Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. A rovat bejegyzéseit a boldogságterv címke alatt találjátok.
Igen, eltelt a hétvége úgy, hogy nem választottam témát az áprilisi boldogságtervemhez, de nem, nem feledkeztem el róla. A témaválasztásom azonban szorosan összefügg egy húsvéti élménnyel, így – ha már a hosszú hétvége úgyis tart még – áttoltam hétfőre az élmény és a belőle született téma megosztását.
Nemrég a Habfürdő blogon olvastam Réka elmélkedését arról, mi számára a Húsvét, és mi nem az. Ebben a cikkében arról írt, hogy hiába a dekorálós, tavaszias, nyulas témák tömkelege, hiába akart így készülni az ünnepre, nem vitte rá a lélek, hiszen számára a Húsvét más, inkább “belső ünnep”.
Hasonló otthontalanságot éltem meg én is a Húsvét körül, csakhogy számomra a Húsvét keresztény része ugyanúgy kicsit idegen, mint az ünnep “pogány fele”.
Pénteken aztán bejött egy ügyfél az irodámba, és épp egy szalámis szendvics majszolása közben zavart meg – amin felzúdulva (bár nem igazán tudom, milyen jogon) számon kérte rajtam a vallásomat, és megdorgált, amiért nem tartom tiszteletben a Nagypénteket. És az egészben az zavart leginkább, hogy nem tudtam egy olyan válasszal előállni a faggatására, ami biztos tartást adott volna – nem tudtam előtte definiálni magam.
Aki olvassa egy ideje már a blogot, az tudja, hogy a vallás, a hit, az ima, Isten egy olyan bumerángtéma nálam, ami minduntalan visszatér ilyen vagy olyan formában. És tudom, hogy nem volt még olyan régen, hogy egy egész hónapot szenteltem az ima tanulmányozásának, de igen, megint itt tartunk.
A pénteki élményem nem hagyott nyugodni, ezért nekiláttam, és szívósan kutatni kezdtem a vallásokat, bevallottan olyan címkére vadászva, amit magamra aggathatok, és jobban mutat rajtam, mint a hitét nem nagyon tartó katolikus – mert van nekem hitem és tartom is… csak az nem katolikus.
Végül rátaláltam Albert Einstein hitvallására, és úgy éreztem, felnyílt a szemem – gyerekkori és felnőttkori élményeim egyszerre kerültek a helyükre, mint egy varázsképen, amikor az ember hirtelen meglátja a lényeget.
Herbert S. Goldstein rabbi 1929-ben táviratban kereste meg a nagy tudóst, ami így szólt: “Hisz ön Istenben? Stop. Válasz 50 szóig fizetve.” – Einstein pedig ezzel az üzenettel válaszolt: “Spinoza Istenében hiszek, aki a világ törvényszerű harmóniájában nyilvánul meg, és nem egy olyan Istenben, aki az emberek cselekedeteivel és végzetével foglalkozik.” (Forrás: Wikidézet)
Mohón kutatni kezdtem ezen a szálon elindulva, és arra jutottam, hogy amennyire meg tudom ítélni, panteista vagyok – aki nem tagadja Isten létét, mint az ateisták, de tagadja Isten személyét, és Istent a világ harmóniájában, az eddig feltárt és még meg sem sejtett törvényszerűségekben látja, ami ott van a világ egységében, egészében. (Pán = egység, egész)
Ezért hiszek például az imák teljesülésében anélkül, hogy Istenben hinnék (ahogy ezt már bevallottam a korábbi boldogságterv cikkeimben). Ezért csodáltam mindig messze jobban a természettudományokat, mint amennyire értettem hozzájuk. (Sokkal kevésbé értek a matematikához, fizikához, kémiához, csillagászathoz, mint azt az emberek gyakran feltételezik rólam, abból kiindulva, ahogy lelkesedem irántuk.) Ezért nem tudtam soha megbékélni a személyes Isten létével, de ezért nem adtam fel soha a keresését: mert hittem, hogy létezik, de minden zsigerem tagadta, hogy úgy létezik, ahogy azt annakidején tanultam.
Úgyhogy arra jutottam, amíg helytállóbb dolgot nem találok, panteistaként fogom azonosítani magam, ha legközelebb valaki megkérdezi.
Az áprilisi boldogságtervemet pedig – remélve, hogy időközben visszavonhatatlanul kitör a szépséges tavasz és ez is segíteni fogja az elhatározásomat – arra szánom, hogy kicsit átadjam magam ennek a régi-új felfedezésnek: hogy csodáljam kicsit a világ törvényszerű harmóniáját, megéljem az áhitatomat iránta, és ötleteket kapjak, mit jelent mindez számomra a mindennapokban.
