Boldogságterv #8 – NaNoWriMo 2014: kihívás és kiszállás

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

Az idei a harmadik alkalom, amikor belevágok a NaNoWriMo-ba, az egy hónapos regényíró kihívásba. Az első évben egy történettel indultam, pontosan megtervezett vázlattal, és aztán kitartottam mellette jelenetről jelenetre. És közben piszkosul szenvedtem, és nem voltam elégedett az eredménnyel. Tavaly egy memoárral neveztem be, amihez csak hevenyészett jegyzeteim voltak, a szószám gyűlt szépen, még hamarabb is végeztem a tervezettnél, és mindvégig kitartottam a koncepcióm mellett, bár a nagy kép valahogy nem akart összeállni, és bár tudom, hogy ez nem feltétlen a november feladata, valahogy azóta sem vettem rá magam, hogy kezdjek is valamit a kéziratommal. Az idén ismét egy történettel neveztem, és be kell vallanom: egy hét sem telt el, és feladtam. Na, nem a NaNoWriMót – hanem a történetet.

Hogyan történt? Erős kezdéssel indítottam az idei kihívást, és az első hétvége végére összegyűlt a kitűzött szószámnak több mint a tizede – a történet pedig még mindig csak egy katyvasz volt, még a karaktereket sem sikerült elkapnom, sőt, alig volt olyan jelenet, amivel szívesen elbüszkélkedtem volna bárkinek is. Jöttek a hétköznapok, és alig tudtam rávenni magam, hogy valahogy napi néhány száz szót kiizzadjak magamból, és már előre féltem a hétvégétől, amikor újra gőzerővel kell bedobnom magam ebbe a katyvaszba. Egyszerűen csalódott voltam – csalódott, hogy nem vagyok képes papírra vetni azt a történetet, ami a fejemben van. A szerdai eset után aztán annyira zaklatott voltam, hogy éreztem, aznap egy szót sem fogok haladni a kihívással, ezért az egyik legtipikusabb csaló módszerhez folyamodtam: úgy döntöttem, kiírom magamból, amit ki kell írnom, és bemásolom a dokumentumba, hadd gyarapítsa a szószámot. És amikor ránéztem a szószámra, ami 7000-ről így 7700-ra gyarapodott, elfogott az érzés, hogy az a 700 szó sokkal többet jelent nekem, mint az előtte megírt 7000. Ekkor pedig eldöntöttem, hogy feladom az elkezdett történetet, és cikkekkel, vázlatokkal, jegyzetekkel és tervekkel fogom feltölteni az idei szószámot. A haladásom ezután sem lett jobb a hétköznapokon, de sokkal könnyebb lett és sokkal jobban éreztem magam tőle.

Azt tűztem ki célul ebben a hónapban, hogy megvizsgálom, hogyan tehet boldogabbá mindaz az élmény, amit a NaNoWriMo alatt tapasztalok. Ilyen szemmel nézve pedig a következő tanulságot tudom levonni ebből az első hétből: nem mi döntjük el, kik vagyunk, milyenek vagyunk vagy mink van, de mi döntjük el, mihez kezdünk vele. Sajnos ahogy megy az idő és gyűlnek a próbálkozásaim, annál biztosabb, hogy meg kell barátkoznom a gondolattal: én nem vagyok regényíró. Szeretek történeteket megtervezni, szeretek hangulatokat leírni, de nem tudok egész világokat alkotni, és nem tudok formába önteni egy történetet, még akkor sem, ha érzések, mozzanatok és hangulatok egyvelegeként ott van a fejemben. Rossz érzés szembenézni vele, de lehet, hogy soha nem is leszek regényíró, bármennyire is szeretnék az lenni.

Ugyanakkor roppant elégedettséggel tölt el, ha összehozok egy cikket, és bár több évbe és rengeteg halogatásba telt, de mire a szakdolgozatom végére értem, rájöttem, hogy ha az görcsös izgulás napjait leszámítom, amikor a konzulensem válaszaira vártam, úgy raktam össze egy igényes, szép szakmai publikációt, hogy a belefektetett kutatói és írói munkát alig éreztem meg. Újra es újra szembesülnöm kell a ténnyel, hogy én valószínűleg inkább a szakirodalom berkeibe születtem.

A tavalyi kéziratom üzenete ez volt: az vagy, amit elmesélsz magadról. De mit fogok vajon elmesélni erről az időszakról én? Azt fogom mondani, hogy ez a regényíró kihívás egy kudarc volt, vagy azt, hogy egy tanulságokkal teli hullámvasút, amiben közelebb jutottam magamhoz? Mit fogok elmondani a felsőoktatásban eltöltött évtizedemről? Azt, hogy csalódással, halogatással, zsákutcákkal, kihátrálásokkal és feladásokkal teli időszak volt, vagy azt, hogy egy olyan időszak, amiben mindenre hagytam bőven időt, semmit nem siettem el és rengeteg élményt szereztem: az egyetem első évében megismertem egy remek fiút, összeköltöztem majd összeházasodtam vele, lett egy kiskutyánk és egy házunk, tanultam egy egyetemen és egy főiskolán, és a tantárgyaim a valószínűség számítástól a plüssállatok varrásáig terjedtek egy igen színes skálán, tanfolyamokra jártam, munkába álltam és munkahelyet váltottam, blogot indítottam, szépségtanácsadó lettem, eszperantót tanítottam, megtanultam angolul és németül, és még a spanyolba is belekóstoltam, megismerkedtem a mormon egyházzal, és annyi de annyi dolgot tettem még amellett, hogy elvégeztem egy főiskolát.

