Papucsok és mamuszok: férfiak és nők a háztartásban

A FlyLady vs. Cesar Millan cikkem kapcsán felvetődött a kommentek között sok érdekes gondolat a férfiak szerepéről a háztartásban. Már akkor tudtam, hogy erről szeretnék még bővebben írni, de a végső motivációt az adta meg, amikor meghallgattam Anne-Marie Slaughter TED beszédét a férfiak és nők közötti munkamegosztásról. Az előadás felhívja a figyelmet arra, hogy nem beszélhetünk a feminizmus, a női egyenjogúság valódi diadaláról addig, amíg csak azoknak a nőknek vívunk ki elismerést, akik klasszikusan férfias terepen próbálnak helytállni (mint például a cégek vagy országok vezetése), de nem állunk ki azért, hogy a klasszikusan női hivatásoknak (mint például az otthonteremtés vagy a gyereknevelés) megfelelő elismertséget harcoljunk ki, és olyan munkává léptessük elő, amit bárki büszkén végezhet akár főállásban is – férfiak és nők egyaránt.

A férjem egyik nagyon kedves aranyköpése jut eszembe erről.

Én: – Beszélgettem ma a munkahelyemen az egyik gazdával arról, hogy milyen sokat segítesz a háztartásban, és azt mondta, hogy jó nagy papucs lehetsz.
Peti: – Na várjunk csak, de ha én is ledolgozom a heti 40+ órámat és kiveszem a részem a háztartásból, meg te is ledolgozod a heti 40+ órádat és te is kiveszed a részed a háztartásból, akkor ha én papucs vagyok, te is az vagy!
Én: – Én is ezt mondtam neki, de azt mondta, a nők nem lehetnek papucsok, csak a férfiak.
Peti: – Akkor jól értem, hogy aki nem akar koszban élni, de a feleségét sem akarja kizsákmányolni, az papucs?
Én: – Aham. Papucs vagy.
Peti: – Oké, ezt bevállalom. De ragaszkodom hozzá, hogy ha én papucs vagyok, akkor te is. Ketten együtt pedig egy nagyon szép pár papucs vagyunk.

Nagyon büszke vagyok a férjemre, hogy ilyen karakánul vállalja, ha papucsnak bélyegzik, és nem vonja ki inkább magát macsó módon a háztartásbeli munkákból. De tegye mindeki a szívére a kezét, amikor felsóhajt és ezután vágyakozik: megteszünk mi, nők, mindent azért, hogy ezt a jellemvonást erősítsük a férfiakban? Ha egy kispapával találkozunk, aki főállásban otthon marad GYES-en, elismerő megjegyzéseket teszünk arról, milyen férfias dolog ez? Ha egy óvóbácsiról hallunk vagy urambocsá’ egy férfi-férfi pár által nevelt gyerekről, keblünkre öleljük a változó tendenciákat, vagy megkondul bennünk valami inkompetenciát, vagy rosszabb esetben aberrációt jelző vészharang? Ha megtudjuk, hogy egy fiú otthon sürög-forog az édesanyja körül, porszívózik és bugyikat tereget, megdobban a szívünk, hogy micsoda parti, vagy elfanyalodunk, hogy nézd csak, anyuci kicsi fia?

Nap mint nap lehetőséget kapunk arra, hogy a reakcióinkkal nyílt platformokon erősítsük vagy támadjuk azt a képet, amikor egy férfi nőies terepen próbál helytállni – más szóval, hogy a társadalom szemében növeljük vagy csökkentsük a klasszikusan női munka értékét.

2015/01/img_0844.png

De ugyanígy az otthonunkba is nap mint nap lehetőséget kapunk rá, hogy a hozzánk legközelebb állóknak (legyenek férfiak vagy nők, fiúk vagy lányok) meghozzuk a kedvét a házimunkához, vagy elvegyük tőle.

