Éhezők viadala könyvkritika #2 – Kell-e gyereket vállalni?

A Valentin-nap apropóján már megosztottam a véleményemet arról, hogy milyen üzenetet közvetít a Hunger Games könyvsorozat befejezése a szerelemről és a házasságról. Nemrég a kétrészes Mockingjay film első részét is megnéztük Petivel, ezért eszembe jutott az a félretett tervem, hogy egy másik témát is megvizsgáljak az Éhezők viadala végkifejletének fényében. Ez pedig nem más, mint a gyermekvállalás.

Azok, akik nem olvasták a könyveket, ne aggódjanak. A korábbi cikkemhez hasonlóan itt is előbb megosztom az általános gondolataimat, a spoilereket pedig csak a cikk további részére kattintva mondom el. 

Kell-e gyereket vállalni?

Idén volt a tizedik évfordulója, hogy együtt vagyunk Petivel, sőt, idén augusztusban már a házasságunk is a harmadik évébe lép. Egyben idén leszek harminc éves, és bár még jópár évem van, mielőtt visszavonhatatlan döntéseket kellene hoznom a gyermekvállalással kapcsolatban, már most is tapasztalom, hogy egyre nagyobb rajtam a nyomás szűkebb és tágabb környezetem részéről, hogy gyermeket vállaljak. Nagy általánosságban elmondhatom, hogy még annak is, aki csak néhány perce találkozott velem először, és egyáltalán semmit nem tud rólam, az életemről, a terveimről vagy az érzéseimről, egészen pontos elképzelése van arról, mihez kellene kezdenem szerinte az életemmel.

Bár borzasztó személyes ügy, de az emberek soha nem haboznak a gyermekvállalásról kérdezni, és ami azt illeti, soha nem kérdezik meg, tervezek-e egyáltalán gyermeket vállalni. A kérdés egyedül az, hogy mikor – és miért nem tettem még meg eddig, mégis mire várok még? Úgy tűnik, a társadalom nem hogy nem fogadja el, de elképzelni sem tudja azt, hogy létező épeszű opció lenne az, hogy egy nő ne akarjon gyermeket szülni. Sőt mi több: egyenesen bűn.

Az egyik legbántóbb vélemény, amit ezzel kapcsolatban kaptam, egy jóindulatúnak szánt kijelentés volt, amit egy kertipartin jegyzett meg mosolyogva, szinte mellékesen apukám egyik kollégája, ez volt: két ilyen egészséges, értelmes, jó gondolkodású fiatalnak kötelessége gyereket vállalnia, hogy javítsa a társadalmi átlagot. 

Ami az érdekes ebben, az az, hogy még soha senkivel nem találkoztam, aki azt mondta volna, hogy nem akart ő igazán gyereket, de ez nem akarat kérdése. Egy valamire való ember befizeti az adót, betartja a KRESZ-t, és gyereket nemz vagy szül, hiszen ez is afféle társadalmi kötelezettség. Hallottam már persze sokféle okot, amiért az emberek gyermeket vállaltak, attól kezdve, hogy támogatást kapjanak a lakáshitelhez, azon át, hogy örömet okozzanak egy súlyosan beteg nagyszülőnek, aki még szeretné megérni az unokája születését, egészen addig, hogy ki akarják cselezni a halált azzal, hogy egy részük továbbéljen akkor is, ha ők már nem lesznek. Van olyan, akit a legtisztább vágyakozás hajt, és van, akinek egyszerűen így alakul az élete. De egyáltalán nem ismerek olyat, aki társadalmi felelősségből vállalt volna gyereket.

Annál is inkább, mert bár ez egy hangzatos érv, valójában elég ingatag lábakon áll. Én úgy vélem, hogy ha a társadalmi felelősségtudat bármekkora részt is jelentene a gyermekvállalásról hozott döntésben a személyes motívumokkal szemben, akkor senki nem ragaszkodna hozzá, hogy szaporítsa az éhes szájakat egy túlnépesedett bolygón, amíg van egyetlen árva gyermek is, akinek otthont adhatna. Az ember azonban nem erre vágyik, ha gyermeket szeretne. Szeretné viszontlátni a halott édesanyja szemét, szeretné látni a saját alakját egy apró testben, amikor a saját teste már elmúlóban van, kötődést és közös élményeket szeretne az első szívdobbanástól. 

A gyermekvállalás roppant személyes ügy. Az ember önmagának szeretne gyermeket, nem a társadalomnak, és éppen ezért azon emberek közel száz százalékának az égvilágon semmi köze ehhez a döntéshez, akik olyan bátran próbálnak beleszólni a döntésbe. És a maradéknak sincs olyan sok. Egy nagyszülőt, egy dédszülőt szomorúan érinthet, ha megszakadni látja a családi vonalat, hogy az örökség, amit a gyermekeikben hagynak, nem száll tovább az unokáikra, dédunokáikra. De ez a döntés leginkább mégis azoknak a legszemélyesebb ügye, akiknek az életére a legtöbb hatással van: ez pedig az a nő és férfi, akik anya és apa lesznek – vagy nem lesznek anya és apa. 