Ahogy Tim Ferriss írja a 4 órás munkahét című könyvében: ne halaszd el az álmaidat a nyugdíjas éveidig, hanem oszd be őket a hétvégékre és a nyári szünetekre, biztosíts magadnak rendszeresen egy kis nyugdíj-előzetest, mert visszatekintve nem azt fogod megbánni, hogy miért nem dolgoztál napi két órával többet, hanem azt, hogy miért nem éltél többet azoknak a dolgoknak, amik örömet okoznak. Ha úgy vesszük, az én elmúlt éveim hemzsegtek a nyugdíj-előzetes élményektől, és nem fogom bánni, ha a jövőben is így alakul az életem.

De hogyan jön ez ide, az ezévi élményeimhez? Úgy, hogy amikor bántani kezdett a gondolat, hogy csalással érem el az 50000 szót, és vajon kihívás teljesítésnek számít-e az, ha a kisebb ellenállás irányába megyek, rájöttem, hogy az írás is csak olyan, mint az élet többi része: nem az az érték, nem az a helyes út, amibe belepusztulunk, hanem az, amiben úgy érezzük, most élünk igazán, erre az élményre volt szükségünk.

A NaNoWriMo, bár hivatalosan regényíró kihívás, nem tiltott “rebel”-ként, lázadóként indulni rajta. Ide tartozik mindenki, aki nem a szigorú szabályok szerint játszik, de ez sem tilos, hiszen a nanó egyvalamiről szól: legyőzni önmagunkat. És rájöttem, hogy az én kihívásom nem az, hogy papírra vessek 50000 szót egy hónap alatt, hogy leírjak napi 1667 szót. Az én kihívásom az, hogy megtanuljak a vonalon kívül színezni, nem a szabályok szerint játszani, eltérni a tervtől, és egyszerűen csak mókázni.

Amikor az általános iskolai, középiskolai vagy egyetemi tanulmányaim alatt olyan sokszor felébredt bennem az aggodalom, hogy nem tanultam eleget egy dolgozatra vagy vizsgára, apukám mindig azzal a viccel szokta elütni a dolgot: nem tanulni kell, kislányom, hanem tudni. A kihívás is lehet kihívás, a teljesítése lehet győzelem akkor is, ha nem a legvéresebb, leggyötrelmesebb utat választjuk ahhoz, hogy végigverekedjük magunkat rajta.

Számotokra mitől lesz kihívás egy kihívás?

Reklámok

Boldogságterv #8 – NaNoWriMo 2014: kihívás és kiszállás” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Köszönöm ezt a bejegyzést, nekem nagyon tetszett! Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért, de úgy érzem, erőt ad. Nekem azt mondja, hogy nem kell másokhoz hasonlítsuk magunkat, ami kívülről talán kudarcnak látszik, igazából az csak egy része annak, ahol most épp vagyok. Az én utam. És mennyire nem számít, hogy más mit lát bele az életembe, hogy más szerint ebben vagy abban nem vagyok ‘elég jó’, mert ő úgysem látja át az egészet. Sőt, magamról sem szabad azt gondoljam, hogy nem vagyok ‘elég jó’. Mert én átlátom, és tudom, hogy ott van még egymillió dolog, amit véghezvittem, ami boldoggá tesz. Elgondolkoztam, mit fogok én elmondani kevesebb, mint két év múlva, amikor befejezem az egyetemet, erről a hat évről? Hogy tele volt stresszel és megfelelni akarással, azzal, hogy kerestem a helyem és sokszor nem tudtam, mit keresek itt, hittel, hogy jól döntöttem és reménnyel, hogy szeretni fogom; azzal, hogy folyton úgy éreztem, soha nem tudok eleget, sok sírással és kiborulással? Vagy azt, hogy soha nem adtam fel, hogy barátokat szereztem, megismertem a kedvest, sokat utaztam, rengeteget olvastam, sokat jártam színházba, megtanultam és megszerettem főzni, nyitottabb lettem és jobban elfogadom magam, nem úszik ki kezem közül a pénz és úgy egészben egész jól felkészültem a ‘felnőtt’ életre? Vagy mind a kettő megfér egymás mellett? (Érzem, hogy valahol ott van az egészben egy nagy-nagy tanulság, de még nem tudom kimondani.)