Ti hogyan határozzátok meg Istent?
Kincsesfüzet 
Ez (is) egy nagyon jó bejegyzést lett, köszönöm! :)
A vallás nekem is egy elég bumeráng-téma (de jó ez a kifejezés!), volt szerencsém megtapasztalni a baptisták szokásait, régebben részletesen elmerültem a buddhizmusban, egy ideig még a panteizmussal is szemeztem. A mitológiák (görög, egyiptomi és skandináv) pedig gyerekkroom óta magukkal ragadnak.
De veled ellentétben én még egyikben sem találtam meg önmagam, hiába szimpatkus a panteizmus és a buddhizmus is…
Majd talán egyszer! :)
Még én is kutatok, “jelenlegi ismereteim szerint” ez áll hozzám a legközelebb, ez adja vissza leginkább, amit igaznak érzek. :)
Nagyon jó írás! Csatlakozom a “keresők” közé… Bár a helyzet az, hogy nem is tudom, kell.e a hitünkre egy “cimke”. Én keresem ezt a cimkét már gyermekkorom óta. Megkereszteltek. Szüleim nem, de nagyszülők vittek templomba. Egyszer mamámnál töltött nyaralás után otthon apát kérdeztem, hogy mi miért nem járunk templomba. Apa azt mondta az erdö is Isten temploma, lehet imádkozni a magaslesen is. ( Mert ugye kinn éltünk erdőn.) Ez a mondtata megmaradt bennem a mai napig. 10-12 éves koromban önszántamból jártam egy “ökumenikus gyülekezetbe”. Ekkor benntlakásos suliba jártam, ott volt lehetőség csatlakozni a gyülekezetbe.Nagyon fontos része volt az életemnek. Gyerekként sok örömömet találtam ott. Ált. Isk. hatodikban elköltöztünk, részben ez, részben a kamaszodás hozta azt,hogy a merev szabályokat soknak éreztem. Hittem tovább a magam módján. Majd gimiben megismerkedtem a Dalai Láma írásaival. Megfogott. A legjobban talán az, hogy az írásai nem “térítések”, hanem tanácsok a modern világ emberéhez. Késöbb került sok ezoterikus könyv a polcomra. Az Univerzum Törvényei is nagyon érdekelnek … És a hitemen ezek is formáltak. Nem érzem,hogy szorosan tudnék kötődni bármilyen egyházhoz. De hinni tudok. Nincsen egy “cimke” amivel egy szóban meg tudnám fogalmazni, mi minden része a hitemnek. Talán keresem… talán jó ez így is,ha nem lesz rá szó.
És hogy a kérdésre is válaszoljak: Nem gondolom, hogy egy személy Isten. Mégis az találó, hogy “ott van mindenütt”, mert annyi mindenben van vmi “isteni”. Ami inkább egy pozitív erő, vagy energia…, egy jó megérzés, egy örömteli pillanat, a teljesség és harmónia érzése, mintsem egy idős bácsi aki a fenntről figyel. És a természet, … Igen, az erdő, a rét, a vízpart nekem sokkal inkább jó hely egy imára, mint egy templom. Bár vannak csodás templomok, kápolnák, ahol jó érzés egy pillanata megállni, leülni, imádkozni.
Ó, és “az erdő is Isten temploma” kifejezés nagyon tetszett. ^^
Engem is sokminden befolyásolt. Gondolkodtam, hogy írjak-e róla bővebben itt, esetleg külön bejegyzésben, majd meglátjuk. :) A lényeg, hogy vallásos nevelést kaptam, de nem volt senki igazán hívő a közelemben, és ez elég furcsa helyzetet okozott. Anyukámat nagyon csodáltam, nagyon kötődtem is hozzá, és bár ő volt az egyik, aki roppantul ragaszkodott hozzá, hogy vallásos nevelést kapjak, azonban ha valahol ez felvetődött, akkor inkább finoman “visszanyesni” próbálta a vallásos megnyilvánulásaimat, és inkább a racionális hozzáállást jutalmazta, dicsérte. Egy kicsit olyan ez, mint amikor a nagynéném, aki retteg a kutyáktól, megpróbál az unokáival együtt játszani egy kutyával. Azt mondja, hogy odamegyek veled, együtt megnézzük, de valójában két karral öleli, szorítja magához védelmezőn és húzza el a kutyától a gyereket, aki nyúlna a kutya mókás, puha feje felé. Hát, így elég nehezen alakul ki a feltétlen bizalom a gyerekben a kutyák vagy Isten iránt…
A címkék leginkább azért fontosak szerintem, mert ha nem tudjuk behatárolni magunkat, akkor nagyon nagy támadási felületet nyújtunk, könnyű fogást találni rajtunk. Persze lehet, hogy másnak ez nem olyan zavaró, engem zavar, ha egy “miért?” kérdésre nincs egy “azért, mert” válaszom… Nos, ez is anyukám racionális öröksége, azt hiszem – hogy a “nem tudom” vagy a “mert csak” az nem egy elfogadható válasz, ha lehetőségem van utánanézni és kialakítani egy választ…
Értem. Részemről ez egy intim dolog, nem biztos hogy vàlaszolok, ha támadóan nyitnak, vagy felelősségre vonnak…. Nekünk pl. nem volt templomi esküvőnk. Részemről lehetett volna. Peti viszont elzárkózott előle. `Nem térdelek le szoknyàs férfi előtt.’ – mondta ő, elviccelve a helyzetet. Fura módon persze pont az ő rokonságából volt ezen lovaglás. Én mindig azt mondtam, hogy olyan esküvőnk lesz, ami mindkettőnk elképzeléseit, vágyait tökéletesen kielégíti. De teljesen megérelek. Az fontos, hogy be tudjuk határolni önmagunkat és az ezzel kapcsolatos fontos cimkéket.
