Mormon péntek – A hit receptje

A legutóbbi mormon péntek cikkben írtam Dieter F. Uchtdorf elnök “esernyős beszédéről“, ezúttal pedig ismét tőle hoztam néhány gondolatot az őszi konferenciáról, mondjuk úgy, a “csillagász beszédből“. Ez a beszéd is hasznos volt a számomra, és nagyon aktuális a mostani boldogságterv projektemhez, amelynek az ehavi témája a hit és a hit egyik gyakorlati megnyilvánulása (Teréz anya szerint egyben előzménye), az ima. Ugyanakkor nem hiszem, hogy egészen azt a hatást tette rám a beszéd, aminek Uchtdorf elnök szánta: Teréz anya könyvéhez hasonlóan nem közelebb vitt az általa sugallt istenképhez, hanem inkább távolabb tőle.

“Emberi jellemvonásnak látszik, hogy sokszor még akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk. És ha ez így van, akkor milyen reménye lehetne bármelyikünknek is? Arra vagyunk ítéltetve, hogy céltalanul sodródjunk az egymásnak ellentmondó információk tengerén, megrekedve egy olyan tutajon, amelyet hevenyészetten tákoltunk össze saját előítéleteinkből? Lehetséges-e megtalálni az igazságot?” – kérdezi Uchtdorf elnök a beszédében.

Ami azt illeti, szerintem pontosan ez a helyzet, bár nem ennyire drámai színben. Akárhogy is nézzük, pontosan így éljük az életünket – mindannyian. Előfordulhat, hogy a szüleink, akiktől az első előítéleteinket tanuljuk, meg voltak győződve róla, hogy ismerik az egyetemes igazságot, előfordulhat, hogy nem. Egyébként is, Uchtdorf elnök szavaival (vissza)élve, emberi jellemvonás, hogy sokszor akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk, tehát attól függetlenül, hogy a szüleink milyen egytemes igazságban hittek vagy nem hittek, vagy igazuk volt, vagy nem. Megkaptuk tőlük (és azoktól, akik velük együtt vagy helyettük neveltek) az első előítéleteinket, az első szűrőinket, amiken át a világ dolgait megítéltük és megéltük, értelmeztük a saját tapasztalatainkat. Később új embereket és új véleményeket ismertünk meg, amik új gondolatokat ébresztettek bennünk, ezekkel pedig áthangoltuk a szűrőinket (akarva vagy akaratlanul), és változott az is, ahogy a tapasztalatainkat megéljük ezek által. És ez így megy, amíg csak élünk. Akkor is, ha volt hitünk (bármiben – Istenben, a sorsban, önmagunkban, a kapitalizmusban vagy akármi másban), akkor is, ha nem, akkor is, ha megerősödtünk benne vagy ha elvesztettük a hitünket, ha rátaláltunk út közben, ha újra felfedeztük vagy egy újat találtunk helyette – mindez nem történik másképp, mint a saját előítéleteinken (a tudatos vagy tudattalan szűrőinken) keresztül megélt tapasztalataink hatására.

“Alig egy évszázada a legtöbb csillagász még azt feltételezte, hogy Tejútrendszerünk a világegyetem egyetlen galaxisa. Úgy vélték, hogy galaxisunkon túl csupán a végtelen semmi található, a vég nélküli űr, amely üres, hideg, és híján van csillagnak, világosságnak és életnek egyaránt.
Amikor a távcsövek egyre kifinomultabbakká váltak – köztük olyan távcsövekkel, amelyek fellőhetők az űrbe –, a csillagászok szeme előtt elkezdett feltárulni egy lenyűgöző, szinte felfoghatatlan igazság: a világegyetem elképesztően nagyobb, mint azt korábban bárki is hitte volna, és az égbolt tele van tőlünk elképzelhetetlenül távol lévő számtalan galaxissal, mindegyikükben száz- és százmilliárdnyi csillaggal.[…]
Napjainkban már láthatjuk e távoli galaxisok némelyikét. Tudjuk, hogy ott vannak. Már nagyon régóta ott vannak. […] A világegyetem roppant kiterjedése nem változott meg hirtelenjében, ezen igazság meglátására és megértésére irányuló képességünk azonban drasztikus változáson ment át. Ezzel a megnövekedett világossággal pedig olyan dicső látvány tárult elénk, amelyről az emberiség mindezidáig még csak nem is álmodhatott.”

