Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Ebben a hónapban a boldogságterv programom és cikkeim keretében azzal foglalkozom, hogy a NaNoWriMo, az egy hónapos (regény)írói kihívás hogyan tesz boldogabbá, mit tanít nekem a boldogságról.

Izzadtság nélkül a célszalagnál

“Jó reggelt, november 30-a! Ma egy komoly dolognak kell a végére érnem!” – ebben a hangulatban dobott ki ma az ágy.

Nos, ahhoz már elég régen vagyok NaNoWriMo induló, hogy biztosan elmondhassam: minden év más. Idén mintha a hónap elejére zsúfolódott volna minden nagyobb hangulatingadozás, a november második felén pedig teljes lelki nyugalommal lavíroztam át magam. Igen, félredobtam egy tervet, igen, csaltam, igen, egy rakás értékelhetetlen irományt is produkáltam ezalatt az egy hónap alatt (egek, már most is meglepődök, mik szaladtak ki néha az ujjaim alól, amikor végignézem a nanós dokumentumomat, pedig még nem is hónapok vagy évek, hanem csak hetek, napok távlatából látom!), de végső soron véghez vittem egy küldetést, teljesítettem egy kihívást, az eddigi legnagyobb lelki nyugalommal, amikor az eddigiekhez képest talán a legkevésbé volt alkalmas rá az idő.

Ha az emlékeim nem csalnak, tavaly írta az egyik régi motoros résztvevő a buzdító levelében, hogy ennyi év részvétel után már nem kételkedik abban, hogy végig tudja vinni a kihívást. Én is most érkeztem el ebbe a lelki állapotba, ami fantasztikus élmény: szembesülni azzal, hogy valami, ami néhány éve még annyira lehetetlennek, annyira őrült és hatalmas feladatnak tűnt, ma már kétségeket sem ébreszt bennem azzal szemben, hogy vajon képes vagyok-e megtenni. Ez pedig nem más, mint a fejlődés élménye – és mivel azt biztosan állíthatom (csak egy futó pillantást vetve a kéziratnak csúfolt ömlesztvényre), hogy nem az írói képességeim fejlődtek ezalatt az idő alatt…

Kétségek nélkül nekivágtam egy kihívásnak, ami elől évekkel ezelőtt még megfutamodtam volna. Le mertem lépni az előre lefektetett ösvényről, pedig évekkel ezelőtt még a legfontosabb, leggörcsösebb elhatározásom az lett volna, hogy teljesítsem az eredeti tervet. Mertem olyat alkotni, ami rossz (sőt, egek, helyenként bődületesen szörnyű!), pedig évekkel ezelőtt azt akartam volna, hogy minden szót, amit leírok, tökéletesen helyénvalónak érezzek, bármibe kerül is ez. Mindez valóban a fejlődés élményével tölt el, és valóban büszkévé tesz.

Nagyon érdekes volt ismét szembesülni azzal is, hogy valahányszor egy kis eltévelyedés vagy csüggedés után visszahelyezem a fókuszt a blogra, az szinte azonnal meghálálja magát. Néha egészen misztikusnak tűnnek azok az utak, ahogy a jutalom érkezik, de annyiszor történt már meg ez, hogy már nem tudom véletlennek nevezni. Nemcsak a kedves kommentekről vagy a hirtelen, látszólag ok nélkül meglóduló statisztikáról van szó, hanem arról is, hogy ilyenkor mintegy váratlanul rám találnak lehetőségek, megnyílnak új utak a blog előtt.

Tudjátok azt is, hogy mennyire szeretem a statisztikákat, a NaNoWriMo honlapja pedig részletes és látványos statisztikákkal lát el. Tegnap este vetettem egy pillantást a szószámot jelző oszlopgrafikonra, ami fölött napról napra ott húzódik az elvárt szószám egyenes vonala is, annak a mindennapi 1667 szónak a vonala, ami a kihívás egyenletes ütemben való teljesítéséhez szükséges. Ekkor pedig rácsodálkoztam valami egészen furcsára: a november során alig néhány olyan nap volt, amikor az elért szószámomat jelző oszlopok az elvárt szószámot jelző vonal fölé értek volna. A statisztikám elég gyalázatosan fest: mindvégig alulteljesítettem ebben a hónapban. A bennem szunnyadó maximalista egészen csalódottnak érzi magát emiatt és nem is érti igazán, hogyan lehet így megnyerni egy versenyt?… Pedig, mint látszik, meg lehet. Ez egy nagyon fontos tanulsága ennek az időszaknak: ismét itt van előttem egy példa arra, hogy egyáltalán nem kell belepusztulni vagy erőn felül teljesíteni ahhoz, hogy kiérdemeljük és elérjük a sikert. Ami pedig megint csak azt jelzi, hogy fejlődnöm kellett valamiben, az az, hogy mindvégig így éreztem, nemcsak utólag csodálkoztam rá erre, de út közben sem kételkedtem benne, hogy célba fogok érni és megérdemelten fogom átvenni a jutalmamat.

Hogyan tovább?

A november egy eszement kaland az elmének, az alkotómunka, az intenzív fókusz időszaka, amikor az írás mellett minden feladat egy kicsit elhomályosul és a fókuszon kívül csúszik. A december a NaNoWriMo indulók számára ezért nemcsak az Advent, az ünnepre készülődés időszaka, de a regenerálódásé és a visszarázódásé is.

Ez, valamint az, hogy a november során mintegy feltűnésmentesen beköltöztünk az olyan régóta vágyott otthonunkba (igen, egy kicsit hihetetlen, hogy ez is ebben a novemberben történt), arra indított, hogy a decemberem témája az otthonteremtés legyen, fókuszban a rutinokkal és az itthoni teendőkkel, de biztosan sok egyéb gondolat is felmerül majd, hiszen annyi de annyi vetülete van annak, ahogy egy otthon boldogabbá tudja tenni az embert!

Tehát erre tovább – a decemberem témája: otthon, édes otthon!