!

Még egyszer: a kutya nem gyerek. Sok szempontból mégis egészen helytálló és hasznos lehet, ha úgy gondolunk rá, mint egy gyerekre. Hiszen a kutya egy gyerekhez hasonlóan egyszerre igényli a szeretetünket, a figyelmünket, a gondoskodásunkat, de az erőnket és az iránymutatásunkat is. Felelősséggel tartozunk érte, a fejlődéséért, a viselkedéséért, a tetteiért és annak következményeiért is.

Cesar Millan: Dog Whisperer – A csodálatos kutyadoki című sorozatában volt egy számomra nagyon emlékezetes epizód, amiben Cesart egy asszony hívta segítségül, akinek az ölebe komisz módon terrorizált minden vendéget és főleg az asszony fiát: támadta és csipkedte őket, nem hagyott nekik nyugtot. Amikor Cesar elhelyezkedett a kanapén az asszony mellett és a kutya ellezdte őt is csipkedni, Cesar ezzel a kérdéssel fordult az asszonyhoz: – Mondja csak, mit tenne, ha a fia viselkedne így velem? Ha ő csipkedné az oldalamat és rángatna, szidalmazna és taszigálna? – Hát rászólnék! – hangzott az asszony habozás nélküli válasza. – És miért nem szól rá a kutyájára, amikor ugyanezt teszi? – Azért mert… ő csak egy kutya.

Azt kérni, hogy kezeld úgy a kutyámat, mintha a gyerekem lenne, jó mankó lehet, ha olyasvalakivel van dolgunk, aki egészen más minőségben tekint a kutyára, mint mi: aki nem érzi át, hogy számunkra a kutya több, mint egy házőrző rendszer vagy egy felhúzható játék, a kutya számunkra egy szeretett családtag. Ugyanakkor nagyon jó lenne, ha mi, kutyatulajdonosok nem élnénk vissza ezzel a kettős mércével és egészében elfogadnánk ezt a gondolatot: a kutya olyan, mintha a gyerekem lenne.

Ha a gyermeked összekeni krétaporral vagy lekvárral a kanapét, nem mondod a vendégednek, hogy csak ülj le, ne nyafogj, majd kimosod a ruhádat, és nem várod el, hogy Lego kockákon lépkedjen, hanem feltakarítasz a gyermeked után és tudatosítod benne, hol szabad ennie és játszania, és hol nem, hogy megóvja a környezetet, amiben éltek. Ha a gyermeked akar nyakig maszatosan birkózni a vendégeddel, amivel kárt tehet a vendéged öltözetében, vagy tartja mókásnak, hogy ugrálással, lökdösődéssel és nyálas puszikkal üdvözöljön másokat, tudatod vele, hogy nem szabad mindent, hogy tekintettel kell lennie másokra is és meg kell tanulnia udvariasan viselkedni az emberekkel. Különben is tudod, hogy nincs mindenki olyan viszonyban a gyermekeddel, hogy ölelgesse, csiklandozza és birkózzon vele, nem igaz? Ha a barátod arra kér, hogy szeretne kettesben váltani veled néhány szót, egyszerűen a szobájába küldöd a gyermeked vagy magatokra zárod a konyhaajtót. Ha a gyermeked kezd el ingerülten kiabálni idegenekkel az utcán vagy ordít durva szavakat mindenkire, aki elhalad a kaputok előtt, komolyan elgondolkodsz, mi baja lehet és hogyan segíthetnél rajta, ha pedig megpróbálja megharapni a postást vagy elgyepálja a szomszéd gyereket, mert nem tetszett neki, ahogy az ránézett, akkor azon leszel, hogy ez ne történjen meg még egyszer.

És mindez nem azért van így, mert a tulajdonodnak tekinted, elnyomod és uralkodsz rajta, hanem mert tudod, hogy az iránta érzett szereteted része az is, hogy szabályokat és korlátokat állíts fel, hogy megismertesd az illemmel és megtanítsd tekintettel lenni a többiekre, felelősséget érezz a tettei iránt és alkalmassá tedd a békés, kulturált együttélésre másokkal.

Megértem, hogy rossz érzés, ha egy szeretett családtagodra azt mondják: “de hiszen ez csak egy kutya!”. Viszont én így vagyok ezzel: ha szeretnéd, hogy a kutyáddal úgy bánjanak, mintha a gyermeked lenne, bánj vele te is úgy! – Nemcsak az örömeit kiélvezve, de felvállalva minden felelősségét és nehézségét, gondoskodva nemcsak a testi szükségleteiről, de a jelleme ápolásáról is, komoly elvárásokat támasztva felé, hogy ne csak a te személyes játékszered lehessen, de méltó egyede a világnak, amiben él (annak minden tűzcsapjával, kerítésével, postásával, kanapéjával és tiszta nadrágjával együtt). Ne csak azt a kérdést tedd fel magadnak, hogy engednéd-e, hogy a gyermekeddel így viselkedjenek, hanem azt is, hogy engednéd-e, hogy a gyermeked így viselkedjen – hogy amikor aztán a tettei téged minősítenek (mert téged minősítenek), akkor te is úgy tudd felvállalni őt, mintha a gyermeked lenne, nem pedig “csak egy kutya”.