Dióhéjban #1


A Dióhéjban egy olyan egymondatos napló projekt, ami rövidke kérdésekkel, témaindítókkal segít megragadni és megőrizni a hétköznapok apró emlékeit. A kérdésekre én is válaszolok, és ha van kedvetek, válaszoljatok ti is a kommentek között! A rovat cikkeit a dióhéjban címke alatt olvashatjátok.


diohejban

Ugye nem gondoltátok, hogy kibírom, hogy ne ma indítsam el az új rovatot?… 🙂

Nem, nem ez a nap kérdése. A mai kérdés illetve téma ez:

A nagymamámtól tanultam…

… befonni a hajamat. 

Persze a végtelenségig tudnám sorolni, mit tanultam a két nagymamámtól és az egy nagypapámtól (a másik papámat nem volt szerencsém személyesen is ismerni), de az első, ami eszembe jutott, ez volt. Nagyon sokáig hosszú, derékig érő, dús hajam volt, amivel nem sok mindent lehetett kezdeni, mint befonni. Ezt sokáig anyukám csinálta reggelenként, kifésülte a hajamat, ugyanígy a húgomét, és befonta vagy lófarokba fogta. Aztán általános iskolás korunkban egy hetet eltöltöttünk a húgommal egy táborban, ahonnan kőkori lukrókként tértünk vissza, borzalmasan összegubancolódott, fésületlen hajjal. Azt hiszem, a családunkban akkor fogalmazódott meg a gondolat, hogy ideje volna, ha magunknak is be tudnánk fonni a hajunkat. 🙂

Emlékszem, a mamámnál volt egy tükrös-fiókos előszobaszekrény, azelé ültetett le a mamám, három kötegbe választotta a hajam, és amíg én a kötegeken tartottam a kezem és figyeltem, mi történik az ujjaim alatt, ő lassan mozgatta őket, egészen addig, amíg rá nem éreztem, és meg nem tudtam próbálni én is a mozdulatsort. Nem tudom, meddig tartott, de egy igazán élő emlékem ez, ahogy a nagymamám keze által vezetve megtanultam vakon befonni a saját hajamat. 

Most ti jöttök! 🙂

Reklámok

Dióhéjban #1” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Sütni 🙂 Az utóbbi időben kezdtem el a konyhai sertepertét, és ő az, aki épp ráért 🙂 Ha valami új receptet akarok kipróbálni, akkor először hozzájuk megyek, és az ő felügyelete alatt teljesen egyedül összerakom a süteményt. Azért kell a hátvéd, na 🙂

    • Aaaww, ez nagyon klassz. 🙂
      Én nem vagyok nagy konyhatündér, de én is sokat tanultam a mamámtól. A húgom épp nemrégiben csodálkozott rá, hogy van olyan étel, amit én megtanultam a mamámtól készíteni, ő meg nem. 🙂 Hasonlóan nosztalgikus élmény volt pár éve rácsodálkozni, hogy bármilyen eszköz nélkül el tudok vágni párhuzamosan és merőlegesen egy ruhaanyagot, a szálirányt és apró trükköket használva, amiket szintén a mamámtól tanultam.
      Ezek olyan apróságok (a hajfonás, a sütés, a varrás, stb.), amik belesimulnak a hétköznapokba, de elég egyszer rácsodálkozni évekkel, évtizedekkel később, hogy jé, ezt miatta tudom, és az a nosztalgia már nem kopik ki az adott tevékenységből. 🙂

  2. Huha… Ez nehéz dolog, hisz az életem legelején még csak mamám nevelgetett… Hát…

    … bevásárló listát írni, és hogy az akciós termékekből sokat lehet spórolni.
    … írni. Sok dolgot már azelőtt leírtam, hogy az iskolában tanították volna. :3
    … rejtvényt fejteni. 😀

    • Ez szuper! 🙂
      Én rejtvényt fejteni anyumtól tanultam, törzsgárdás Füles előfizető volt, ez volt az utolsó újság, amit még járatott, amikor már minden mást lemondott, mert mindent, ami érdekelte, elért az interneten. 🙂 Megtanulni egy új rejtvényfajta logikáját… az micsoda klassz érzés!