Hogy őszinte legyek az “ehhez magának semmi köze” és hasonló tartalmú, de esetleg finomabb hangvételű mondatok magabiztos használatában is van hova fejlődnöm. :)
Engem evangélikusnak kereszteltek, saját választásomként éltem meg, hogy hittanra, templomba jártam gyerekkoromban (persze a nagyszülők buzgón helyeselték :) ). Konfirmáltam is (ez olyan, mint a katolikusoknál a bérmálás), és találkoztam néhány nagyon jó hitoktatóval és lelkésszel akkoriban. Úgyhogy én a mai napig hálás vagyok azért, hogy a kereszténységből tudtam kiindulni, és azért, amit onnan kaptam, de már rég nem vallom magam kereszténynek. Hatottak rám erősen keleti vallások, meg néhány ezoterikusnak mondható elgondolás is, de egy ponton úgy döntöttem, hogy ebben a kérdésben nem tudok és nem is akarok címkét ragasztani magamra. Ha olyasvalaki firtatja, akinek röviden akarok válaszolni, akkor azt szoktam mondani, hogy nincs vallásom, de erős hitem van. Ha valaki komolyan kíváncsi rá, hogy miben és hogyan hiszek, az így járt, mert alaphangon is simán tudok egy órás vallásfilozófiai elmélkedéseket rittyenteni, hát még, ha nem fogom vissza magam. :D
Egyébként az elképzeléseim elég közel állnak a tiédhez, spékelve némi reinkarnációval, és nagyon erősen hiszem, hogy mindennek oka van bennünk, még akkor is, ha nem jövünk, vagy nem jöhetünk rá, hogy mi az. Az istent inkább egyfajta energiaként, “szervezőelvként” szoktam felfogni, de a végtelenül bonyolult oksági láncolatok egyszerűsítéseként, vagy a “véletlen”-re is rá tudom érteni az isten fogalmát.
Nem tudom, láttad-e a Dogma c. Kevin Smith filmet, annak a legvégén kérdezi az egyik szereplő a másiktól, hogy “Na, most már hiszel?”, mire a másik azt mondja: “Nem, de van néhány nagyon jó gondolatom.”. Ez igazából az egész film tükrében értelmezhető igazán (nagyon ajánlom egyébként, ha valaki vevő az elborult humorra is, nem csak a hit és Isten fejtegetésére), de gyakran eszembe jut. :)
Uhh. ha meg kellene határozni így, én is bajban lennék: katolikusnak kereszteltek, elsőáldoztam, bérmálkoztam, ministráltam és ilyesmi – 18-19 éves koromig. Ott megszakadt ez a lánc, és egy ideig nem is került semmi a helyére. Aztán volt egy ismerkedésem a szcientológiával (tudom, nem egyértelműen vallás, de olyan hit-féleség), a buddhizmussal, a táltosok ősmagyar Isten-hitével… és nem tudom, mi áll ahhoz a egközelebb, ami bennem van. Hiszem, hogy van valahol valami/valaki aki segít, ha kérjük, aki erőt ad, amikor kell, és hiszem azt is, hogy amikor itt vége az életnek, az nem lehet végleges. (Ez akár katolikus is lehetne) Nem tudom, mi van utána, de nem érzem, hogy elvesztettem volna pl Apát, amikor elment. Nem tudom azt mondani, hogy meghalt, vagy elvesztettem, mert velünk van, csak máshogy. Szóval él, csak máshogy – szellemként? (Ez már nem tiszta katolikus hit…)Kutattam már az előző életeimet is, de nem tudnám azt mondani, hogy egyértelműen elfogadom a reinkarnációt. (tehát buddhista sem lehetek…)
Nem tudom, milyen címke illik rám, azt hiszem, nem is akarok magamra ragasztani semmit sem. Szerencsére (?) még sohasem kellett definiálnom magamat.
