Boldogságterv #2 – Meglátni és megosztani

Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem és havi témák segítségével igyekszem elmélkedni a boldogságról és az élet dolgairól. Boldogságtervem naplóját hétvégenként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt találjátok

A havi témám a blogon és a blogon kívül az, hogy hogyan teszi az embert boldoggá az, hogy nyomot hagyhat maga után.

Megosztom, tehát vagyok

Azon gondolkodtam, hogy árnyoldalak ide vagy oda, azért hatalmas áldás az, hogy az internet korában élünk. Amikor gyerek voltam, bár rengeteg tudáshoz hozzáfértünk azzal, hogy beszélgethettünk a szüleinkkel, a nagyszüleinkkel, és mindig fellapozhattuk a lexikonokat, amik a szüleim polcán sorakoztak, mégis, az internet adta lehetőségek összehasonlíthatatlan módon nyitották meg a világot.

Én már középiskolás voltam, amikor a házunkba bekötötték az internetet (igen, ifjú olvasóim, bármilyen nehezen elképzelhető is, én már tényleg elmúltam tizenhat, mire az első 16+-os olvasmányokkal találkoztam az interneten :D), és emlékszem, mekkora szenzáció volt általános iskolás koromban, amikor az egyik osztálytársam összeállított egy olyan előadást, amilyet egyikünk sem tudott volna – hiszen nekik volt otthon számítógépük és internetük! (Egyedül nekik az osztályban.) Furcsa erre visszagondolni, hiszen az azóta eltelt évek alatt annyira a részünkké vált az, hogy minden csak egy kattintásnyira van.

Minden esetre író, alkotó, megosztani vágyó emberként egészen új távlatokat nyitott számomra ez a tér, ráadásul introvertált személyiségként, aki nehezen bújik ki a csigaházából és nehezen boldogul a “három dimenziós” kapcsolatokkal, pajzsként és páncélként is szolgál, ami erőt és bátorságot ad, végső soron pedig olyan teljesítményekre ad lehetőséget, amikre soha nem lettem volna képes.

A férjem szeret azon élcelődni, hogy lassan én is olyan hipsterré válok, aki két kézzel szórja a selfie-ket és minden reggeli zsömléjét megosztja az interneten. De a helyzet szerintem az, hogy lehet vitatkozni azon, hogy a valóságtól való elszakadást jelenti-e az, hogy ugyanazt az apró élményt az utcabeli kölykökkel osztjuk-e meg (akikkel muszáj barátkoznunk, legyenek akármilyenek és sodorjanak akármibe, hiszen ők az utcabeli kölykök, nincs választásunk) vagy idegenekkel a világhálón, akkor is ugyanúgy rácsodálkozunk egy napkeltére vagy arra, ahogy egy kölyökmacska játszik egy gombolyaggal, és (ahogy nemrég a Molyon sikerült belekeverednem egy vitába) arról, hogy tiszteletlen-e a könyvekkel szemben az, aki e-könyveket olvas, azért az olvasás élménye csak ugyanúgy ablakokat nyit a lelkünkben.

Azért tartom fontosnak, hogy foglalkozzunk ezzel a gondolattal, mert ez levehet egy halom bűntudatot a vállunkról, hiszen nem vagyunk rosszabbak, ostobábbak, érzéketlenebbek, értéktelenebbek, még csak nem is vagyunk annyira különbözőek – egyszerűen csak mások a körülményeink, mások az eszközeink, de attól még ugyanazok a hajtóerők dolgoznak bennünk, ugyanúgy arra vágyunk, hogy meglássuk és megosszuk az apró és nagy dolgokat, és ezt is tesszük minden nap. Igen, apró különbség, hogy ezt kamerás telefonnal és 3G-s mobilnettel a kezünkben tesszük – de ez valóban csak apró különbség.

(Nagyon szeretem az alábbi képet, mert megmutatja azt, amit sokan szeretnek letagadni: hogy az ember az emberi természet mennyire nem változik a korszakokkal és körülményekkel, és mennyire nem függ a technikától.)

[“Same as it ever was” – “Minden olyan, mint régen.”]