Érdekes, hogy bár Uchtdorf elnökkel nem értünk egyet abban, hogy bármelyikünknek is a kezében van-e a helyes távcső (szerinte ő azon át kémleli a világegyetemet, szerintem pedig az emberek sokszor meg vannak győződve az igazukról, akkor is, ha tévednek), úgy fest, mégis egyetértünk abban, hogy a hitünket (bármiféle hit legyen is az) az előítéleteinken és a tapasztalatainkon, élményeinken át nyerjük.

Uchtdorf elnök szerint “a lelki világosság gyűjtése egy egész élet törekvése”, a lépései pedig a következők:

  1. Kutasd Isten Igéjét a szentírásokon, valamint az egykori és a mai próférták szavain keresztül, ne a vitakedv, hanem a tudásvágy indíttatásával.
  2. Elmélkedj mindezen, adj hálát és törekedj a hitre.
  3. Imádkozz útmutatásért és megerősítésért, hogy a szentírások igazak.
  4. Élj az Evangélium szerint, még azelőtt, hogy kinyilatkoztatást kapnál az igazságáról, hogy a tetteid nyomán, a mindennapi élményeid által is megerősítést kapj.

Számomra ez ékes példája annak, ahogy az ember akarva-akaratlanul is az előítéletein át keresi (és kapja meg) a bizonyosságot, hiszen a próféták és szentírások kiválasztása már önmagában is előítéleten alapul (azok értelmezéséről már nem is beszélve), ahogy az is előítélet, előzetes megválogatás dolga, hogy milyen kérdésre keressük a választ, mert ahogy Uchtdorf elnök az “esernyős beszédében” is elmondta: azzal, hogy a hála és az optimizmus vagy a keserűség és a pesszimizmus ernyőjén (szűrőjén, szemüvegén) át fogadjuk az élményeinket, mi magunk határozzuk meg, miről várunk és miről kapunk megerősítést.

Megpróbálva általánosítani Uchtdorf elnök tanácsait (nem mondom, hogy mentesítve az előítéletektől, de kicsit nagyobb teret adva mindenki saját előítéleteinek), a bizonyosság keresésének lépései ezek lehetnek:

  1. Olvass, kutass, hallgass meg előadásokat, amik segíthetnek a lelki fejlődésedben. (Ha ötleted sincs, hol kezdd, akkor keress valakit a környezetedben, akiben megbízol és aki érzésed szerint előbbre van a lelki fejlődés útján nálad – még ha csak néhány lépéssel is –, és kérj tőle hasznos forrásokat.)
  2. Próbáld ki a gyakorlatban is azt, amit megfontolásra érdemesnek találsz.
  3. Mások és önmagad kritizálása, a tévedéstől, kudarctól, csalódástól való félelem helyett derűlátással és hálával fogadj minden élményt (a kutatás és a gyakorlati próba során egyaránt), és hagyd, hogy a sikereid és a jó élményeid legyenek a jelzőfényeid az úton.
Reklámok

