Boldogságterv #29 – Amit a korral tanulunk, és az élet Dióhéjban


Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.


Az élet előre tart

Nemrég egy beszélgetés során sikerült felszakítani egy régi sebet: annak az emlékét, hogy amikor a testében zajló változásokkal ismerkedő, félszeg és érzékeny kamasz voltam, milyen hatással volt rám az, hogy anyukám ellenezte a lábborotválást, mert egy nőnek nem szabadna ennyire az áldozatául esnie a társadalom elvárasainak – egy nő bizony akkor is nő, ha szőrös lábra húzza fel a szoknyát. Ami bizony egy nagyon fontos üzenet – de amikor áldozattá válásra egyébként is hajlamos kamaszként borotválatlan lábbal jelentem meg az éles nyelvű kortársaim közt, az a legkevésbé sem a pozitív testképemet erősítette, sőt… Jó másfél évtized eltelt már azóta (ha nem több), de még mindig nem tudok fájdalom nélkül visszagondolni ezekre az élményekre. Szilvinél a Pillecukor blogon ismét szembejött velem ez a téma – mi a jobb, kilógni a sorból vagy beállni a sorba –, és úgy döntöttem, jól van, beszéljünk erről. 

Mennyire fogadjuk el önmagunkat, a saját másságainkkal vagy éppen egyformaságainkkal együtt, hogy mennyire vagyunk hajlandóak kilógni a sorból vagy épp felvállalni azt, hogy bizony, mi a sorban szeretünk baktatni – ezek bizony a boldogság keresésének nagyon fontos kérdései, így abszolút van helyük a boldogságtervemben. Azon kívül a hónapom témája a kerek születésnapom, és úgy általában a múló idővel kapcsolatos tapasztalatok, és azt hiszem, ez nagyon szorosan kapcsolódik ide is.

Nemrég volt szerencsém összefutni TED-en Isabel Allende: How to live passionately – No matter your age c. előadásával, ami roppant szórakoztató volt, és valóban inspirálónak tartom minden életkorban – de azért nem hiszem, hogy az élet iránti önfeledt szenvedély ne lenne életkor, vagy legalábbis élettapasztalat kérdése. 

Emlékszem, ahogy egyszer egy idősebb munkatársammal arról beszélgettünk, mennyi kalandja volt az életében “annakidején”, és én magam is megosztottam, hogy “annakidején” (tizen-huszonéves koromban) mennyi kalandom volt – például mielőtt Petivel megismerkedtünk volna, sokat utaztam az eszperantistákkal, középiskolás koromban egy önkéntes ifjúsági csoport tagja voltam és rengeteg mókánk volt, az egyetemen pedig az intézmény diákhagyományainak őrzésébe is aktívan bekapcsolódtam. Mióta Petivel vagyok, sokkal kevésbé keresem a közösségi eseményeket. Amikor erről beszéltem, a munkatársam felsóhajtott, és azt mondta: milyen szomorú, ahogy ezt mondod! Hogy látszik, hogy már neked is elmúlt a fiatalságod – pedig még milyen fiatal vagy! – De én azt feleltem, hogy én egy percig sem bánom, mert az én életem nem egy lefelé tartó ív – épp ellenkezőleg. 

Még ma sem szívesen gondolok vissza a kamasz és kiskamasz éveimre, mert nagyon sok bántás és fájdalom ért. Hálával csodálkozom viszont rá arra, hogy az éveim azóta milyen szép ívet mutat. Az évek és az élettapasztalatok számomra valóban leginkább jót hoztak, ami önmagam ismeretét, elfogadását és szeretetét jelenti. Viszont ez még mindig egy olyan út, amiből nagyon sok előttem áll: húsz-harminc évre még mindenképp szükségem lesz a bőrömben, mire teljesen le tudom vetkőzni a másságom megmutatásának, önmagam felvállalásának félelmeit – ha egyáltalán eljutok valaha is egy olyan pontra, amikor őszintén, nyíltan, különösebb hadakozás, magyarázkodás vagy kétely nélkül vállalok fel mindent, ami én vagyok (legyen az stílus, megjelenés, ízlés, érdeklődés, vélemény, stb.). 