Miután sem szülő, sem nagyszülő vagy reménybeli nagyszülő nem vagyok, annak a nőnek a nézőpontjából rágtam át már nagyon sokszor ezt a kérdéskört, aki még azelőtt a döntés előtt áll, hogy akar-e anya lenni vagy sem. Ez pedig, hogy őszinte legyek, egy rémítő kérdés. De miért is annyira az?

Az egyetlen végleges döntés

Gretchen Rubin írta a Boldogságterv című könyvében, amikor a szülői szerep és a boldogság kapcsolatáról elmélkedett, hogy mielőtt az első gyermeke megszületett volna,  legjobban a szülői lét véglegességétől félt. Attól, hogy míg bármikor választhat új pályát az ember, változtathat munkahelyet, bármikor új házba vagy új városba költözhet, sőt, bár az egyik legfájdalmasabb döntés, de egy házasságból is kiléphet és újat kezdhet, egy gyermekkel kapcsolatban azonban már nem lehet másképp dönteni. Ha egyszer szülővé válik, szülő is marad. A szülői lét olyasmi, ami mellett véglegesen kell dönteni.

És bár Gretchen Rubin anyaként nem tért ki erre, én azoban hozzátenném, hogy a gyermektelenség mellett dönteni is ugyanilyen végleges döntés. Sőt, még egy ördögi fordulat a kérdésben, hogy bár az élet többi dolgában akár hetven, nyolcvan vagy kilencven évesen is válthatunk irányt, addig a gyermekvállalásban – legalábbis nekünk, nőknek – egy elég határozott időkorláta van annak, amíg még önszántunkból meghozhatjuk ezt a döntést. 

A döntés véglegessége tehát már önmagában is elég rémítő, ha az ember egy kicsit belegondol, és egy kicsit is bizonytalan, hogy melyik utat válassza, hiszen bármelyik mellett teszi le a voksát, onnan már egy bizonyos pont után nincs lehetőség a megbánásra, felülvizsgálatra, változtatásra és újrakezdésre. 

Hogy milyen terhekkel, nehézségekkel, lemondásokkal, áldozatokkal, kihívásokkal jár az, ha az ember a gyermekvállalás mellett dönt, arról nem hiszem, hogy írnom kell, ahogy arról sem, milyen jutalmakkal, örömökkel jár ez az út. Mindenki tudja. Mindenkinek vannak olyan szülők a közelében, a saját szülei, a nagyszülei, a barátai szülei, vagy akik annyi idősek, mint én, a barátaik közt is bőven akad olyan, akik tudnak mesélni a szülői hivatás poklairól és gyönyörűségeiről. 

De mi a helyzet a másik úttal? Az sokkal trükkösebb. Sokkal kevesebb hiteles forrást találni, hiszen az emberek többsége szülő akar lenni, vagy egyszerűen az lesz. 

A gyermektelenséggel kapcsolatban az egyik legfelemelőbb értekezés, amivel találkoztam, Elizabeth Gilbert Hűség című tanulmánykötetében olvasható. A szintén gyermektelen Elizabeth Gilbert, aki a munkájának szenteli az életét, leírja, hogy bár a társadalom gyakran lenézi, önzőnek, másodrendűnek, hibásnak vagy hiányosnak bélyegzi a gyermektelen nőket, a “gyermektelen nagynénik”azonban, ahogy ő nevezi őket, egy nagyon fontos kötőszövete a társadalomnak, szűk családi és tágabb szinten is. Ők azok, akiket sem anyagilag, sem lelkileg nem köt le teljesen az, hogy a saját gyermekeiknek jelent és jövőt teremtsenek. Ők azok, akik ott vannak a család számára biztonsági hálóként, ha valamilyen tragédia történik, és ők azok, akik a helyi közösség, a társadalom vagy akár az egész emberiség szintjén el tudnak köteleződni olyan ügyek mellett anyagi, szellemi, lelki erőforrásaikkal, amiket a gyermekes szülők csak azokkal a forrásokkal tudnak támogatni, amit a saját gyermekeiktől spórolnak meg.

A társadalom szintjén tehát a gyermektelen nagynénik és nagybácsik legalább olyan fontos munkát végeznek, mint azok, akik gyermeket vállalnak, még ha jelentősen kisebb megbecsüléssel vagy támogatással teszik is. 

Ami az egyén szintjén igazán ijesztő ebben az útban, az az én meglátásom szerint az, hogy míg arra megszámlálhatatlanul sok – jobb vagy rosszabb – példát látunk, hogyan hagyhatunk örökséget a gyermekeinkben és az unokáinkban, hogy hogyan élhetünk tovább az emlékezetükben, addig nagyon kevés olyan emberrel van alkalmunk találkozni, akik úgy döntöttek, örökös nélkül hagynak örökséget, és azokban élnek tovább, akiket tanítanak, akiket inspirálnak, akiknek segítenek. Ez egy olyan életút, aminek arányaiban nagyon kevés képviselője van. Nem születnek hozzá tonnaszám a szakkönyvek, nem épülnek rá intézmények, nem beszélnek róla úton-útfélen. Amíg napestig tudnánk sorolni azokat a szülőket, akiket ismerünk, talán egy kezünk is elég hozzá, hogy megszámoljuk, hány ilyen emberrel beszéltünk. 

