NaNoWriMo: lezáró gondolatok és bakiparádé – Final thoughts on NaNoWriMo


[PLEASE SCROLL DOWN for the English version, and you can also read my “Welcome and sorry for my English” post here.]


Hamarosan véget ér a NaNoWriMo. És ahogy a legutóbbi, félidei bejelentkezésemben írtam: ez egy érdekes év.

Ebben a pillanatban, amikor ezt a cikket írom (szombat este, a harminc napos kihívás huszonhatodik napján), valamivel 32000 szó fölött állok. De még közel sem veszítettem el a reményt, hogy a 30. napon 50000 szó fölött fogom zárni a kihívást – sőt.

De ez az év nem elsősorban azért volt nagyszerű, mert megtapasztaltam, hogy 30 nap helyett 14 nap alatt is neki merek ugrani a kihívásnak, vagy hogy egyáltalán nem kizárt, hogy 8000 szó fölött teljesítsek egy nap. Ezek csak számok – még ha érdekes számok is.

Ami ennél sokkal izgalmasabb, az az, ami mindeközben a fejemben történt.

Ahogy láthattátok, az utóbbi jó fél évben a blog csak döcögött, cöccögött, mocorgott. (És nem, sajnos nem azért, mert valami nagyobb és csodálatosabb projekten dolgoztam a háttérben – hacsak a tucatnyi Fallout4 karakterem virtuális szerelmi életét nem számítjuk ide.) Hol volt már az a csodálatos mindennapos írási rutin, amit egyébként a két évvel ezelőtti kihívástól kaptam!

Ehhez képest mi történt ezalatt a csaknem egy hónap alatt?

  1. hét. Nekivágtam egy történetnek, amiről azt hittem, hogy szeretni fogom írni. Utáltam.
  2. hét. Elvesztettem minden hitem és kiábrándult igás ló módjára húztam tovább a nanó regényem szekerét, míg végül feladtam. A kétségbeesésem legmélyebb pontján rájöttem, hogy anélkül, hogy észrevettem vagy különösebben értékeltem volna, visszakaptam azt a mindennapos írói rutint, ami az utóbbi fél évben távoli, abszurd fikció volt csak a számomra. Ez felszabadító érzés volt.
  3. hét. Úgy gondoltam, ennél nem is kell több. Söpörjük le az asztalt és kezdjük újra, lesz, ami lesz. Nem vártam magamtól többet, mint hogy az utolsó két hétben próbáljam megközelíteni az 50000 szavas álomhatárt annyira, amennyire csak lehet. És amikor azt mondom, hogy semmi többet, úgy is értem, hogy semmi többet. Az írás nem ment könnyebben non-fiction berkekben sem, mint amikor a regényemmel szenvedtem, csak nem utáltam annyira. Sem tartalmi, sem minőségi elvárásaim nem voltak. De tényleg. Egyáltalán nem. Ha most még nem hisztek nekem, hamarosan fogtok.
  4. hét. Valami történt. Nem olyan volt, mint egy klikk, hanem inkább, mint egy elnyújtott aha-élmény. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy szószám helyett tartalmat generálok. Továbbra is minőségi elvárások nélkül. De a sok kritikán aluli vicik-vacak itt-ott elkezdett összegabalyodni, és egyre több ötlet ütötte fel a fejét a porban, ami többet ígért, mint hogy közelebb visz az 50000 szóhoz és ennyi. Ötletek voltak! Igazi ötletek.

img_2312

És itt tartunk most. Csaknem 20000 szóra a végétől, 32000 szóra az elejétől – vagy 55000 szóra, ha hozzávesszük azt a dicstelen 23000 szónyi szemetet az első két hétből… és biztosra vehetitek, hogy a célvonal előtt, ha másért nem, a magyar régió dicsőségére a nemzetközi szóháborúban, azért vissza fogom dobni azt a szómennyiséget a számlálóba.

De ezek, mint mondtam, csak számok.

Itt tartunk igazán: fél év ihlettelen szenvedés után ennyire volt szükség, 55000 szóra, három és fél hét makacs munkára, hogy az ötleteim listája átkígyózzon a következő évre, hogy már kicsit se féljek attól, hogy mivel töltöm ki a célvonalig hátralévő szakaszt, inkább csak attól, hogy fizikailag és időben (most és az elkövetkező hónapokban) lépést tudjak tartani az ötleteimmel. Csak azokkal, amik az elmúlt jó egy hétben keletkeztek!