    • Nem kell letagadni a nehéz időszakokat sem, természetesen. De attól még, hogy átéltünk stresszt, csalódást, nehézségeket, fájdalmat, nyugodtan dönthetünk úgy, hogy a fókuszt a sikerekre helyezzünk. Sőt, úgy is dönthetünk, hogy magunk határozzuk meg, mi volt a siker, és nem ahhoz igazodunk, hogy mások szerint mi volt (lett volna) a siker mércéje.

  2. Ez jó kis cikk lett, nagyon tetszik. Én olyan vagyok, hogy néha őrült tervezgetésbe kezdek, de általában túl magasra teszem a lécet, és hamar kidőlök. Amikor tökéletes akarok lenni, sosem sikerül, egyébként meg időnként szárnyalok, időnként nem. Az pedig, hogy megtaláltad azt az embert, akivel boldogan leélheted az egész életedet, a lehető legfontosabb dolog, ami ebben a tíz évben történhetett veled. 🙂

  3. nem olyan rég elmélkedtem a blogomon, hogy mennyire nem szeretem azt a szót (helyzetet), hogy kihívás. nekem a kihívás az versenyt jelent, egy olyan helyzetet, ahol alulmarad(hat)ok valakivel vagy valamivel szemben. és az nem jó érzés. Mentálisan nagyon fárasztó, egy francia barátnőm tette az eszmefuttatásomhoz hozzá, h azért, mert a természetben az ilyen versenyhelyzetek halállal végződtek a vesztes számára. Mi életben maradunk, de azt hiszem, a stressz ugyanúgy ér minket.
    szóval részemről kaland szót kezdtem használni. Ebben benne van az új képességek és új tájak felfedézese (kint és bent), de nincs benne a (számomra) nyomasztó alulmaradási lehetőség. egy kalandnak a vége is nyitott, csak meg kell élni, és mindenképp jó és/vagy tanulságos lesz.

    tetszett a cikk egyébként, magyon jó, hogy megtaláltad a te megoldásodat a helyzetre, és nekem is megnyugtató meg inspiráló volt olvasni. És hát ugye erősen összecseng az említett posztommal 🙂

    • Viszont, ahogy azt a Sikerkód tanfolyamon nagyon érkézletesen elmondták, és ezt szerintem érdemes megfontolni: amikor a gazellát megkergetni az oroszlán, akkor amint biztonságba ér, leheveredik és sóhajt egy jó nagyon, aztán feláll és úgy folytatja az életét, mintha nem történt volna semmi – elengedi a stresszt. Nem rágódik, nem agyal, nem forgolódik álmatlan éjszakákon át azon gondolkodva, mi lett volna, ha akkor és ott nem jobbra, hanem balra ugrik. Ez az, amit mi nehezen teszünk meg, és emiatt éljük meg negatív dologként a stresszt.

      • hm, ez nagyon ügyes stratégia a gazellától :), DE:
        1. én nem vagyok zsákmányállat. Nem szeretnék úgy élni, hogy minden pillanatban attól kell tartanom, hogy megkerget az oroszlán.

        2. HA biztonságba ért a gazella, akkor elengedi a stresszt. és ha nem ért biztonságba? akkor nyüszítve nyalogatja a sebét, ahol belekapott az oroszlán, vagy épp darabokban tart az oroszlán gyomra felé. Nem hiszem, hogy olyan nyugodt közben, még ha nem is azon filózik, hogy balra kellett volna fordulni a bokornál.

        Szóval ha lehet, én inkább kerülöm, hogy kihívásként éljek meg dolgokat, mert túl sokat nyalogattam nyüszítve a sebeim, mire idáig eljutottam.

        +1: Civilizációs betegség, hogy minket a való életben tipikusan nem pár percig kerget az oroszlán. Ez olyan nagyságú stressz, ami egyszerüen nem egészséges, még a gazella is tönkremenne bele.

      • Szerintem nem a stressz mértéke vagy mennyisége a baj, nem az a civilizációs betegség, hanem az, ahogy azt kezeljük. Egy egyszerű reggeli csúcsforgalmat is úgy fogunk fel, mintha az oroszlán kergetne, pedig valódi élet-halál helyzetekbe ritkán keveredünk. Kihívás egy szarkának feltörni egy diót, egy hódnak felépíteni egy hódvárat, egy mókusnak átugrani egy különösen távoli ágra, egy hörcsögnek betömni a pofazacskójába három minirépát. Az ilyen kihívásoktól nem megfutamodni kell, hanem csak megtanulni őket a helyükön kezelni. Emberi gyarlóság az, hogy mindenből mérhetetlen stresszel járó élet-halál kérdést csinálunk, és még a minirépa méretű kihívásokkal járó stresszt sem tudjuk úgy elengedni, ahogy egy gazella az oroszlánnal járó stresszt elengedi.

  4. Visszajelzés: {Vigyázz! Kész! Posztolj!} – 4 ok, amiért megéri minden nap írni | Kincsesfüzet

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s