Mormon péntek – A hit receptje” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Nagyon jók az írásaid, Timi, gratulálok!
    Én úgy vagyok “összerakva”, hogy egész kicsi koromtól kezdve szeretek/szeretnék írni, de képzeld attól a gondolattól, hogy amit papírra (illetve ma már képernyőre) vetek, az “ott marad” és bárki elolvashatja (saját magamat is beleértve az olvasók táborába), hát attól a hideg ráz… 🙂 Pontosan emlékszem az iskolában átélt teljes másállapotra, amibe a fogalmazások írása közben kerültem, és aztán arra a furcsa idegenkedésre, amikor be kellett adni a dolgozatot a tanáraimnak (akik egyébként nagyon jó fejek voltak, és ráadásul mindig jó jeggyel értékelték a műveimet) 🙂 Szóval mivel az írás (még) nem megy a lelki békém megzavarása nélkül, ezért azt csinálom, hogy egyfajta belső monológot folytatok magammal, szép körmondatokban megfogalmazva a gondolataimat – így aztán nagyjából átélhetem a vágyott “másállapotot” úgy, hogy még véletlenül sem kell tartanom a visszaolvasástól… 🙂
    S most jöjjön ami miatt leírtam mindezt: Mivel az írásaid nagyon sokszor összecsengenek az én gondolatszövéseimmel és mert így a cikkeiden keresztül nagyon hasonlónak érzem a világlátásunkat, szinte “terápiás” céllal is olvaslak… Segít, hogy végre kilépjek a komfortzónámból és végre ki tudjam írni magamból a “kiírnivalóimat”… 🙂
    Szóval köszöntelek, mint terapeuta, és még egyszer gratula! 🙂
    (Legalább fél óra eltelt már az utolsó betű óta, és még mindig hezitálok a küldés-gombbal… 🙂 ) Ááááááááh! 🙂

    • Ölellek! Csak bátran! 🙂 A kommentelés szerintem jó kiindulási alap lehet, talán kevésbé is érzed magad reflektorfényben, és nincs az a nyomás, hogy tökéleteset kell alkotnod, mert ugyan, mégis ki ír tökéletes és irodalmi kommenteket? 🙂 Úgyhogy csak gyere nyugodtan bármikor gyakorolni! 🙂
      Érdekes, hogy én épp akkor nem tudok írni, ha nem tudom, hogy valaki olvasni fogja – akkor is, ha nem ide teszem fel, csak néhány embernek mutatom meg, kell a tudat, hogy valakihez el fog jutni. Viszont ezt a hirtelen “elidegenedést” a saját munkámtól én is ismerem – voltam már úgy a történetírással (amit egyébként sokszor boxzsákként, feszültséglevezetésként teszek, tehát nem a legcukibb dolgok kerülnek olyankor képernyőre), hogy teljes elégedettséggel, katarzissal kaszaboltam a történetben, majd nem több, mint öt perc múlva újraolvastam, és addigra már annyira nem az írója, hanem az olvasója voltam a sztorinak, hogy teljesen mellbevágott…

  2. “sokszor még akkor is azt hisszük, hogy igazunk van, amikor tévedünk. (…) Lehetséges-e megtalálni az igazságot?”
    Én ezt a dilemmát úgy oldottam fel, hogy igyekszem nem keresni “AZ Igazságot”. Őszintén szólva nem is nagyon hiszem, hogy létezik. Mármint olyan végső, egyetemes fajta. Vagy ha igen, az sem változtat sok mindent, hiszen ad1. ki tudja, hogy megtalálom-e valaha? ad2. ki tudja, hogy ha esetleg rátalálok, akkor tudatában leszek-e ennek? Nekem az tűnik járhatóbb útnak, ha elfogadom a tévedés lehetőségét, hogy mindenkinek saját igazsága van, és nem biztos, hogy az enyém az “igazi”, de mivel most épp ez az enyém, ezért csak eszerint tudok élni. Így a keresés nem akadályoz a cselekvésben (“majd ha már tudom a választ a végső kérdésre, majd akkor”, stb), és úgy érzem, talán nyitottabb tudok maradni arra, hogy alakuljon az igazságom, és ne merevedjek bele abba, hogy az enyém az egyetlen járható út.

    • A keresés, próbálkozás időszakában szerintem ez tökéletesen elég. Amiért én keresek valamiféle igazságot (nem az egyetemeset, hanem olyat, ami a sajátom, de stabil), mert a bizonytalan időkben (veszteség, gyász, bizonytalanság esetén) lenne jó, ha volna ilyenem.