Arra rájöttem, hogy nagyon sok vallásban vannak közös, nagyon hasonló pontok, és érdekes módon sok mindenben a katolicizmus tér el tőlük… ami megint csak egy érdekes pont.
Az nagyon rossz elgondolás, hogy “Ön-hitű” vagyok (vagyis a magam módján vagyok hívő)? Hiszek az “élni és élni hagyni” elvben, hiszek a segítségnyújtásban, a karmában (az én fordításomban: azt kapod, amit adsz), hiszek az ima erejében… de ennek nem emelnék templomot.
Miközben olvastalak, végig azon tűnődtem, vajon miért akarod beskatulyázni magad? …Miért akarjuk beskatulyázni magunkat??? Persze, el kell helyeznünk magunkat és a gondolatainkat itt a nagy Univerzumban, de hidd el, mindig meglesz a helyünk, néha itt, néha ott, később máshol. Érdemes elmélkedni és nyitottnak lenni a világ felé. Rövid az élet, ki kell használni. Ahogy idősödünk, egyre bölcsebbek lehetünk. Keressük a jó lehetőségeket!
Ma panteista vagy, holnap?
Hiszem, hogy az ember arra született, hogy szeretetét és bölcsességét megossza társaival. Örök törvény, hogy a jócselekedetek bennünket jóérzéssel töltenek el. Az a fontos, hogy harmóniában légy önmagaddal, a hozzá vezető utat kell csak keresned és megtalálnod. Ha ehhez Istenre, Buddhára, Jézusra vagy Allahra, vagy csupán egy erkölcsi tanításra van szükséged, szerintem mindegy. Légy jó! Minden nap úgy kelj fel, ahogy azt egy lányregényben olvastam: “A holnap mindig tiszta, nem szennyezi hiba.”
Úgy hajtsuk le a fejünket minden este, hogy elégedettség töltsön el bennünket és béke. (igen, hálás vagyok ezért, meg ezért…, ma jót cselekedtem: ezt, azt…., mindenkivel aznap békével váltam el….., tudtam ma köszönni, megköszönni, megbocsájtani, bocsánatot kérni és szépen kérni…azaz a lelkiismeretem rendben van :) )
És ne agyaljunk túl sokat! Tegyük a dolgunkat – mert rövid az élet!
Én erre törekszem :) És még valami: a humor megfűszerezi mindezt!!!!! :D
Jó kérdés, én is gondolkodtam már rajta sokat, minek kellenek a címkék, a dobozok. Egy doboz korlát, de védelem is egyben. Persze, kell hozzá tudatosság, önismeret, odafigyelés, hogy az ember ne ragadjon benn egy dobozban, amibe védelemért bújt, ne viseljen indokolatlanul egy címkét még harmincévesen is azért, mert tizennyolc-húszévesen jól érezte magát tőle.
Szóval hogy minek fogom vallani magam egy év, tíz év, ötven év múlva? A fene se tudja. De fontosnak érzem, hogy MA tudjam magam vallani VALAMINEK.
Nemrég írtam a gyerekvállalásról. Nem egészen ugyanez a téma, de én valamennyire hasonlónak érzem a saját életemben, mert amikor ezredszer szegezik neked a kérdést, hogy “na és miért…?”, “na és miért nem…?”, akkor könnyebben, gyorsabban és kevesebb sérüléssel is jön ki belőle az ember, ha van a tarsolyában egy “azért, mert…”.
Hasonló a hit is. Nemrég olvastam valahol, hogy arra való a hit, hogy mindig tudd, mi a teendőd, hogy mindig tudd, mi a különbség a jó és a rossz között. Van, aki készen kapja a dobozát (mert erős vallásos neveltetést kap), aztán persze van, aki kimászik belőle, van, aki boldog benne (vagy nem, de benne marad, ez már végképp más téma). Van, aki idővel maga ácsolja meg a saját dobozát, mindenből, amit lát, tapasztal, gondol, érez. Mindenképp van dobozunk – mindenképp tartjuk magunkat valaminek, ragaszkodunk valamihez, kizárunk valami mást -, akár adunk neki nevet, akár nem.
Én jobban érzem magam, ha adok neki nevet. :)
Visszajelzés: Mormon péntek – Testgyakorlás és lelki gyakorlat Stephanie Nielsonnal | Kincsesfüzet