Ahogy a cikkem kommentjei között is írtam, a házimunka azért hálátlan terep, mert csak akkor látszik, ha nem végezzük el – ha elvégezzük, olyan láthatatlan, mintha magától történne. És nem árt észben tartani azt, hogy ez nem a férfiak érzéketlenségéből és vakságából fakad – a házimunka egyszerűen ilyen, különösen akkor, ha nem a mocsokból kell kivakarni a házat egy délután alatt, hanem folyamatos szinten tartást végzünk. Ha a férjünk végezne turbó-törlést a fürdőszobai tükrön minden nap (ahogy egyébként a férjem teszi a monitoron vagy a tévén), vagy törölne fel a mosógép mögötti sarokban, mi sem vennénk észre, akármeddig duzzogna is a másik és puffogna magában, hogy na tessék, még egy jó szót sem kapok, észre sem veszi, hogy mennyit dolgoztam! Nem, ez nem az egyik vagy a másik ember vaksága, nemtörődömsége, gonoszsága, a szeretetének a hiánya – a házimunka egyszerűen ilyen: ha jól végezzük, láthatatlan.

Ezt a jelenséget mi a férjemmel, Petivel úgy trükközzük ki, hogy a háztartásbeli feladatokat hőstetteknek minősítettük. Amikor csak lehetőségünk van rá (este, vagy ha összefutunk nap közben, vagy akár ha csak üzenetet küldünk egymásnak), elbüszkélkedünk vele, milyen hőstettet hajtottunk végre. És itt jön a trükkös rész: a másik nem azt feleli (vagy érzékelteti) erre válaszul, hogy “na, aztán oda ne rohanjak, hogy teljesen magadtól kivitted a szemetet”, vagy “remélem, azért kitüntetést nem vársz azért, hogy végre elmosogattál, miután három napja nincs egy tiszta tányérom”. Hanem úgy reagál rá, mintha egy valódi világrengető hőstettet jelentettünk volna be: “a mindenségit, szuper vagy, drágám, köszönöm, hogy ennyit dolgozol értünk!”…

Meglepő vagy sem: mi sem vagyunk a kapcsolatunk első percétől fogva ilyen “halál cuki páros” (köszönöm a jelzőt Adricának :)). Nagyon sokat torzsalkodtunk és marakodtunk és szenvedtünk mi is a házimunka miatt, mielőtt még átértékeltük volna a viszonyunkat a házimunkához.

Ahogy szintén írtam a kommentek között, a házimunka egy nagyon érzékeny pontja volt a felnőtté válásomnak. Rengeteg fantasztikus dolgot tanultam édesanyámtól, aki két diplomás mérnök volt, nagy koponya, örök gondolkodó – de a házimunka szeretete soha nem tartozott ezek közé. Amikor gyerek voltam, mindig csak azt hallottam, hogy az én munkám a tanulás, a házimunkával nem kell foglalkoznom, miközben néztem, ahogy szalad körülöttünk a ház és anyukám csak nyűglődik a házimunka terhe alatt. Aztán egyszer csak, amikor elértem a kamaszkort és “eladó sorba kerültem”, abból, hogy nem kell törődnöd a háztartással, mert az nem a te munkád, hirtelen ez lett: ennyi idősen már magadtól kellene észrevenned a munkát! Micsoda sokk volt ez a számomra: egyszerre éreztem igazságtalanságnak a dolgot, ugyanakkor állandóan a saját inkompetenciám, a saját hiányosságom terhe gyötört, mert folyamatosan azt éreztem, hogy valami baj van velem, hogy rossz vagyok, lusta és buta. Csak később, utólag jöttem rá, amikor már sikerült kikecmeregnem ebből a róka fogta csuka helyzetből, hogy hogyan is lehettem volna kompetens egy olyan terepen, ahol soha nem volt lehetőségem gyakorlatot szerezni, és motiváció helyett inkább elrettentést láttam magam előtt?

Ezért cserébe viszont mindig megdobban a szívem azokért, akiket lustának bélyegeznek a háztartásban (legyenek semmirekellő férfiak vagy dologtalan nőszemélyek), mert arra gondolok, hogy lehet, hogy egyszerűen hozzám hasonlóan soha nem kapták meg a megfelelő segítséget, hogy kibontakozzanak?

A gyerekek neveléséről olvastam azt az elgondolkodtató tényt, hogy minél idősebb egy gyermek, annál kevesebbet dicsérik a szülei. Amikor még csak pöttöm, minden gügyögése egy csoda, de minél nagyobb lesz, annál több lesz vele szemben az elvárás, a rosszallás, a követelés, a büntetés, a kritika, és annál kevesebb az ünneplés, az éljenzés.