Ez a választás sokkal ritkább, és éppen ezért sokkal kevesebb a támogatás vagy a segítség hozzá, sokkal kevesebb a példa és az útjelző. Ezért ijesztőbb. Ezért nehezebb. Ezért van az, hogy aki nem tudatosan és meggyőződéssel teszi le a voksát, az nagyobb valószínűséggel a másik, az ismerősebb úton köt ki. 

Éppen ezért viszont úgy érzem, fontos lenne tudatosítani, hogy sem a társadalom, sem az egyén szintjén nem helyezhető egyik választás értéke a másik fölé egyszerűen azért, mert az egyik ismerős, a másik pedig ismeretlen, mielőtt még több fiatal nőbe, lányba sulykoljuk bele, hogy ha nincs jobb ötleted, akkor vállalj inkább gyereket, az a biztos, az a megszokott. 

És itt következnek a gondolataim az Éhezők viadala könyvsorozat befejezéséről.

Katniss öröksége

Amennyire elégedett voltam azzal, ahogy a múló hírnevet és a szerelmet kezelte a könyv, annyira elégedetlen vagyok azzal, amit a gyermekvállalással kapcsolatban üzen az olvasóknak, a megcélzott fiatal olvasóközönséggel. 

Félreértés ne essék, nem az a problémám, hogy Katnissnek gyermekei születnek. A problémám az, ahogy ezt a témát a könyv tálalja. 

Katnissnek a történet során mindvégig igen határozott véleménye volt arról, hogy nem szeretne gyermeket vállalni, és bár teljesen jogos lett volna, hogy ez a véleménye megváltozzon, miután a világ is megváltozik körülötte, és persze miután serdülőből felnőtté válik. Azoban az epilógusból megtudjuk, hogy Katniss véleménye semmit nem változott. 

Katniss pontosan az a női idol, akinek minden lehetősége meglett volna arra, hogy pusztán az életművével olyan értéket teremtsen, ami nem megy feledésbe. Katnissnek nem kellett félnie attól, hogy nem hagy örökséget, hacsak nem hoz egy örököst a világra. Katnissnek azonban még így is engednie kellett a nyomásnak, a meggyőzésnek, és gyermeket kellett vállalnia.

De ami a leginkább szíven üt, az az a tiszteletlenség, ahogy az epilógus szinte csak felmázolja a gyermekek képét. Mintha csak két bábu lennének, egy fiú és egy lány, kötelességszerűen felvonultatva Katniss és Peeta a legszembetűnő genetikai jegyeket, amik a két világot képviselik, ahonnan jöttek (Peeta világos haja és kék szeme, Katniss sötét haja és szürke szeme), és ami szinte szájbarágósan bennük él tovább – és csakis bennük, hiszen az epilógusban semmit nem tudunk meg arról, az emberek hogyan építették újra a körzeteket és az államot. 

A gyermekeknek még csak neve sincs. Az édesanyjuk, akinek a számára a lehető legszemélyesebb döntés volt az, hogy a világra hozza őket, nem a nevükön szólítva gondol rájuk, és még csak nem is úgy, hogy a fiam és a lányom, hanem úgy, hogy a fiú és a lány. Olyan hideg és annyira kötelességízű ez a számomra, annyira keserű, mert egyértelműen azt üzeni, hogy nem számít, merre mutattak Katniss érzései, az útja, az akarata, a döntései – egyszerűen nincs olyan választási lehetőség, hogy egy nő nem vállal gyermeket.

Személy szerint a legjobbnak azt tartottam volna, ha a történet lezárul epilógus nélkül, és nyitva hagyja ezt a kérdést – ahogy minden fiatal lány számára nyitva kellene hogy álljon –, de azt is elfogadtam volna, ha engedik látni, ahogy Katniss megtalálja magában a belső indíttatást és megkapja azt a jutalmat, örömet és megnyugvást a szülői szerepben, amit megérdemel. 

Ez a végkifejlet azonban nem támogatja a gyermekvállalást, nem is próbálja megmutatni a benne rejlő jutalmakat. Egyszerűen lesöpri a gyermektelenséget a lehetőségek sorából. Mert egy nőnek gyermeket kell vállalnia, sőt, mi több: egy nő gyermeket vállal – ez tény. Egy történet nem érhet másképp véget. 

És ez – egy mérgező üzenet. 

Reklámok

Éhezők viadala könyvkritika #2 – Kell-e gyereket vállalni?” bejegyzéshez ozzászólás

  1. !!!SPOILER!!!

    Nyugodtan javíts ki, én már nagyon régen olvastam a könyvet, de nekem ott az jött le, hogy Katinss fiatalon azért nem akar gyereket, mert “ilyen világba minek”. Amit szerintem simán nagyon sokat lehet hallani a valódi emberektől is: “minek gyereket vállalni, amikor a Föld pusztul, a gazdaság válságol, a társadalom állatiasodik”. És igazából ez fordul a végén abba a konklúzióba az epilógusban, hogy lehet, hogy a világ változik, de még mindig pocsék – ez viszont nem ad okot arra, hogy az ember ne adja tovább az életet, mert abban igenis vannak szép dolgok. De lehet hogy csak nagyon romantikus lelkületű voltam, amikor éppen olvastam, és ezért értelmeztem így a dolgokat – és emiatt, én elégedett voltam a befejezéssel. 🙂

    • Engedelmeddel kiraktam a spoiler jelzést a hozzászólásodra, nehogy valakit készületlenül érjen. 🙂

      !!!SPOILER!!!