Biztos, hogy van olyan, akinek ez a folyamat könnyebb vagy épp nehezebb, gyorsabb vagy épp még lassabb. De mindenképp úgy gondolom, hogy az évekhez és az élettapasztalatokhoz kötődik. Lehet, hogy valaki – jelleméből és körülményeiből adódóan – már tizenhat évesen eljut oda, ahova más csak negyven vagy ötven évesen. Ettől nem lesz az egyik vagy a másik gyengébb vagy értéktelenebb. (Nem gyengébb az, aki hosszabb idő alatt teszi meg ugyanazt az utat, és nem lebecsülendők az élettapasztalatai annak sem, aki látszólag könnyebben tett meg egy adott utat.) 

Az, hogy egyre szenvedélyesebben, egyre felszabadultabban, őszintébben, bátrabban élhessük az életünket, talán egy egész életre szóló út. De ahelyett, hogy ezen bánkódnánk, legyünk hálásak érte. Én legalábbis azon vagyok. Amíg érzem, hogy még mennyi munka, mennyi leteendő teher, mennyi tanulni való áll előttem, addig egészen biztos lehetek benne, hogy az életem nem lefelé fog tartani, hanem felfelé, az egyre jobb felé. 


Egymondatos napló

Már nagyon régóta kerülgetem egy új rovat ötletét itt a Kincsesfüzeten, párszor már meg is pedzegettem, de még nem jutottam el odáig, hogy valóban útnak is indítsam. Pedig már Szilvitől engedélyt is kértem a koppintáshoz, akinek a Napzárta rovata indította el bennem ezt az igényt, hogy ne csak a nagy témákkal, de a hétköznapi apróságokkal is foglalkozzak, hiszen nála is olyan inspiráló volt minden este egy aprócska kérdéssel feleleveníteni a nap vagy az életünk egy apró részletét, amit ha összegyűjtve elteszünk magunknak, páratlan emlékei lehetnek a mindennapjainknak.

Gretchen Rubin Boldogságterve, amit épp újraolvasok, szintén emlékeztetett erre az ötletre, amikor ezt a részt olvastam benne:

“Elhatároztam, hogy egymondatos naplót fogok vezetni. Tudtam, hogy képtelen lennék minden reggel negyvenöt percen keresztül romantikus prózát írni egy csodaszép jegyzetfüzetbe (és olyan rondán írok, hogy ha mégis megtenném, akkor sem tudnám elolvasni), de talán megoldhatnám, hogy esténként bepötyögjek egy-két mondatot a számítógépembe.”

A végső elhatározást pedig a születésnapi emlékalbumom hozta meg, amit elkezdtem ugyan vezetni és az első oldalakat lelkesen tele is cetliztem, matricáztam és dekoráltam, de hamar eljutottam a tanácstalanságnak egy pontjára, amikor épp nem volt ötletem, milyen izgalmas scrapbook témával tölthetnék meg egy egész oldalt. Akkor elkezdtem feltúrni az internetet naplóötletekért, és amikor millió és egy apró promptot, fickanyi témafelvetést találtam, rájöttem, hogy pontosan ez kell a tervezett új rovatomnak. Apró, hétköznapi kérdések azokra az estékre, amikor épp nem volt más, amiről aznap beszélhettünk volna. 

Fogadjátok hát szeretettel az új rovatot a blogon.

diohejban



A Dióhéjban egy olyan egymondatos napló projekt, ami rövidke kérdésekkel, témaindítókkal segít megragadni és megőrizni a hétköznapok apró emlékeit. A kérdésekre én is válaszolok, és ha van kedvetek, válaszoljatok ti is a kommentek között! A rovat cikkeit a dióhéjban címke alatt olvashatjátok.