És pontosan ez az, ami miatt annyira szeretem a novemberi (regény)írói kihívást, ahol csak egy szabály van (győzd le önmagad – minden más szabály opcionális): mert minden évben kitartóan emlékeztet rá, hogy a rutin és az ihlet nem egymást kizáró fogalmak.

Kezdődjön a móka!

És csak úgy mókaként, csak hogy lássátok, mit értek azalatt, hogy a “porból” bújtak elő az ötletek, hogy mit értünk mi, nanowrimósok azalatt, hogy az első kéziratnak (vagy bármilyen első verziónak) nem kell tökéletesnek lennie, csak meg kell születni, hogy mit értünk azalatt, hogy nincsenek minőségi, csak mennyiségi elvárások – most megosztok néhány gyöngyszemet ebből a hónapból. (Emlékeztetve mindenkit – magamat is –, hogy mennyire nívótlan volt ezeket a mondatokat képernyőre vetni, és mégis, minden egyes elgépelt szavukkal és minden bődületes baromságukkal hozzájárultak ahhoz a csodálatos élményhez, hogy fél év szenvedés után visszatértem az ihletett munka útjára.)

“Mondjuk kezdhetném azzal, ww-n kívül persze, hogy ezerszer elismétlem a bullet journalt angolos kiejtéssel. Jelenleg bulet zsurnálnak mondom, holott angolosan bulet dzsörnöl, kábé, magyar neve pedig nincs, úgyhogy jó lenne angolosan hivatkozni rá, ne legyek már én is olyan gázos gizda, aki lojströmnek mondja a lojhtturmot. Rád gondolok, kara benz, és ezt te is jól tudod.” *
___
* Egy kis fiktív dialóg, mert az mindig segít tovább lendíteni a beszélgetést önmagammal.

“És esetleg majd utána egy későbbi cikkben lehetne beszélni a nemtudommiről, képernyőt váltottam és elfeledkeztem róla, mit akartam ide írni. Alapfogalmak, heti rutin és folyamat (a heti rutin része ugye a folyamat), és utána a, és utána a… nem tudom. Komolyan. Utána a folyamatra aggatva a fogalmak, szóval a fenti táblázat?… rohadjak meg, ha tudom.” *
___
* Az word warok első számú szabálya: ha abbahagyod a gépelést, meghalsz. (Csak halandzsázz valamit.)

“Egy évem, nem az írás szerint
Ha ha, címet lopok az épp olvasás alatt álló könyvemből., az Egy dvem az írás szerint c. Könyvből. De nem ez nem az.”
*
___
* Ha-ha. 🙂 Ha nincs ötleted, lopj. Az eredetiség túl van értékelve. A helyes írásjel használat is túl van értékelve. És ha nem figyel senki, használj szóközt ott is, ahol nem volna helye.

“Ebből a fogadalmakat fent érintettem, most jön a témák témája. (Hah.)” *
___
* Szóvicc, alákevert nevetéssel.

“A mit-ek mögött tedd fel a miért-eket is, hagyd, hogy a téma ne csak ágakat, de gyökereket is hajtson. (Hahh, de kurva jó hasonlat! És ez az enyém ám!)” *
___
* A fiktív dialógok mellett ne feledkezzünk el a belső monológokról sem. És persze ünnepeljük meg az apró győzelmeket is. Lehetőleg mindezt írásban.

“Hát hogy ezt aztán hogyan rendezzük most, az fogós kérdés.”
___
* … de a kérdéseknek ugyanúgy van itt helyük, mint a válaszoknak. 🙂

“Hm, na jó, ez tök jó, de nem érzem úgy, hogy közelebb jutottam volna az igazsághoz. 😦 Bele kellene nézni abba is, hogy Liz Gilbertnek milyen az az izébizé rendszere, amit ajánlott.” *
___
* De tényleg, komolyan, nem kell tökéletesnek lennie. A homályos foltokat majd tisztázzuk később.