      Igen, végig az volt, hogy Katniss a viadalok miatt nem akart gyereket, Peetával meg különösen nem, mert a győztesek gyerekei nagyobb eséllyel kerülnek elő a “véletlen” sorsolásoknál.
      De sajnos számomra nem az volt a végkicsengés, hogy Katniss megtalálta magában az indíttatást, hogy gyereket vállaljon, még ha a körülmények soha nem is alkalmasak. Ezzel nem lenne gondom.
      Leírja, hogy nem akarta, sokáig nem akarta, de végül hagyta meggyőzni magát. De továbbra is csak arról ír, milyen félelmei és szorongásai vannak a gyerekekkel kapcsolatban. Örömről, könnyebbségről, lélekgyógyító hatásról nem ír, de nem is érzem, ahogy a kötődést sem, mert így hívja őket, hogy “a fiú” és “a lány”, mintha távolságot tartana tőlük, mintha csak idegenek lennének.
      Arról nem is beszélve, hogy stílusában valahogy az egész epilógus olyan kötelesség-ízű. Még az is megfordult a fejemben, hogy elkészült egy (szerintem) tökéletes lezárás (“You love me, real or not real? – Real.”), és mintha csak külső, akár kiadói nyomásra hozzácsaptak volna egy epilógust, mintha nem lenne elég a tudat, hogy Katniss és Peeta sorsa nagyjából rendeződött, megnyugodtak, megállapodtak, biztonságban vannak egymás mellett és jó irányba tartanak – mintha szó szerint nem érhetett volna véget úgy a történet, hogy két gyereket oda nem biggyesztünk…
      Persze én egy elég érzékeny személyes szűrőn át nézem ezt a dolgot, de én akkor is így érzem. 🙂

      • Hát.. lehet, hogy tényleg régen olvastam meg fordításban és azért más jön ki 🙂 Nekem a névtelenség és a személytelen megnevezés kicsit szemszögváltásnak tűnik: az olvasó szemszöge, aki sok-sok év után felveszi a fonalat. Az olvasónak nem fontos, hogy hogy hívják a gyerekeket, nem kell kötődniük hozzájuk – nekem ez egy bepillantás volt a “jövőbe”, és egyáltalán nem zavart ez a távolságtartás 🙂 De lehet hogy nem ártana újraolvasnom a könyvet valamikor 🙂

        Amúgy előző kommentél nem írtam, de nagyon jó témát vetsz fel, a hozzászólásokat meg külön élmény olvasni, szóval megérte visszajárnom ehhez a postodhoz, nagyon jó lett 🙂

  2. Ha úgy érzed, h nem neked találták ki a gyermekválallalást, akkor ne hagyd, hogy ráderőltessék. Ezt a döntést neked kell meghoznod, mert ahogy írtad, ez végleges, nem lehet kiszállni.

    Én vágyom arra, hogy legyen gyerekem, és olyan önző okból, mert úgy érzem, hogy a kapcsolatunknak ez a döntés egy olyan állomása lenne, ami még jobban összekötne minket, mert ebben végérvényesen ketten lennénk egy csapat és úgy gondolom, hogy ezzel a párom felé is kinyilvánítom, hogy az egész földkerekség összes pasija közül őt választottam, mert őt tartom a legjobbnak, akivel ezt örökre vállalom. Az, hogy a magyar nép ettől marad-e fenn, engem nem érdekel 😉
    De azt még véletlenül sem gondolom, hogy mindenkinek így kell gondolnia, és azt sem gondolom, hogy ettől jobb vagy több vagyok.
    Amúgy szerintem más sem bántásból mondja, csak mivel ők azt gondolják, hogy ez az élet rendje, ezért nem értik, hogy más miért nem így gondolkodik.
    De tény, hogy vannak nagyon tapintatlan megjegyzések, amik egy kis odafigyeléssel simán elkerülhetők lennének. Pl. Egyik rokonom múltkor megkérdezte a leszbi unokatesónkat, h mikor megy férjhez… XD

    • Én pont így voltam az esküvővel. 🙂 Épp tegnap szegezték nekem a kérdést, miután bemutatkoztam az asszonynevemen (mint később kiderült, egy nemrég elvált férfinak), hogy “na de minek mentél férjhez?!”, én pedig egyszerűen azt mondtam rá, hogy “mert így boldogabb vagyok”. Ami így is van, de ettől még nem mondogatom minden utamba kerülő fiatal lánynak, hogy ideje volna férjhez mennie. A házassághoz való jogért (=melegek házassága) kiállok, de mint jogért, nem mint elvárásért.
      És köszönöm. 🙂 *ölel*

      • Közben olvasom a kommentekets, tök jók!