Az én utam

Azt figyeltem meg magamon, hogy a gondolataimat, az élményeimet, de még a terveimet is egyfajta belső narratívával dolgozom fel, mintha magamban-magamnak állandóan mesélném a saját történetemet.

Stephen King írta, hogy azért nem hisz különösebben a cselekményekben, hiszen az életünk is jobbára cselekmény nélkül folyik – nincs előre koreografált rendje, ritmusa, iránya. Persze ezt ki-ki vétózhatja hite szerint, ami viszont biztos, hogy sem olvasóként, sem az életünk szereplőiként nem kedveljük az ilyesmit, hanem épp az ellenkezőjét szeretjük érezni: azt, hogy a dolgok okkal, és főleg céllal történnek tartanak valahová. A mesemondók is így szövik a történeteiket, és végül még Stephen King is kerekít cselekményt, nem is akármilyen cselekményt a könyveinek.

Az jutott eszembe, hogy mennyit segíthet nekünk az, ha történetként gondolunk az életünkre, az életünk egyes epizódjaira. Ha elmondjuk őket, választanunk kell nekik egy kezdőpontot, egy záró akkordot, és a kettő közé húznunk kell egy ívet, ki kell emelnünk azt, ami lényeges, és el kell engednünk azt, ami mellékes, sőt végül még tanulságot is levonhatunk belőle.

Ha elmondjuk a történetünket, az azt jelenti, hogy van történetünk – nemcsak lézengünk, de tartunk valahová. Ha megtanulunk nyomot hagyni magunk után, az nemcsak másoknak lesz hasznos vagy érdekes, de lesz egy ösvény, amire vissza tudunk tekinteni.

Minden egy irányba mutat

Bár egy kicsit hálátlan voltam a bloggal kapcsolatban a legutóbbi blogszülinapon (egyébként hamarosan eljön egy másik évforduló is a blog életében, hiszen nemrég kaptam meg a fizetési értesítőt arról, hogy lejárt a kincsesfuzet.hu domain két éves előfizetése :)), ugyanakkor nemrég felfedeztem, hogy a Kincsesfüzet mennyire stabilan bevette magát a tudatomba. Rájöttem, hogy amikor a filofaxom jegyzetlapjaira felfirkantom a cikkötleteimet, gyakran forog az a fejemben, hogy “ha leírhatom a blogomra, miért írjam máshová?”.

Fent írtam az internet vívmányairól, és attól tartok, hogy ennyi szociális média színtér mellett (Instagram, Tumblr, Pinterest, Moly, hogy a Facebookot meg se említsem) egyszerűen lehetetlen mindent egy helyen megőrizni, ugyanakkor jó érzés tudni, hogy van egy vezérfonal a fejemben, ami valahogyan egy irányba rendezi a gondolataimat.

Reklámok

Boldogságterv #2 – Meglátni és megosztani” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Akkor most mi a nyom, amit magad után hagysz? a történeted?

    (ezt a kérdést nagyon kedves hangon olvasd el magadban, nem szőrszálhasogatok, csak nem értem, viszont érdekel… mikor felvetetted ezt a témát én fizikai síkon indultam el magamban, és rögtön az jutott eszembe, hogy én nem akarok nyomot hagyni magam után. Jo lenne, ha olyan házam lenne, ami viszasimul a környezetbe, ha már nem lakom benne, és a többi, és a többi. De ha nagyon belegondolok, talán szellemi síkra átemelve sem szeretnék nyomothagyni, vagy hát a fene tudja. Azért jó, ha a gyerekem emlékszik rám, meg az unokám… de ennél több tényleg kell? nem lenne-e tökéletes csak azt a pillanatot szebbé tenni, amiben élünk, de nem befolyásolva a jövőt?)