      • Nekem van stabil hitem – vagy úgy is mondhatjuk, hogy stabil elképzeléseim arról, hogy hogyan és miért működnek a dolgok a világban – de mellette stabilan hiszem, hogy egyáltalán nem biztos, hogy úgy van, ahogy gondolom. Egyszerűen csak nem tulajdonítok ennek a kérdésnek túl nagy jelentőséget. Ez nagyon paradoxonnak hangzik?

        Olvastam egyszer egy jó kis könyvet, Richard Bachtól az Illúziókat. Bach a történeten keresztül szépen leírja, hogy szerinte hogyan működnek a dolgok a világban, majd hozzáteszi: persze lehet, hogy ez az egész csak illúzió. 🙂

      • Nem paradoxon, mert szerintem két alapvető dologról van szó: arról, AHOGY a dolgok működnek, és arról, AMIÉRT úgy működnek, ahogy. Nem hiszem, hogy a miérttel valaha is száz százalékosan tisztába jöhetnénk (bár ki tudja, egyszer arra is rájöttek, miért esnek le az almák a fáról és miért buknak le a hajók a horizont mögött), de attól még találhatunk olyan működő módszereket és stratégiákat, amiknek a működésében száz százalékosan hiszünk, még ha különböző miértekkel is magyarázzuk őket. Az én problémám nagyjából abból áll, hogy még nem találtam meg a hitemet a hogyant illetően, és túlságosan hajlok az öncélú vitázásra, ha a miértről van szó…
        A vallásos neveltetésben egyébként az tud nagyon jó lenni szerintem, hogy alkalmas rá, hogy kész eszköztárakat adjon, teljes háttértámogatással. A mormonokról többek közt azért nem tudok lekattanni, mert úgy érzem, nagyon jó ez az eszköztáruk, meg a hozzá tartozó háttértámogatás.
        A South Parkban volt egy nagyon jó rész a mormonokról. A városba költözött egy mormon család, akik kilógtak a sorból, mert mindig szupervidámak voltak, csinosak, kedvesek, segítőkészek, összetartók. Természetesen érdeklődni is kezdtek irántuk, ők pedig készségesen el is mondták, hogy honnan ered a hitük. Az egész rész arra volt kihegyezve, hogy kiemelje és kifigurázza, hány helyen sántít a Joseph Smith sztori (a Mormon Könyvének eredete), de ami igazán tetszett benne, az a tanulság volt a végén. Amikor a mormon kisfiút elkezdték kigúnyolni amiatt, hogy nem igaz, hogy nem látja, mekkora hazugság az, amiben hisz, az így válaszolt: lehet, hogy az egész egy hazugságon alapul, lehet, hogy csak Joseph Smith találta ki az egészet – de az, amit az egyház tanít ma, hogy légy vidám, szeresd a családod és légy kedves az emberekkel, az olyasmi, ami szerint érdemes élni, és ha valaki a hibákat keresi ahelyett, hogy egyszerűen elfogadná, ami működik, annak még nagyon sokat kell tanulnia.

      • Azt a részt szeretem én is, és egyetértek a tanulsággal. 🙂
        Igazad lehet a vallásos neveltetéssel meg háttérrel kapcsolatban… Nekem valamiféle szabadabb vallásos nevelésben sikerült részesednem, mivel a szüleim nem vallásgyakorlók, de nem is ellenzik a vallásosságot. Eldönthettem, hogy szeretnék-e hittanra vagy templomba járni, a nagyszüleim tanítottak imádkozni, meg meséltek bibliai történeteket, volt képes gyerekbibliám, amit szerettem lapozgatni a szép képek miatt, és végig (14 éves koromig) csupa jófej lelkésszel és hitoktatóval találkoztam. Aztán már teljesen mást hiszek, mint amit az evangélikus egyház tanít, és nem is vallom magam kereszténynek, de ezért sem bántott vagy csesztetett soha senki. Úgy érzem, nekem ez egy nagyon szerencsés együttállás volt, mert lett egy erős alapom, amiből kiindulhattam, de amihez semmiféle kényszer nem szorgalmazta, hogy ragaszkodjak. Mindig volt viszont valamiféle hit, meggyőződés kapaszkodónak, ami tényleg jól jön nehéz időkben. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s