        A probléma többrétegű:
        1. megvan, hogy mit kell akarni (házasságot, gyereket).
        2. megvan, hogy milyennek kell lenni ehhez (heteroszexuálisnak, magabiztosnak, aki mer ismerkedni, rohadtul szerencsésnek, aki nem mindig csak reménytelenül szerelmes és akit nem mindig csak megaláznak és kihasználnak a kapcsolataiban, végezetül pedig egészségesnek, termékenynek).

        Az ezzel a probléma, hogy
        1. nem mindenki ugyanazt akarja
        2. hiába akarja ugyanazt, nem mindenki ugyanolyan, és nem ugyanarra van lehetősége.

        És egy ilyen kontextusban odamenni valakihez, és azzal belerúgni, hogy ITT AZ IDEJE (vagy épp ellenkezőleg: MIÉRT MENTÉL FÉRJHEZ/NŐSÜLTÉL MEG?) azért ökörség, mert igazából az 1-es és a 2-es pont is csupa olyasmi, ami nem az akaraton múlik, hiszen:
        1. hogy mi mindenre vágyik, az ösztön, amit csak külső/belső kényszer írhat fölül, és az senkinek se jó;
        2. senki se kérte, hogy ne legyen heteroszexuális, ne legyen magabiztos, ne legyen szerencsés, ne legyen termékeny, hanem egyszerűen ezt dobta neki a gép (hogy okkal, mert nem hiszek a véletlenekben, az más kérdés, de ettől még ez most a feladata, ezzel küzd, és ezért nem verni és ütni kell, és sebeket vágni rajta, hanem elfogadni, hogy mindenki másmilyen és mással küzd épp).

      • Igen, az egy nagyon szűk skatulya, amibe bele kell férni, hogy ne lehessen fogást találni rajtad, de a helyzet az, hogy még ez sem garancia semmire, mert mindig lesz egy “rágógumi téma”, ami előrántható. Mikor lesz esküvő, mikor lesz ház, mikor lesz gyerek, mikor lesz kistesó, hol tanul tovább, neki mikor lesz esküvője, neki mikor lesz gyereke, ott mikor lesz kistesó.
        Ezt tudni kellene helyén kezelni – de nem mindig könnyű, mert ahogy te is írtad, sokszor csak só a sebre.

      • Várjál, és persze az is baj, ha túl sok gyereked van: tudod, a 3.-tól már rákérdeznek, hogy “és terveztétek”, esetleg “becsúszott?”, rosszabb esetben pedig szörnyülködnek, hogy a mai világban ez micsoda felelőtlenség!

  3. Igen, személyes ügy.
    Ebbe senki nem szólhat bele.

    Akár ez, akár az lesz a döntés.
    Csak zárójelben:
    (Mi van, ha én választom meg, még születésem előtt, kik lesznek a szüleim?
    Ahogy az én gyerekem is valamiért engem választott szülőnek?)—

    • Ennek a filozófiájában nem vagyok otthon, de úgy gondolom, hogy aki tudatosan választ, az remélhetőleg olyan helyet választ, ahol várják, vágyják, örülnek neki. 🙂

    • “(Mi van, ha én választom meg, még születésem előtt, kik lesznek a szüleim?
      Ahogy az én gyerekem is valamiért engem választott szülőnek?)”

      Igen, én választom meg. Azt is, hogy mikor. Sokszor ezért kell sokat várni. /Csak attól még őrületesen nehéz. :(/

      Persze ezt a “szerződést” mindkét fél felülírhatja, és felül is írja:
      – van, hogy a leszülető fél írja felül (ezt nevezik vetélésnek, ill. később halva születésnek)
      – van, hogy a már itt lévő fél írja felül (ezt nevezik abortusznak).

      Nyilván ezeknek az eseteknek is mindig oka van, ahogyan az sem véletlen, hogy ha viszont jönnie kell, mindenképpen jön: nemhogy óvszer és/vagy tabletta mellett, de számos esetben még a sterilizáció ellenére, sőt, abortusz után is. Ezek az orvosi csodák nem véletlenek.

      (És… ezért van az is, hogy nem feltétlenül ahhoz jön baba, aki vágyik rá: akkor jön, ha dolguk van együtt, feladatuk. A közhiedelemmel ellentétben a népiesen “őrangyalnak” nevezett szellemi segítő se azért van, hogy teljesítse minden vágyadat, hanem azért, hogy ha el kell törnöd a lábadat egy megértés/megélés miatt, akkor elvigyen oda, ahol eltörheted a lábadat… 🙂 Vagyis az életfeladatod teljesítésében segít, ami független a pillanatnyi vágyaidtól, ami a szabad akaratban jelenik meg, és sokszor nagy galibát okozna, ha nem lennének segítőink, akik vigyáznak, hogy úton maradjunk.)

      Más esetekben annyi volt a dolga, amennyi: a fizikai megtapasztalásunk, ill. az azzal másokra gyakorolt hatásunk nem idő függvénye, hiszen a szellemi birodalomban nincs se idő, se tér. Egy vetélés sokszor arról szól, hogy tanul valamit az elszenvedője, tanított neki valamit az, aki. Mindig más, erre nincs recept, egyéni esetek vannak.