“Oké, a helyzet az, hogy ez most megint nem annyira ötletelés, nem is annyira meta, hanem sokkal inkább nyígás.
Nem nagyon vagoyk jól. Csüggedt vagoyk, fáradt, nem törődöm magammal eleget, fáj a fejem, dehidratált vagyok. Így persze annyira nem szörnyen könnyű dolgozni.
Sehol nem állok a napi kvótámmal, és persze egyre gyűlik az a szószám, amit naponta meg kellene írnom, hogy esélyem legyen időre befejezni a nanowrimót. Jó, még másfél hét hátra van. Nem reménytelen semmi, de…
Amúgy maga a táblázat klassz.”
*
___
* De tényleg. Komolyan. Néha csak el kell kezdeni írni, bármit. Mert lehet, hogy a hetedik (vagy a tizenhetedik, vagy a nyolcvanhetedik) mondat közepén jön az a felvillanyozó gondolat, ami kirántja az embert az önsajnálatból, és amire felkiált: ez amúgy klassz! Ezzel el lehet kezdeni dolgozni!

Őszintén szólva az egész estémet tölthetném azzal, hogy a fentiekhez hasonló mókás részletek után kutatok a jegyzeteim közt és a saját soraim copy-paste-elésével gyarapítom a szószámomat, de azt hiszem, érzitek a lényeget.

[ENGLISH VERSION]

I planned to share a gag reel about my NaNoWriMo this year (sorry guys, the English version will lack the bloopers, they are much funnier in Hungarian, but trust me: I raised no expectations besides to keep the word counter spinning), but while wondering about it, I realized how grateful I am for this year’s NaNoWriMo experience, and I want to share it for sure.

Two years ago, somewhere in the middle of NaNoWriMo, I totally gave up the hope to write the novel I intended, and I started to just troll around, count in everything: emails, journal entries, blog posts, notes for blog posts, social media posts, comments… everything. The result? You’d think it was terrible (and it WAS terrible in a way), but the truth is, my blog lived for one and a half year from this experience, because I really learned how to sit down every day and just make up shit, no matter what, and the ideas will come. (Maybe they will come in one single so-so okay sentence in a page full of bullshit, but they will come.)

This zest lasted until the first months of this year, when I lost my job and I was stuck at home for a while. Sure I needed this period of rest, but it was a death sentence for my creativity, and especially for my writing routine. I was crying for a shake-up.

And then NaNoWriMo arrived.

Let’s see how it was going.

  • Week 1. I decided to work with my last year’s novel idea. I thought I will like it. I was hating it.
  • Week 2. I lost all my faith and hope. I kept working like a mule, hating every inch of my progress, until I gave up. On the deepest point of my self-pity, I realized that without noticing, I gained back my so much missed daily writing routine, just in two weeks. It was a liberating breeze, and I decided I’ve already recieved what I wanted from NaNoWriMo. Reaching 50k is not so important. It’s okay to trash everything and start again. The point is to keep writing, and do not hate every minute of it, if possible.
  • Week 3. Still not a fairy tale. I asked from myself nothing else but to keep writing and do not hate what I do, and this was everything I got from the start-over. It was still hard, a bit disappointing, and more or less hopeless, lacking the slightest aim for quality. The best it offered that I didn’t hate it.
  • Week 4. Something happened, but just like with my writing routine, I didn’t notice when. I was starting to have ideas. Real ideas. Somehow the itsy-bitsy wires in the giant pile of bullshit that I was generating to keep my word count raising, started to connect one another, and my ideas started to multiply.

And here we are now. At the moment I’m writing this text (on Saturday evening, 26th day of the challenge, 10 days after trashing all my previous progress), I’m roughly 20k away from the end, but I’m not worried anymore about how I will reach 50k. I could fill another 50k with my ideas. I’m worried about how I will keep track of all my ideas, generated just in these last few days, and how I will summon the time to take care of them properly in the next months.

But in the middle of all this worry, I’m unspeakably thankful. This is why I love NaNoWriMo, this is the miracle of National Novel Writing Month (the word “novel” crossed, because, you know, NaNoWriMo has only one true rule: race against yourself – every other rule is really just an option). It took me just roughly 3 weeks and (not forgetting about that crappy and failed dystopian sci-fi draft) 55k words to gain back not just my since-long missing writing routine, but the faith in my work.

Thank you NaNoWriMo, and thank you everyone who took place in it, little or big! I love you all. xxx

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s