    • Mindenek előtt: ez a projekt (a boldogságterv) egy nagyon személyes dolog, így természetes, ha másnak teljesen mást jelent a témafelvetés. És természetesen kedvesnek vettem a kérdést. 🙂
      Én leginkább elméleti ember vagyok, tehát én ösztönösen is elsősorban a szellemi nyomot értettem alatta. Emellett introvertált típus is vagyok, azaz a dolgok leginkább BENNEM történnek – nem annyira mások társaságát, az élményeket és eseményeket keresem, sokkal inkább a saját gondolatvilágomban élek.
      Tavaly elkezdtem megírni egy memoár-félét a NaNoWriMóra (az egyhónapos novemberi regényíró kihívásra), és ott idéztem fel magamnak is azt az élményemet, amikor hét-nyolc éves koromban, kisiskolásként egy szünetben ránéztem a tenyeremre, és ahogy megláttam a vékony bőr alatt a vékony csontok körvonalait, egyszerűen olyan elemi erővel zuhant rám a múlandóság gondolata, a tudat, hogy egyszer el fogok múlni, hogy (nem viccelek) pánikrohamot kaptam, ott az osztályteremben… Amiért ezt leírom most, az az, hogy azt hiszem, bennem mindig nagyon erősen élt a vágy, hogy az, aki vagyok, amit gondolok, amit tudok, az túlnyúljon rajtam – térben és időben is, tehát hatással legyek másokra addig is, amíg élek, és akkor is, ha már nem vagyok. Egy másik élményem ezzel kapcsolatban, hogy középiskolában megnéztük az Üzenet a palackban című filmet, amiben egy férfi kapaszkodik a halott felesége emlékébe, de végül persze új szerelemre talál. Amikor a magyar tanárunk megkérdezte, mit gondolunk a filmről, minden osztálytársam arról beszélt, hogyan éreznének a férfi vagy a nő (az új partner) helyében, és én voltam az egyetlen, aki a halott feleségről beszélt: azt mondtam, hogy szeretnék én is olyan ember lenni, aki halála után is ekkora hatással van az emberekre. Oké, tizenhat éves voltam, nyilván ma már nem kívánom azt, hogy ha idejekorán halok meg, akkor a férjem ne legyen képes továbblépni, de változatlanok az érzéseim azzal kapcsolatban, hogy nem akarok úgy elmenni, hogy nem hoztam létre valami olyan értéket, amivel hatottam az emberekre, és ami érdemes rá, hogy fennmaradjon, továbbgyűrűzzön, és nemcsak azért, mert megőrizte az a néhány ember, akinek én személy szerint kedves voltam, azért, mert én személy szerint kedves voltam nekik – hanem azért, mert önmagában értékes volt.

  2. Nekem ez a “nyomot hagyni a világban” téma afelé indította el a gondolataimat, hogy mikor is lesz valami “nyom”? Talán ha elég jelentős? Ha a legjobbat tudom adni? S vajon a legjobb jelentheti azt, hogy érdemes megkeresnem, hogy miben lehetek a legjobb? Hogy mi az ami bennem másoknak érték lehet? S igyekezni, hogy tudjam ezt adni? …. ilyesmik jutottak eszembe…. aztán meg az, hogy már egy ideje tűnődök, hogy nekem ebben a Boldogságterv dologban az a legnehezebb, hogy mintha minden mindennel összefüggene. Kitalálok tök hangzatos dolgokat, de aztán kiderül, hogy ezer dologtól függ, ezer dolgot befolyásol… s ezer dolog akadályozza, hogy megvalósuljon, a mindennapokba igazán beépülhessen. S hogy emiatt talán kell mégis valami sorrendiség. Csak nem könnyű kitalálni, hogy mi is – mert ezt vélhetően mindenkinek magának kell? Gretchen ha jól emlékszem az alvással és a több mozgással kezdte, hogy adjon magának alapot… Azt egyszer már én is kipróbáltam, de megbukott a mindenféle közbejövő dolgokon – amik ugye mindig vannak :-). Mindenesetre mégis, ilyesmiken gondolkodva, én most magamnak egy ilyen “alapozós” és félév kezdős boldogság-célként azt a mottót találtam ki, hogy: “Találd meg a saját ritmusodat!”
    S “újrakezdőként” még egy dolgon eltűnődtem: Gretchen minden tervét némi kutatással kezdte – majd néha folytatta is…. s hogy talán nem is olyan butaság? Látom te is próbálod “tudományosabban” is megközelíteni a dolgot…. Úgyhogy a saját kis gondolataim végiggondolása után következő lépésként én is bepötyögtem googliba, hogy “saját élet ritmus”, s meglepetésemre még jöttek is értelmes találatok :-)…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s