Ma reggel megrázó élményem volt.

(Az alábbi gondolatokat Molyon osztottam meg a naplóíró kihívás keretein belül, de arra gondoltam, itt is jó helyük lenne. ♥ )

Ma reggel volt egy megrázó élményem.

Felkeltem reggel (khm, ha fél 11 még reggel… mondom, picit magas az alvásigényem), bedobtam egy adag mosást, megreggeliztem (nommnommnomm, finom csírás vajas pirítós teával), mellé megnéztem Conor McMillen új youtube csatornájának intróját (nagyon szeretem a gondolatait az egészséges férfiképről), aztán megírtam a reggeli oldalaimat. Gondolkodtam, hogy milyen kreatív projekttel folytassam a napot (végül Láma Ole könyvének kijegyzetelése mellett döntöttem), de mielőtt bárminek nekiálltam volna, még felnyaláboltam a szárítót meg a tiszta ruhát, és kicuccoltam a teraszra, hogy kiteregessek. Megörültem, hogy ilyen gyönyörű idő van, süt a nap, virágoznak a fák, az ágyásaimban már dolgoznak a magocskák, a ruháim pedig pillanatok alatt meg fognak száradni ilyen szép időben.

És akkor rámzuhant a felismerés, hogy hogy nézett ki az életem három éve. Amikor pont ebben a koratavaszi időszakban munka nélkül voltam itthon, olyan mélyen depressziósan, hogy a napjaim legnagyobb kihívása (és legnagyobb eredménye) az volt, hogy a pánikroham határán rávegyem magam arra, hogy arra az öt percre elhagyjam a házat, amíg kiteregetem a ruhákat a teraszon. Azok a napok, amikor volt erőm és hajlandóságom elhúzni a függönyt, hogy bejusson a napfény a házba, már jónak számítottak.

Nem mintha most minden virágos és madárcsicsergős lenne. Még mindig vannak nehéz napok vagy hetek, ez az elmúlt néhány például meglehetősen az volt. (Na jó, közepesen.) Egy éve ilyenkor szorongásos rohammal küldtek haza a munkahelyemről és csak gyógyszeres segítséggel tudtam folytatni a dolgaimat. Két éve ilyenkor kezdtem terápiára járni, mert a kétségbeesésnek abban a gödrében találtam magam, hogy egyedül nem fogok tudni kievickélni a bajból. Ezek körbe-körbe járó dolgok. Biztos vagyok benne, hogy lesznek még nehéz idők.

De ez az elmúlt három év! Amennyit tanultam magamról, amennyit tapasztaltam, amennyit haladtam, amennyit tettem! Ma úgy zuhant rám ez a kontraszt, hogy lélegezni is alig tudtam egy pillanatig. Aztán pedig… csak élveztem tovább a tavaszi levegőt, elképedve tőle, hogy mennyi hely van neki, meg a napfénynek, meg a virágoknak a belső teremben. :)

Itt osztottam meg eredetileg ezeket a gondolatokat: https://moly.hu/karcok/1259335

És aki esetleg Conor csatornájára kíváncsi: https://youtu.be/4T1IKeihxU0