Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok
A havi témám a blogon és a blogon kívül az, hogy hogyan teszi az embert boldoggá az, hogy nyomot hagyhat maga után.
Ahogy tegnap már írtam, ebben a hónapban nem sikerült annyit foglalkoznom a boldogságtervvel (sem), mint szerettem volna, mivel nagy hallgatástól övezve, de nyakig elmerülve, épp költözésben voltunk.
Ez az időszak viszont egyben lehetőséget adott rá, hogy elmélkedjek a hátrahagyott nyomokról nemcsak eszmei formájukban, hanem a fizikaiakban is, hiszen mindenünket, amink volt, az utolsó zokniig és papírfecniig át kellett fésülnöm, és a pakolást komoly lomtalanítással is kötöttem össze.
Eldobni vagy megőrizni?
Rengeteg papírkát, feljegyzést, firkát, lim-lomot, kacatot, filléres holmit dobtam ki, amiket korábban félretettem, mert úgy gondoltam, hogy olyan érzelmi szálak kötnek hozzájuk, akkora jelentőségük van, hogy nem tudok megválni tőlük. Ugyanakkor, sokat meg is őriztem továbbra is. Arra jutottam, hogy egyes tárgyak érzelmi lenyomatai elkopnak, másoké viszont nem, ezért ha nem is hatékony, de talán nem is mindig érdemes azonnal megválni attól, aminek nem vesszük hasznát. Néha el kell engedni ezeket a holmikat, különösen azokat, amikhez negatív élmények emléke tapad, de nem kell azonnal – a mindennapos vagy időszakos lomtalanítás folyamatosan segíthet fájdalommentesen megválni attól, aminek már “lejárt az érzelmi szavatossága”.
Írd át a történelmet!
Amikor a kezembe kerültek azok az elutasító levelek, amiket a kiadóktól kaptam, amikor a tizenhat évesen írt regényem kéziratát elküldtem nekik, felemás érzések támadtak bennem: egyszerre tört rám az évtizedes keserűség, de egyben a hála is, hogy az az esetlen első munka ezeknek az elutasító leveleknek hála soha nem került nyilvánosságra. Velük együtt viszont előkerült néhány méltató levél is, egy-kettő szintén kiadóktól, de volt köztük olyan is, amit anyukám munkatársai írtak, akik elolvasták a kéziratomat.
Ekkor rájöttem, hogy azzal, hogy megválogatjuk az emlékeinket, egyben döntést hozunk arról is, mit tekintünk a történetünk részének: mitől válunk meg és mit őrzünk meg. Ez nemcsak fizikai döntés (kidobni vagy archiválni), de lelki is – mit engedünk el és mit nem. Ezzel nemcsak arról döntünk, hogy milyen nyomot hagyunk magunk után, hanem arról is, hogy minek engedjük meg, hogy nyomot hagyjon bennünk.
Én például az enyészetnek adtam a rideg hangvételű elutasító leveleket, de megtartottam azokat, amik néhány bíztató sor kíséretében bocsátottak el, és azokat a munkahelyi post-it cetlikre írt néhány soros feljegyzéseket is, amikben anyukám kollégái írtak a tehetségemről.
Nos, a szeptemberi boldogságtervemből sajnos ennyi építő gondolatra futotta, remélem, azért hasznosnak találtátok!
Kincsesfüzet 
Nekem is komoly probléma a lomtalanítás. Legszívesebben mindent megtartanék, amihez vmi emlék köt, vagy hátha kell még valamikor. Nem az én ötletem, de zseniális: a nem annyira fontos, de mégis kedves dolgokat le kell fényképezni, vagy be kell szkennelni, és aztán a tárgyat kidobni, a képet meg elrakni, esetleg egy fotóalbumot, scrapbookot csinálni belőle, és aztán azt lapozgatni.
Ezt a fotózás + albumkészítés dolgot mindig tervezem, meg akarom csinálni, csak sosem jut rá igazán energiám, elkapkodni, lazán venni meg nem akarom, hiszen ebben éppen az a pláne szerintem, hogy alkotó módon (is) feldolgozzuk az emlékeket, a kézműveskedés, albumdíszítgetés folyamán elmerülhetünk az emlékekben, a nosztalgiában. De az is igaz, hogy amikor végre odáig jutok, akkor (Timihez hasonlóan) rá kell jönnöm, hogy sok emlékbe eltett kacat, papír, egyéb már nem is tűnik olyan megrendítőnek, horribile dictu akár el is felejtettem, miért tettem el anno… Szóval tényleg idő kell ezeknek a dolgoknak. Aztán a maradékból mehet a scrapbook :)
Üdv: Mena
Érdekes, hogy pont ma gondolkodtam ezen a fotózás dolgon. A nagyszüleimnek volt egy szőnyege, amihez nagyon intenzív gyerekkori emlékeim kötődnek, de a nagyszüleim leselejtezték, sokáig csak hánykódott, majd kamasz koromban nekiajándékoztuk az önkéntes csoportnak, aminek a tagja voltam, hogy feldobja kicsit az irodát (és le lehessen ülni a földre, stb.). Akkor nagyon örültem, hogy jó helyre ment, és igazából most is örülök, de most annyira szívfacsaróan vágyom rá, hogy bárcsak lenne róla egy fényképem…
Én épp holnap tervezek lomtalanítani, úgyhogy mindenképp időben jött a bejegyzésed :) Most értünk haza a nyaralásból, amit egy rendkívül intenzív és teendőkkel teli időszak előzött meg, de most már nem halogathatom tovább, ideje nekilátni a szelektálásnak. Sokszor én is nehezen válok meg tárgyaktól, de ezt is gyakorolni kell, hogyan ragaszkodhatunk kevésbé hozzájuk. A fontos emlékeket persze megtartom, de ami kevésbé értékes, azt igyekszem elengedni. Ha nagyon nem megy, akkor arra gondolok, hogy a szemfedőn nincs zseb, vagyis felesleges gyűjtögetni, vagy felhalmozni.