      Amikor a fogantatás megtörténik, és a fizikai test alapja elkezd kialakulni, a szellem még szabadon jár ki-be belőle, nincs hozzá kötve. Később, az idő előrehaladtával egyre gyakrabban kapcsolódik a testhez, pl. a magzatmozgás is erről szól: akkor van ott, szellem a testben. A teljes kötés a születés pillanatában történik meg, a test és a szellem akkor lesz egy (körülötte a lélekkel, aurával, ami a tárolóegység, a winchester voltaképpen, így áll össze a test-lélek-szellem egysége).

  4. Lassan tizenegy éve vagyunk együtt a szerelmemmel, 32 éves vagyok és (még) nekünk sincs gyerekünk, úgyhogy tisztában vagyok vele, milyen érzés, amikor egy ismerős, vagy éppenséggel egy vadidegen faggatózik gyermekvállalási ügyben. Átéltem már jó néhányszor…
    Régebben előfordult, hogy felhúztam magam rajta, mert tényleg senkinek semmi köze, hadd döntsük mi el, hogy nekünk mi a jó és mikor. Mostanában azonban csak mosolyogva válaszolom a nagy kérdésre, hogy majd jövőre, majd ezután, vagy még nem tudom, de ha esedékes lesz, te leszel az első, akivel tudatom, stb. Megtanultam már, hogy az embereknek sokszor semmi nem elég, vagy semmi nem elég jó. Középiskola után mindenki kiváncsian faggatózik, hogy merre akarok továbbtanulni. Az egyetem után arról érdeklődnek, hogy van-e már jó munkám, ha igen, akkor mennyi a fizetésem. Aztán, hogy mikor megyek férjhez, mikor költözünk saját lakásba, majd mikor jön a baba. Ha az is meg volt, azt akarják tudni, hogy mikor lesz a gyereknek kistestvére és hogy a férjemet előléptették-e már. A kérdéseknek pedig sosincs végük. Ez van, sajnos az embereknek semmi sem elég jó, de még abból a semmiből is minden apró részletet tudni akarnak, belemászni a másik privát szférájába és ez mindenütt így van, széles e világon. Az emberek pletykálnak, kérdeznek és elvárnak. Persze mindig csak mástól, sosem önmaguktól 🙂

    • Szeretném megvédeni a kíváncsiskodókat (egy kicsit). Valamiért sokan úgy érzik, hogy érdeklődniük kell a közelebbi-távolabbi alig-ismerősök dolgai iránt, ezért muszáj kérdezgetni, mintegy beszélgetést kezdeményezni. És mivel szinte semmi értelmeset nem tud kérdezni, mert alig ismeri a másik életét, ezért előveszi a paneleket. Kisgyerekektől kérdezik, hogy mi a jele az oviban, hogy hívják az óvónénit, van-e kispajtása, várja-e már a kistesót, stb. Iskolástól hogy mi a kedvenc tantárgya, kapott-e egyest, várja-e már a szünetet/iskolakezdést. És így tovább. Sajnos ezzel belegázolnak a magánügyekbe, de szerintem nem ezt akarják (általában), hanem csak érdeklődőnek szeretnének látszani. Szóval nem kell komolyan venni a kérdést. egy semmitmondó válasz után vissza kell fordítani. Pl.: – Mikor jön a baba? – Arra mi is kíváncsiak vagyunk. Hát veletek mi van, hogy vagytok?
      (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy kb. 1 éve valamitől csúnyán gyulladt az arcom, elég nagy darabon, és akivel csak találkozom, mint rámugrik: Mi történt az arcoddal? Szerintem csak meglepődnek, és hirtelen ez a tapintatlan kérdés jut eszükbe, de nekem akkor is rosszul esik, és dühít. Szóval vannak itt más helyzetek is 🙂

      • Tudom én, hogy nem mindenki nyomásgyakorlásból kérdezi, de a helyzet az, hogy sok apró elemből összeadódva kialakul egy hatalmas nyomás. Ahogy te is írod: ha egy ember kérdezi meg, hogy mi a manó történt az arcoddal, azt még a helyén lehet kezelni, de ugyanezt hallani éveken át, újra és újra, száz embertől, már egészen más tészta…
        Arról nem is beszélve, hogy attól, hogy nem puszta rosszindulat van mögötte, még dolgozni kell a szemléletformáláson. Amögött sem végtelen emberi gonoszság volt annakidején, hogy úgy gondolták, “a nőnek a konyhában a helye”, egy nő ne tanuljon, ne szavazzon, ne akarjon karriert, ne birtokoljon, ne ártsa magát a férfiak dolgába, hanem egyszerűen az adott kor világképe, ami magában foglalta, hogy a család, az otthon, és rajta keresztül a társadalom úgy marad fenn, ha a nő főállásban erről gondolkodik.
        Nem volt mögötte különösebb gonoszság, de attól még sokmindenkinek fájdalmat okozott, sokmindenkit olyan útra terelt, amin nem volt boldog, és jó volt, hogy kitartó fellépéssel, munkával, felvilágosítással sikerült kimozdítani innen a világot.