Amikor Petinek és nekem szembe kellett néznünk azzal, hogy a házimunka szempontjából többé-kevésbé “kimaradt a gyerekkorom”, akkor (nem egészen tudatosan) úgy döntöttük, hogy ismét “gyerekcipőbe lépünk”, és azóta is egy kicsit gyerekek vagyunk a háztartásban – ha már nem is vagyunk olyan esetlenek, mint amikor (a FlyLady program kifejezésével élve) a BabyStepjeinket tettük, de legalábbis lélekben: gyermeki módon dicsekszünk a “hőstetteinkkel” és úgy dicsérjük egymást, mint a büszke szülő az első sársütijét elkészítő bébit a homokozóban.

Az életnek egyébként minden területén igyekszünk így bánni egymással: a kelleténél mindig egy kicsivel (vagy jóóó sokkal) több dicséretet, elismerést adva és kérve, olyan nyíltan beszélve egymással (csakis egymással), mint azok a bizonyos gyerekek, akik kikotyogják a szülők összes viselt dolgát az egész utcának, mert nem tudnak titkot tartani, és rengeteget mókázva.

Nekünk mindez bevált: ma már a háztartás egy izgalmas pontgyűjtögető játék, ami lépten-nyomon achievementeket, bónuszokat és plecsniket tartogat a számomra (például szállodába illően bevetett ágyat vagy összehajtogatott készítek oda magamnak “meglepetésül”), a legfontosabb napi rutinomat, a napi öt perc hot-spotozást, tűzoltó takarítást egy csilli-villi pontgyűjtő naptáron pipálom magamnak színes filccel, és folyamatos büszkélkedésre ad okot és minden nap dicséretet kapok érte – ha az önmagában rejlő jutalom nem volna elég.

Épp ezért én erre motiválok mindenkit: ha úgy érzitek, hogy a párotok nem vesz részt elégségesen a házimunkában, ne büntessétek és ne szidalmazzátok, hanem próbáljatok úgy gondolni rá, mint egy olyan gyerekre, akinek ezek az első BabyStepjei, mert lehet, hogy tényleg soha nem volt lehetősége megtanulni azokat a dolgokat, amiket nektek igen – mert mindannyiunknak voltak BabyStepjei, csak akik elég szerencsések, azoknak olyan régen, hogy már nem emlékeznek rájuk.

Emellett pedig ne feledkezzetek el a nagy képről sem: ha lehetőségetek van a férfiasságáról biztosítani egy férfit, aki női terepen próbálja ki magát, akkor ne fukarkodjatok az elismeréssel – legyünk azon, hogy menő legyen “papuccsá” válni!

Reklámok

Papucsok és mamuszok: férfiak és nők a háztartásban” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Nyilván mind másmilyenek vagyunk,és mindenki megtalálja a maga számára üdvös működési modellt. A mi személyiségünkhöz, de anya-apa-tesóm személyiségéhez sem illet volna a cukimuki dicsérgetés. De az a lényeg, hogy működjön. És akárhogyan is, de azt vallom, a háztartás minden ott élő közös ügye, joga és kötelezettsége.

    • A cukiság meg a dicséret is két külön dolog. 🙂 (És amúgy egyik sem zárja ki a korrektséget vagy a határozottságot sem, ha épp arra van szükség.) A cukiság valóban csak stílusjegy, a dicséret viszont arra való, hogy elismerje az erőfeszítést, hiszen attól, hogy valami szükséges, még lehet nehéz.