      • Én is imádom. 😀 Bár leginkább csak a simát szereti, de én így csöppentem bele utána a sudukuba, meg minden egyébbe is. 🙂

  3. Én is a rejtvényfejtést tanultam tőle, rengeteget fejtett anno, de ma már azt mondja, hogy elbutult 🙂 Voltak nyarak, amikor csak kiültünk a kertbe és együtt fejtettünk, s ha valamelyikőnk nem tudott valamit, akkor segítettünk egymásnak 🙂 Valamint kártyázni is ő tanított meg, nem tudom, hogy mond-e valamit az, hogy Durák, magyar kártyával kell játszani, lehetetlen volt megverni 🙂 Ma már néha sikerül 😀

  4. Jól el kellett gondolkozzak ezen, és azt hittem, már semmi nem fog eszembe jutni. De aztán beugrott: receptek! Főzni nem tőle tanultam (ebben autodidakta vagyok, azt hiszem), de ha valami otthonit szeretnék reprodukálni, őt hívom fel. Felnőve nagyon sokszor ettünk nálunk, mama és tata is nagyon szerettek és tudtak főzni, tényleg semmihez nem lehet hasonlítani az ő főztjüket. 🙂 Nekem már csak a nagymamám él, a másik pár nagyszülőmet pedig nem ismerhettem, apa gyerekkorában meghaltak. Mindig fura belegondolni, hogy milyen lett volna, ha négy nagyszülőm van, ‘egyik’ mama, ‘másik’ mama, hát furcsa lenne, az biztos. 🙂

    • Én az egyik papámat nem ismertem, most viszont már egyik nagyszülőm sem él. A férjemet már csak a két mamám ismerte. Néha én is szoktam morfondírozni rajta, milyen lenne, ha még élnének.
      A tata nagyon aranyos megszólítás! Ő a dédpapád esetleg?

      • Nem, ő a nagypapám, csak nálunk nem mamát és papát mondanak, hanem (nagy)mamát és (nagy)tatát. 🙂 Érdekesek ezek a megnevezések, a barátom például ‘messzi’ mamának és papának hívja az apukája szüleit, mert ők a szomszéd faluban laknak, a másik nagyszülei pedig ugyanabban. Akik felnevelték apát, ők voltak Sógor bácsi és Rózsika néni (ő még él, és nyolcvanévesen is hihetetlenül energikus). Az igazi nagyszüleimről pedig csak néhány történet maradt fent, kiskorunkban a hosszú autózások során az volt a kedvenc elfoglaltságunk a tesómmal, hogy nyúztuk apát, meséljen gyerekkori történeteket. 🙂

    • Egyébként nálunk a megszólítások úgy alakultak, hogy anyukám szüleivel éltünk, így ők voltak csak simán mama és papa, apukám anyukája nem velünk élt, apukája pedig meghalt, amikor én születtem, ők voltak Teri mama és Jenő papa. ❤

  5. Én azt tanultam meg nagymamámtól, hogy milyen ember nem akarok lenni. Kemény lecke volt, és még mindig nincs vége.
    Nagyon gondolkodom, hogy mi mást tudnék még mondani, de én mindent anyukámtól tanultam.
    Nem is igaz! Rejtvényt fejteni Mamától tanultam. De jó, hogy eszembe jutott valami 🙂
    Az elnevezések meg… hát, rólam tudni kell, hogy egészen a közelmúltig úgy kamaszkoromtól 4 pár nagyszülőm volt, most nemrég az egyik nagypapám meghalt.
    Gyerekként volt mama meg papa, ők voltak apum szülei, anyum anyja meg kitalálta, hogy őket nem hívhatjuk nagyszülőként, mert az öregít, így őket azóta is a keresztnevükön hívjuk. Vannak a Győri nagyszülők, ő anyum vér szerinti apja és a felesége, őket név szerint különböztetjük meg, úgyhogy van Marcsika és Robi (még anya is, mert őt egészen kiskorától a nevelőapja nevelte, neki ő az Apa). Aztán nevelőapám szülei, ők kerültek be legkésőbb a körbe, szintén név szerint hivatkozunk rájuk, Marika és Tibi bácsi (ő szegény már csak volt).

  6. Halihó!
    Tetszik amit írtál.
    Engem szinte a Nagymamám nevelt fel, és sok mindent tanultam tőle.
    De pláne azok után amit írtál, nekem ez jut az eszembe:
    Minden vasárnap volt a hajmosás……amit nagyon nem szerettem, mert nekem is derékig érő copfom volt. 🙂
    Nagyi mosta sokáig a hajam, aztán fésülte, és fonta…..egy idő után már a nappalit a konyhától elválasztó 2 lépcsőfokon állva, ahogy én egyre magasabb lettem.
    Köszönöm hogy eszembe juttattad 🙂

    • Nálunk szőnyegen ülős volt, én ültem a földön (párnán), anyum az ágy szélén, és úgy fésült, miközben a világ nagy dolgairól beszélgettünk. 🙂
      Hm, tényleg milyen jó, hogy ezek az apróságok visszatérnek! ❤
      Köszi, hogy írtál, gyere máskor is! 😉

  7. … Kanasztázni
    … Malmozni
    Ezeket papámmal együtt tanították. 1 és 2 forintosok voltak és rajzolt tábla.
    … Mamámtól tanultam jó kis konyhai trükköket, pl. h a túrógombóc (meg általában a gombócok) akkor van kész, ha feljön a víz tetejére, úgyhogy nem kell feleslegesen szétvagdosni, h megnézzük, h megfőtt-e, és hogy a vízben benne lehet hagyni és csak akkor kell kivenni, ha már meg is esszük, akkor nem keményedik meg. Vagy hogy a piskóta tészta titka, hogy nem szabad az edény oldalát megütögetni, mert akkor kimennek a levegőbuborékok és nem lesz olyan jó a tészta állaga. 🙂
    … Jól fejben számolni