      • Kedves Móni!
        Tökéletesen igazad van, mert sokan csak jóindulatból és puszta kíváncsiságból érdeklődnek, sokan vannak azonban, akik képesek kiforgatni az ember szavait és mondatait, főleg nekik szólt a felháborodásom és a kritikám. Amiért írok, az azonban a problémáddal kapcsolatos. Nekem is nagyon sokáig gyulladt volt az arcom és már mindent kipróbáltam, amit csak lehet. Míg egyszer egy idős néni azt tanácsolta, hogy szedjek A vitamint. Megmosolyogtam a gondolatott, nem hittem, hogy ilyen egyszerű megoldása lenne a dolognak, de azért adtam neki egy esélyt, már ha úgyis mindent kipróbáltam. Remélem adsz neki te is egy sanszot, mert az én bőrömmel egyenesen csodákat művelt. Azóta is szedem az A+D vitamin kombinációt, minden nap egy szemet és a javulás látványos és hihetetlen. Remélem olvasod még ezt a hozzászólást és kipróbálod és azt is, hogy neked is beválik!
        Üdv: Anett

  5. Bocs, hogy nem a témához kapcsolódok, amiben egyébként teljesen egyetértek veled, esetleg annyi kiegészítéssel, hogy örökbefogadásra még akkor is van lehetőség, ha a biológiai időzítő már lejárt, már persze annak, akinek ez a döntés is opció a gyerekvállalás kérdésében. 🙂

    Azt akartam elmondani, hogy annyira szeretem ezt az irányt, amit mostanában képviselsz a gondolkozós írásaiddal. És azt a részét különösen, ahogy a különböző popkulturális élményeket beledolgozod, és felhasználod a komoly témák boncolgatásához. Nagyon inspiráló és tanulságos nekem! 🙂

    • Aaawww, nagyon köszönöm! ^^ Nagyon jólesett a kommented, igyekezni fogok ezen a vonalon maradni! 🙂
      A popkulturális elemekben egyébként lehet, hogy segít, hogy mostanában teljesen rákattantunk Petivel Szirmai Gergő videóira, orrvérzésig nézzük a Hollywood Hírügynökség epizódokat (ennyi ismétlést az utóbbi években csak a How I Met Your Motherből néztünk meg :D), nagyon tetszik az, ahogy Gergő feldolgozza a témáit, a komolyság és az őrület kellemes elegyével, és ahogy a videói első felében spoilerektől mentesen, sőt igazából a konkrét, elemzésre váró filmtől is mondhatni függetlenül, de annak ihletésében általános kérdéseket boncolgat. És amúgy nagyon jó gondolatai is vannak, nemcsak a stílusa szórakoztató.
      Ahh, erről jut eszembe, mennyire megérett már egy Hollywood Hírügynökség ajánlás. XD

    • Teljesen véletlenül olvastam vissza 🙂 Köszönöm az ötletet, sajnos túl vagyok rajta. Igazság szerint tavaly fél évig szedtem napi 20 mg Isotretinoint (lehet, hogy nem pontosan írom, nincs kedvem guglizni 🙂 Sajnos, csak a mellékhatásokat “élvezhettem” – kiszáradt, hámló bőr, ajkak, durván gyulladt szem. Mivel fél év alatt sem javultam, a doki mondta, hogy akkor ez már nem is fog, és hagyjuk abba. Utána még 2 antibiotikum kúrám volt, és nem hogy javult volna, de minden kezelés után rosszabb lett 😦 Mikor tavaly májusban elkezdtem, alig volt pár “csomó” (nem igazán pattanás), most meg szinte egybefüggően gyulladt, csomós az egész arcom. Kedden megyek egy másik város talán jobb bőrgyógyászához, mint akihez eddig volt szerencsém. Ha ő sem tud segíteni, akkor nem tudom, mit csinálok. Legszívesebben letépném, annyira utálom 😦

  6. Az éhezők viadala részhez nem tudok hozzászólni, de amit a gyerekvállalásról írtál, hát, le a kalappal. Átgondolt, lényegre törő, és ugye máshol nem nagyon olvasható meglátások vannak benne. Egyszóval szuper! 🙂 Csak így tovább! Még sok-sok ilyen és ehhez hasonló cikket nekünk! 🙂