Reklámok

Boldogságterv #29 – Amit a korral tanulunk, és az élet Dióhéjban” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Egyrészt sajnálom, hogy ilyen rossz emlékeket hozott elő benned a bejegyzésem, másrészt pedig örülök neki, hiszen nem született volna meg ez a cikk sem, amit nagyon jó volt olvasni 🙂 Minél több posztodat olvasom el, annál jobban erősödik bennem az az érzet, hogy a személyiségünk nagyon hasonlít egymásra, s most ez a cikked még jobban rávilágított erre, csak én még nálad is lassabban haladok a “vetkőzésben” 😀
    Várom az új rovatot, nagyon kíváncsi vagyok rá 🙂 Annyira hiányzik a Napzárta, de amint azt a múltkor a kedves trollomtól megkaptam, nem szeretném, ha csak abból állna a blogom, márpedig egy ideig még biztos nem tudok visszatérni 😦 Nem tudom, hogy mikor jutok el oda, hogy csak arra tudok koncentrálni, ráadásul most még ihletem sincs :/ Na de lesz ennél jobb is, igaz? 🙂

    • Persze, mindig lesz jobb, csak ne félj majd visszatérni, ha eljött az ideje. 🙂 Az biztos, hogy a blogod olvasóival nagyon fogunk örülni, ha újra felpörögsz, bár én annak is örülnék, ha “csak” a napzárták lennének (akármilyen apró is az ötlet, a cikkeid és a beszélgetések a kommentek közt tartalmasak szoktak lenni), de ha te most így érzed jól magad, legyen. 🙂
      Ne aggódj, nem te indítottad el a lavinát, te csak tovább görgetted. 🙂 Tumblr-en volt nemrég egy bejegyzés a lábborotválásról, annak nyomán jött elő és beszélgettünk róla, hogy kinek milyen rossz élményei, félelmei, esetleg rémálmai vannak ezzel kapcsolatban (nekem is van egy elég durva, de azt nem osztottam meg itt), hogy mennyire nem jó, hogy a társadalom ennyire manipulálja a nők önértékelését, önmagáról alkotott képét, de hát éppen ezért (mivel a pszichébe ennyire mélyen hatoló téma) annál komplexebb a kérdés, mint hogy “oké, akkor én most kilépek belőle és…” (mostantól nem borotválom a lábam, mostantól én is kimegyek az utcára meztelen felsőtesttel, stb.).

  2. Sziasztok!
    Én is hasonló cipőben járok, szintén a harminchoz közeledve jutottam el oda, hogy kezdem egyre inkább elfogadni magam, s tenni magamért. Rendkívül sok komplexust cipelek magammal kiskamasz koromtól, s nagyon sokat segítenek az ilyen cikkek abban, hogy tudatosabban foglalkozzam ezek feloldásával.
    Régóta olvasom a blogod, a Boldogságtervet is emiatt vettem meg, s olvastam el. Most egy olyan szakaszban tart az életem, amikor újra elölről kell kezdenem néhány dolgot, lehet, hogy előveszem a könyvet is. hogy motiváltabb és irányítottabb legyek.
    Köszönöm az ilyen bejegyzéseket! ❤

  3. Szió! 🙂

    Ena újra itt, csemegézni.

    A bejegyzésedben a borotválós rész keltette fel először az érdeklődésem. Hiszen én is “élvezem” ezt a nézőpontot, két tűz között állok: Édesanyám szerint akkor is nő vagyok, és akkor is én vagyok, ha szőrszálak százai állnak ki a végtagjaimból, a társadalom szerint meg… hát, szerintük meg elítélendő, és menjek állatkertbe valamelyik majom mellé.
    Aztán jöttek ezek a dolgok a felnövésről, kalandokról… Nem tudom, szerintem ez értelmezés kérdése, kinek mi a kaland. Nekem néha már az is annak számít, ha túlélem a sulit, de azt hiszem elmondhatom magamról, hogy ebben az évben – tanévben – elég sok kalandban volt részem.
    Ami pedig az egymondatos naplót illeti… Már nagyon várom. Szeretem az ilyen általános, mégis érdekes témákat, hiszen egy kicsit többet mutatnak az adott emberről, mint a nagy és komoly témák. Igen, azok is fontosak, de az, hogy egy ember hogy éli meg az adott nap dolgait, szerintem érdekesebb. 🙂 Sok sikert hozzá!

