A Valentin-nap tiszteletére, és mivel ezt a hónapot egyébként is a házasságnak szenteltem a boldogságtervem keretében, egy rendhagyó könyvkritikával készültem, ami azóta motoszkál a fejemben, hogy januárban egy szusszra kiolvastam a Hunger Games – Éhezők viadala sorozatot. A cikk első felét mindenki nyugodtan olvashatja, de a “tovább” gombra csak az kattintson, akit nem zavar, ha a sorozat végkifejletét taglalom.

“Ne azért imádkozz, hogy az legyen a társad, akit szeretsz, hanem azért, hogy szeresd a társadat.” (Spencer W. Kimball)

A napokban olvastam egy cikket, aminek hatására hosszan elmélkedtem a boldogságról: hogy mi a boldogság és mi nem az, hogy mi az, amit csak összekeverünk vele. Összetévesztjük az örömöt a boldogsággal, holott a kettő közel sem ugyanaz. Az öröm a boldogság építőköve, de önmagában csak egy pillanatnyi érzés, és ha nem dolgozunk meg azért, hogy ezt az örömöt megtartsuk, megéljük, újra és újra megteremtsük, akkor önmagában még nem tesz minket boldoggá.

A boldogság tehát egy hosszabb távú projekt: döntések, odafigyelés és munka eredménye. A boldogság: építkezés. – És a szeretet is az. A vonzalom, a szenvedély, az egymásban lelt öröm mind pillanatnyi érzések, építőkövek, de folyamatosan oda kell figyelnünk és meg kell dolgoznunk azért, hogy ezekből az építőkövekből felépítsük a szeretetet, a szerelmet.

Vonzalmat, szenvedélyt sokan ébreszthetnek bennünk, de elköteleződni olyasvalaki mellett érdemes, akivel hosszú távú (élethosszig tartó) szövetséget tudunk kötni arra, hogy együtt végezzük azt az építőmunkát, amelynek során folyamatos összefogásban dolgozunk azon, hogy a szerelem, a szeretet köztünk fennmaradjon és mindig megújuljon. Ezért is fontosabb arra törekednünk, arra figyelnünk, hogy hosszú távon szeretni tudjuk a társunkat, ahhoz kérni útmutatást, erőt, ihletet, hogy a szeretet építőmunkáját el tudjuk végezni, mint arra vágyni, hogy egy pillanatnyi szenvedélyt varázsütésre örök életűvé tudjunk tenni.

Most pedig, hogy ezt a gondolatmenetet megosztottam veletek, el is érkeztünk az Éhezők viadalához. Nem szokásom egy könyvet sem túl kritikus, túl elemző szemmel olvasni, mivel viszont az Éhezők viadala egy ifjúsági történet, és a disztópikus világ problémáin túl olyan nagyon is aktuális és korosztály-specifikus kérdésekkel foglalkozik, mint a valóságshow-kból felörő celebek élete vagy a kamaszkori szerelem, párválasztás, a szokásosnál egy kicsit élesebb szemmel figyeltem, milyen üzenetet közvetít a könyvsorozat befejezése ezekben a témákban.

A legtöbb kérdésben nagyon elégedett voltam azzal, amit Suzanne Collins, az Éhezők viadala sorozat szerzője üzen az olvasóinak a történet lezárásában.

Tetszett az, ahogy bemutatta, hogy a médiagépezet bárkiből sztárt csinálhat, de a hírnév nem azt mesebeli életet takarja, amit képzelünk, és olyan terhekkel, olyan áldozatokkal járhat, amibe bele lehet roppanni. Hogy az, amit a média bemutat, nem feltétlen a valóság, és hogy az az imázs, amit látunk, lehet, hogy egy sokkal törékenyebb és emberibb embert takar. Láttam, hogy a reakciók közt sokan kifogásolták Katniss összeomlását, de én örülök neki, hogy a könyv nem festett cukormázas képet arról, mivel jár, ha egy kamaszlányt kiragadnak a megszokott életéből, ikonná teszik, és még arról is döntenek helyette, kivel kell szerelembe esnie. Mindez még akkor is súlyos károkat okozna egy emberi lélekben, ha nem háborús körülmények között történne.

Bár a háborús körülmények ilyen szempontból talán nem is annyira mérvadók, ha arra gondolok, ahogy Elizabeth Gilbert az Ízek, imák, szerelmek c. memoárjában leírja egy menekülttáborban dolgozó pszichológus barátja tapasztalatait, aki döbbenten szembesült vele, hogy a legsúlyosabb, legembertelenebb körülmények közt élő fiatalokat, kamaszokat is ugyanazok a dolgok foglalkoztatják és ugyanúgy a szívügyek, a szerelmi gondok gyötrik leginkább, mint a jólétben és biztonságban élő kortársaikat.

Ezért is nem bántam, hogy a történetben akkora figyelmet kapott Katniss vívódása a két fiú, Gale és Peeta között, és ezért is örültem nagyon annak a végkifejletnek, amit az írónő bemutatott.

Gale volt a jóképű, szenvedélyes, karizmatikus idol, a nagy romantikus történetek tipikus lovagja, Katniss és közte pedig egyértelmű volt a kémia, a zsigeri vonzalom. Gale volt az a típus, akivel el lehet lovagolni a naplementében, amíg a képernyőre be nem úszik a felirat, hogy “… és boldogan éltek, amíg meg nem haltak”.

Csakhogy a boldog élet és a sírig tartó szerelem nem attól válik véglegessé, hogy valakivel ellovagolunk a naplementében. Az még csak a szerelmi történet kezdete, ebben a történetben pedig Peeta volt az, aki következetesen és kitartóan hajlandó volt dolgozni és áldozatokat hozni azért, hogy a kapcsolatuk működjön, és hogy akármilyen körülmények közé is kerültek, megpróbálják kihozni belőle a legjobbat. Peeta volt az a hétköznapi srác, akinek minden odaadása és minden értéke el szokott halványulni a népszerű srácok sármos mosolya mellett.

Ami azt illeti, én is egy Peetához mentem feleségül, és ezerszer hallottam már a kamaszkori történeteit arról, hogyan néztek rajta keresztül a lányok vagy épp sírták ki magukat az ő vállán, sóhajtozva, hogy bárcsak az ő fiújuk is ilyen figyelmes, gyengéd és odaadó lenne – de soha nem választották őt.

Nem mondom azt, hogy Katniss és Gale között nem működhetett volna a kapcsolat hosszú távon, ahogy azt sem, hogy Peetával garantált volt a boldogság – sosem az. De összességében nagyon örültem neki, hogy a történet üzenete a párválasztás előtt álló korosztálynak az volt, hogy a szerelmi történetek nem az egymásra találás tökéletes, romantikus, szenvedélyes pillanatában végződnek, hanem idővel, odafigyeléssel és munkával válnak tökéletes szerelmi törénetekké, akkor is, ha nem tökéletesen kezdődtek.