  7. !!!SPOILER!!!
    Hmmm, ez így nagyon érdekes, én másképp értelmeztem mindezt. A két srác folyamatosan ‘szogatja Katnisst a szerelemmel, Katniss viszont érthető módon nem tud ezzel foglalkozni, mert vagy épp a családja megélhetéséért, vagy a saját életbenmaradásáért küzd. Idáig tiszta sor, megfeszített idegekkel nem marad kapacitás a gyengéd érzelmekre, másra van kihegyezve az ember.
    Az, hogy mellé 16 évesen pontosan tudja, hogy nem akar gyereket, a körülményekre adott természetes reakció, egyben politikai állásfoglalás is: ha tudod, hogy a gyerekeid reszkethetnek 12 és 18 éves koruk között az életükért, illetve potenciálisan odaveszhetnek, az a logikus lépés, hogy nem akarsz gyereket.
    Legalábbis hidegfejjel mérlegelve, amíg nem vagy éles helyzetben: azt azért a valóság, nem csak a fiktív disztópia is mutatja, hogy az emberek a legvéresebb háborúk és népirtások kellős közepén is születnek, és fogamzásgátlás elérhetetlenségének realitása mellett egyszerű pszichológiai tény, hogy a hosszú ideig fennálló teljes létbizonytalanságban (vagyis nem a rövidtávú életbenmaradásért való küzdelemben) az emberek jelentős része a bensőséges, családi kapcsolataiba kapaszkodik, mert nincs más biztos pont körülötte (tehát párkapcsolatot, gyereket vállal).
    Azzal, hogy a forradalom sikerrel járt, Katniss fő félelme a gyerekvállalással kapcsolatban elveszett: nincs ott az esély, hogy a gyerekek odavesszenek, és az életkörülmények is jelentősen javultak, demokrácia van, pozitív a jövőkép. Azt tudjuk róla a Primhez, sőt, Peetához és Gale-hez való viszonyának ábrázolásáról, hogy alapvetően gondoskodó szülőtípus. Szándékosan nem anyatípust írtam, mert a patriarchális elmélet szerint “a nő helye a konyhában van”, Katniss meg a vadász-karakter, szó szerint. Mindenesetre gondoskodó szülőkarakter a személyiségét tekintve, és ez nem csak kötelességszerűen,hanem ösztönös reakciók szintjén is végig ott van.
    Én úgy értelmeztem az epilógust, hogy pozitív dolog, hogy a szerző megmutatja: egy ilyen trauma után nincs happy end, a sebek örökre megmaradnak. Viszont lehet élni: a főhősök a körülményekhez képest nyugodtan élnek, és ezek szerint gyerekeik is születtek, tehát itt is mégis az élet győzött a pusztítás felett. Ne feledjük, azért a holokauszttúlélők 90 százaléka is SOK gyereket vállalt aztán, én ezen sokat gondolkoztam, mikor még a HG előtt erről olvastam.
    !!!SPOILER VÉGE!!!
    Hogy mert ez társadalmi elvárás? Nem tudom, ebbe soha nem gondoltam bele. Én nem tudok így gondolkozni, nekem nem erős szűrő az, hogy ki mit vár el: teljes természetességgel mentem mások elvárásaival szembe életem legnagyobb részében, én Csakazolvassánál is fullosan lepadlóztam, amikor egy gyerekvállalással kapcsolatos posztjában az ott kommentelő okos, intelligens, művelt, iskolázott nők leírták, h a gyermekvállalásuk oka 90 százalékban az anyósék és a körzeti orvos elvárása, a szocpol és az adó/hitelkedvezmény miatti nyomás, az “itt az idő” miatti félelem… és frankón a véletlen volt, de 30 százalék bevallotta, hogy ha tudta volna, mit vállal, nem vállalta volna, pedig szereti a gyerekét (ez egyébként fantasztikusan nagy dolog, mert a megbánt anyaság akkora tabu, hogy a “nem akarok gyereket” ahhoz képest könnyű csevej az időjárásról – ennyire szókimondó, nyílt közeg van Évánál, igen).
    Az tény, hogy bántanak engem is amiatt, hogy még nem. Sokáig ignoráltam, mert sokkal jobban fáj az belül, hogy még nem, és rendszeresen bántom magamat, hogy miért nem vagyok erre elég jó, hogyan lehetnék jobb. Az elmúlt években már kevesebb a tolerancia bennem a bántással kapcsolatban, most már nem nyelem le az alázást, ami só a sebre: a legutóbb szenvtelen arccal közöltem a miértnemező ismeretlen nőgyógyásszal, hogy vetkőzzön, doktor úr. A kurvaanyját az ilyennek, csakugyan: ha már könnyeket okoz, legalább piruljon.

    • Engedelmeddel hozzád is kitettem a spoiler jelzést. 🙂

      !!!SPOILER!!!
      Tényleg nem az a gondom, hogy Katniss gyereket vállal. Lehet, hogy fel sem merült volna bennem ez a gondolatmenet, ha az epilógus nem úgy tálalja ezt az egészet, ahogy, akkora tiszteletlenséggel a téma iránt, hogy… de komolyan, még csak el sem nevezi a gyerekeket. Persze ez az én olvasatom.
      !!!SPOILER VÉGE!!!

      Látod, ezt az aspektust pedig, amit írsz, épp csak megkarcoltam. Hogy ez a hanyag tapintatlanság, amivel a társadalom ezt a témát kezeli, mintha csak az időjárásról csevegne, mennyire bántó azokkal szemben, akik viszont abban a helyzetben vannak, hogy szeretnék, de nem lehet. Sajnos olyat is ismerek, aki bevállalta a babát a hitel miatt, majd kiderült, hogy nem lehet babájuk, ami nem elég szomorúság, még az állami támogatást is vissza kellett fizetniük. Házasság legyen a talpán, ami ezt átvészeli… Ezért mi abban a pillanatban mondtunk nemet a “babás hitelre”, ahogy mi hívjuk, ahogy felmerült, mert ebben a kérdésben nem akartunk senkihez sem kötve lenni, pláne nem az államhoz vagy a bankhoz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s