    • Köszönöm! ^^
      Nehéz ügy, mert attól még, hogy valaminek “így kellene lennie”, vagy “lehetne így is”, még egyáltalán nincs így…
      Nemrég bejött egy (férfi) ügyfél az irodámba meztelen felsőtesttel, és ugyan utána jót vitatkoztunk a (férfi) munkatársaimmal, hogy ez mennyire természetes, illendő, korrekt vagy megengedhető, verhetem akárhogy az asztalt, hogy “ha egy férfinek jár, akkor járjon egy nőnek is”, ez vitatémának remek, de a helyzeten mit sem változtat, hogy míg ő bejöhet az én irodámba félmeztelenül különösebb következmények nélkül, én nem tehetem meg ugyanezt. Igen, férfijogú társadalom, igen, rendelkezés a nők teste fölött, igen, egyenlőtlen jogok, de nem, akkor sem tehetem meg. Nem is érezném jól magam tőle, és a következményeket sem kedvelném.

  4. Kíváncsi lennék, vajon hány nőnek (mindnek?) épült be a szorongós stresszálmaiba az az analógia, hogy szőrös lábbal kell kimennie az utcára. :\ (nekem épp nemrég volt ilyen álmom)
    Nem tudom, én valahogy úgy veszem észre, hogy a “boldog, gondtalan kamaszkor” maximum csak nagyon kevesek kiváltsága (ha egyáltalán van ilyen), az átlag tini úgy tud szenvedni, mint a kutya (és attól, hogy mondjuk évekkel később rájön, hogy nem is volt olyan jelentős az összes dolog, ami miatt szenvedett, még az akkori szenvedése valódi). Bár vannak nagyon jó emlékeim is kamaszkoromból, amire boldog nosztalgiával gondolok vissza, és sokat nem cserélnék el semmiért, de ha összességében visszanézek, akkor tiszta szívből azt mondom, hogy “hálistennek, túl vagyunk rajta”. És egyébként nem a szerencse (vagy a kvantum :p ) teszi, hogy most már jobb, hanem azok az élettapasztalatok, amik akkor és azóta értek, és amiknek a tanulságait beépítettem a saját belső rendszerembe. Úgyhogy végülis hasznos volt az az időszak, csak nem túl kellemes. 🙂
    A kilógni a sorból vs. beállni a sorba kettőssége engem a mai napig kísér, megvan bennem a vágy mindkettőre. Egész pontosan arra, hogy úgy vállalhassam a kilógásaimat, hogy ne bántson értük senki. Igazából egy olyan világ lenne jó, ahol nincs sor, mindenki kilóg, és az a normális, hogy mindenki a maga módján különleges. ^.^

    • Mi is ezt szoktuk mondogatni a férjemmel: hogy annyira nyomatják ezt a “gondtalan fiatalkor” dumát, de nem, nem, nem mennénk vissza. Persze a felnőttlétnek is megvannak a maga nehézségei, de egyáltalán nem jár több stresszel. Persze, a felnőttlétben elvileg komolyabb egzisztenciális kérdések gyötrik az embert – de ahogy írod, a gyakorlatban az sem érződik kevésbé komoly egzisztenciális kérdésnek, amikor egy adott kortárs közösségben kell “életben maradnod”, testileg-lelkileg épen túlélned, miközben annyira kiszolgáltatott vagy, amilyen felnőttként soha…
      Hm, és tényleg megérne egy alapos kutatást (nem kizárt, hogy van is ilyen kutatás), hogy ezek az elvárások milyen lenyomatokat képeznek az álmokban, a tudattalanban. Egek, mennyi munka áll még előttünk ezen a téren! Nagyon kíváncsi leszek, milyen lesz majd hetven-nyolcvan-kilencven évesen visszatekinteni a most még előttünk álló évtizedekre – remélem, azt fogom látni, hogy mennyit fejlődtünk!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s