    • Ez szuper! Elképzeltem azokat a kártyapartikat a papáddal és a mamáddal, klassz lehetett. 🙂 Én kártyatrükköket tanultam a papámtól… meg pajzán nótákat. 😀 (Hm, később feltétlen kell hogy legyen majd mit tanultam a papámtól kérdés is. :))

      • Jó is volt 🙂 direkt megtanítottak nekem minden trükköt, hogy meg tudjam verni a másikat és akkor ezzel cinkelhették egymást, h na ezt én tanítottam neki 🙂

  8. … römizni. Most én tanítom a kisfiamat. De még csak a terc-ek kirakását tudja. Lassan haladunk, hiszen csak 6 éves.
    Erzsi mamával sokat römiztünk, mivel ő művese kezelésre járt hétfő-szerda-pénteken és akkor nagyon fáradt volt. Ezt meg lehetett ülve- fekve is.
    Nekem 3 nagypapám és 3 nagymamám volt, mivel az Édesanyám szülei elváltak 6 éves korában és mindketten újraházasodtak. Így nekem volt Mari mamám ( egy ideig Jancsi mamaként is futott), Erzsi mamám és Jutka mamám, valamint Jancsi papóm, Sanyi papóm és Guszti papóm. Az utolsó mohikán (Diósgyőr egyetlen úriembere) Sanyi papóm januárban követte a többieket. Én nagyon áldottnak érzem, hogy ennyi nagyszülő egyengette az életemet, ugyanakkor nagyon elszomorít, hogy a kisfiamnak csak 1 nagymamája van….

  9. … teljes értékűként tekinteni a sérült emberekre.

    Mivel nincsenek emlékeim a nagyszüleimről, önkéntesen a legidősebb rokonomat választottam helyette, az egyik nagynénémet, aki gyermekkoromban sokat vigyázott rám. Ő többszörösen sérült: mozgássérült (nem kerekesszékes, de nehezen mozog), siket és szívbeteg. Ennek ellenére rendes iskolába járt, vonattal, vidékről, majd teljes munkaidőben dolgozott teljesen egészséges emberek mellett. Sőt, kirándulni járt, moziba, színházba – szóval élvezte az életet. Rám is sokat vigyázott, játszótérre, fagyizni vitt. Én segítettem neki bevásárolni, cipekedni, cserébe mindig finomakat főzött, és sokat mesélt. Soha nem tekintettem rá úgy, hogy más lenne, mint én, vagy a többi ember. Nekem ő egyszerűen csak a kedves nagynéném volt. Most, hogy már nem egy városban élünk, kellemes melegséggel gondolok a közösen töltött időre. A családom nem érti, hogy miért fogom a pártját, és törődöm vele. (Rettenetes természete van, és nagyon nehéz vele szót érteni, mind a makacssága, mind az újonnan kialakult betegségei miatt.)

    • Ez nagyon klassz. Szerintem a (testi vagy szellemi) sérültekkel szembeni viselkedést legtöbbször a félszegség, az ismeretlennel szembeni tétovaság jellemzi, nem is annyira az előítélet vagy a félelem, egyszerűen a tény, hogy nem tudunk mit kezdeni azzal, amivel nem találkoztunk azelőtt. Biztos, hogy egészen más szemlélet alakul ki, ha az ember ezzel együtt nő fel.
      Stephanie Nielson egyik előadásában hallottam azt a történetet, aki repülőgép balesetet szenvedett és megégett a teste 85%-án, amikor a gyerekei még kicsik voltak (a legkisebb azt hiszem még totyogós), hogy egyik nap elkísérte iskolába az egyik kisfiát. Akkor már várandós volt az ötödik babájával, a testét meg persze hegek borítják, az arca is torz, égett. Amikor megérkezett a gyerekseregbe, látta, hogy a fia barátai megbámulják, amikor pedig elfordult, hallotta a háta mögött, hogy az egyik gyerek odasúg a kisfiának, hogy “hát az anyukáddal meg mi történt?!…”. Stephanie vett egy mély lélegzetet és visszafordult, hogy elmagyarázza a fiúknak a balesetet meg az égési sérüléseket, de mire bármit szólt volna, a kisfia válaszolt helyette, teljes értetlenséggel, hogy “miért? soha nem láttál még várandós anyukát?”. Mert hogy, persze, a teste tele van hegekkel, az arca furcsa, de hát a gyerekei mellette nőttek fel, ők nem látják furának ezeket a dolgokat, nekik csak az fura, hogy anya most pocakos, mert babát vár, minden más megszokott. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s