Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.

Az áprilisi boldogságtervem témája Isten keresése a világ apró jelenségeiben.

Mi és a mémek

Nemrég meghallgattam Susan Blackmore beszédét a mémekről, amelyeket tágabban értelmez és magyaráz, mint az interneten terjedő vándortémákat, Richard Dawkins 1976-os elméletéig nyúlva vissza. Eszerint a memetika (aminek rövidült formája a meme [ejtsd: mém]) a görög mimetes szóból ered, amelynek jelentése másoló, imitátor. Az internetes mémek sem mások, mint valami, amit egymásról másolunk. Azonban már a technika kora előtt is rengeteg mém volt: a divat bármelyik eleme tekinthető például mémnek, hiszen ez is olyasmi, ami egyszer csak terjedni kezd, és emberről emberre száll. Susan Blackmore felhívja a figyelmet rá, hogy a mémek a génekhez hasonlóan működnek: adaptálódnak, variálódnak és másolják önmagukat, azonban mindeközben nincsenek tekintettel a következményekre. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egészében megértettem a memetika elméletét, vagy akár Susan Blackmore beszédét, de ami igazán megérintett és elgondolkodtatott benne, az az volt, hogy bár azt hisszük, mi teremtjük és irányítjuk mémeket (akár az internetes, akár a tágabb értelemben nézett mémeket), azok azonban a befolyásunkon kívül születnek, terjednek, variálódnak és adaptálódnak (elvégre, gondoljunk csak bele, egy jégvödör kihívást vagy bármely más mém-jelenséget sem tudnánk megfékezni vagy befolyásolni a lefolyását), az emberek pedig egyfajta hordozóközegként állnak a mémek rendelkezésére.

Miénk-e a világ?

Susan Blackmore beszéde eszembe juttatott egy régi főiskolai előadást, ahol mélyen megbotránkoztam azon, amit az alkalmazott művészetek professzorunk mondott: ne gondoljuk azt, hogy a természeti erőforrások, például az agyag véletlenül került a földbe és az ember mintegy véletlenül talált rá. Az az agyag szánt szándékkal volt odakészítve, hogy felfogja a vizet a számunkra, előkészítse a talajt a számunkra, és maga az agyag is ott legyen a számunkra, hogy abból edényeket és téglákat készíthessünk, házat építhessünk. 

Ami miatt pedig annyira érzékenyen ért ez a gondolat, az az, hogy a hasonló elméletek véleményem szerint nagyon sok fájdalmat okoznak a világban. Hogy okkal és szándékkal vagyunk-e itt, azt nem tudom, azt viszont igen, hogy ez a hit nagyon sokszor tévútra megy. Ha azt hisszük, hogy a tárgyak, a természeti erőforrások, az alacsonyabb rendű életformák, a növények, az állatok, vagy akár az emberek (akiket Isten előzékenyen eltérő bőrszínnel vagy nemiszervvel jelölt meg, hogy biztosan megismerjük, hogy ők azok a csökkent értékű embertársaink) mind-mind azért vannak idekészítve, hogy mi a felsőbbrendűségünkkel szabadon gazdálkodjunk belőlük, hogy a hasznunkat és kedvteléseinket szolgálják – ez olyan gondolat, ami eddig óhatatlanul is megszületett az emberek fejében újra és újra a történelem során, ahányszor belelovallta magát abba, hogy valamiképp különleges, hogy más okból van itt, mint a mezei virágok, a hegyek vagy a kutyák. 

Épp ezért én sokkal inkább igyekszem arra gondolni, hogy mi is csak ugyanolyan részei vagyunk a világunknak, mint bármelyik másik élő vagy élettelen. 

Rémítő kicsinység

Épp a héten írtunk a fóbiákról a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} kihívás keretein belül a fóbiákról, és egy érdekes fóbiát nem említettem, amibe nekem is volt már alkalmam belekóstolni, ez pedig a kozmikofóbia: az élmény, amikor (például a csillagos ég látványától) elviselhetetlen súlyként zuhan ránk a gondolat, hogy milyen hatalmas a világegyetem és mennyire aprók vagyunk benne mi magunk.

Nem könnyű ezt megélni, és valóban kilógunk a sorból a madarak, kövek és kutyák közül azzal, hogy egyáltalán elmélkedünk ilyesmiről, természetes tehát, hogy az emberi gondolkodással egyidősek a vallások, amelyek megpróbálnak megnyugtató választ adni arra, hogyan ne roppanjunk össze a saját kicsinységünk gondolatának súlya alatt. Amik azt mondják, hogy többek vagyunk, mint térben és időben mérhetetlenül aprócska kiterjedésű porszemek, hogy célunk van, hogy okkal vagyunk itt, hogy egy végtelenül bölcs mindenható számára mindannyian, név szerint és személy szerint roppantul fontosak vagyunk, hogy csak a látszat az, hogy ilyen aprócskák vagyunk és az életünk ilyen tragikusan véges, hiszen valójában mi is örökké fogunk élni, még tovább, mint az égitestek és a galaxisok.

Ha őszinte akarok lenni, jó volna ezt hinni (szeretnék így érezni), de nem hiszem. Érdekes módon viszont a megnyugtatást éppen egy bibliai részletből, Máté evangéliumából merítem, amit nektek is elhoztam. (És igen, önkényesen megvágtam, méghozzá pontosan azért, hogy reményeim szerint ti is ugyanazt az üzenetet olvassátok ki belőle, amit én látok benne – azt, hogy nekünk sincs több vagy jobb helyünk a világban, mint a virágoknak, a köveknek, a madaraknak vagy a kutyáknak, de a boldogulásunk kulcsa épp abban áll, hogy ezt elfogadjuk-e.)

“Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! (…) Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek. (…) Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. (…) Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? (…) Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról!” (Máté 6:25-34)