      Az előző munkahelyemen például embertelen mennyiségű munkát kaptunk, ezzel nem volt mit tenni, de volt olyan főnökünk, akitől csak a gyepálást kaptuk, ha nem készült el valami időre (nyilván nem, hiszen heti száz órányi meló akkor sem lesz kész, ha heti negyven órás fizetésért is vállalja valaki a heti hatvan óra munkát, ingyen túlórával, mert félti az állását, akkor is, ha gyomorgörccsel megy be minden nap – és ezen nem változtat, akárhányszor mondod el, hogy márpedig a kiosztott munkának meg kell lenni, ez a minimum), de olyan főnök is volt, aki elmondta, hogy tudja, hogy a meló embertelen, tudja, hogy nincs jogköre kifizetni a túlórát, de elismeri és megköszöni a munkánkat, mert tudja, hogy megteszünk minden tőlünk telhetőt, ami neki már elég ahhoz, hogy tiszta lelkiismerettel álljon oda a felsővezetés elé, és értékeli, hogy amennyire csak az erőnkből telik, támogatjuk őt a munkánkkal. Szerinted melyik érában vállalta midenki könnyebben a túlórát, cukik és kevésbé cukik egyaránt? 🙂 – Az erőfeszítés elismerése.

      A másik, ami még eszembe jutott, hogy nem a háztartás a közös ügyünk: a közös életünk a közös ügyünk.

      Korábban nagyon sokat torzsalkodtunk a mosogatás miatt a férjemmel, mert ugyebár a mosogatás a közös ügyünk, mindenki használ tányérokat, mindenkinek ki kell belőle venni a részét. Nagyon sok keserűséget okozott nekünk ez a hozzáállás, amíg rá nem jöttünk, hogy nem kevésbé korrekt az a paktum, hogy amíg a férjemnek nem kell a mosogatószivacshoz nyúlnia, addig nekem nem kell megfognom a porszívót.

      Ahogy a tiszta edény is közös ügy, mégsem igazságtalan, ha csak az egyikünk mosogat, ugyanúgy meg lehet próbálni egyre nagyobb és nagyobb perspektívában nézni az életünket. Hiszen a házimunkának is több része van, nemcsak a mosogatás, és az életünknek is több része van, nemcsak a házimunka. Ebből kell mindannyiunknak kivenni a részét, és egészében kell egymásért, a közös boldogulásunkért dolgozni, mindenkinek a maga ereje és legjobb tudása, legnagyobb igyekezete szerint.

  2. Hát ez sokkal inkább a szívemnek való cikk, mint ami az e heti Nők Lapjában megjelent az otthoni munkamegosztásról. Sajnos csak felületesen olvastam, mert annyi hülyeség volt benne (szerintem! meg a szerző, Oravecz Éva Csilla antifeminista újságíró se a kedvencem: http://nokert.hu/index.php/feminizmus/antifeminizmus-ervek-es-ellenervek/640-tsarkuban-hatrafele-a-hazai-antifeminista-irodalom-a-feminista-kutato-szemevel). Ott arra jutott, hogy ahol a férfi besegít a háztartásba, ott kevesebb a szex. Igaz, egy pszichológust is megszólaltatott, aki szerint nem mellékes a hozzáállás, tehát hogy ki milyen szívvel végzi a feladatot. Ahol kényszer, ott konfliktus lesz, ami természetesen nem a szex malmára hajtja a vizet.
    Kicsit elbizonytalanodtam, hogy esetleg a Nők Lapjának van igaza, de örülök, hogy más se tartja ördögtől valónak, ha a párja is tesz valamit a közös otthonért.

    • Hát ez valami olyan csodának hangzik, amibe inkább bele sem olvasok. 😛
      Ha egy házasságban bárkit bármire is kényszeríteni kell, akkor ott rossz a kommunikáció. A megoldás tehát az, hogy belenyugszunk ebbe, DE legalább van szex? Óóó, hát ez remekül hangzik. Minden kislány álma. 😛
      Ahogy én látom: ha jó a kommunikáció, akkor jól megy az eggyüttműködés is, éés, meglepetés, a szex is. 🙂 Mennyiségi statisztikát nem tudok mutatni, de a jó kommunikáció a minőségen biztosan segít. 😉
      Ha meg nem jó a kommunikáció, ha nem lehet megbeszélni a dolgokat, nem lehet segítséget kérni és a felek nem azon vannak, hogy könnyebbé, jobbá tegyék egymás életét (legyen szó házimunkáról, szexről, pénzről, álmokról), akkor úgysem a szex mennyisége lesz az, ami miatt a legtöbbet gyötrődnek a felek egész közös életútjukon…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s