{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Neki persze könnyű!

Két hete volt a férjem harmincadik születésnapja, amire egyebek közt egy tortával szerettem volna meglepni, amit a kedvenc cukrászdánkban meg is rendeltem jó két héttel előre, biztos ami biztos. A rendelést egy sűrű napon egy laza srác vette fel, és… tadám, elfelejtette továbbítani. Így amikor megjelentem széles mosollyal az arcomon és a tortámat kerestem, hatalmas mozgolódás támadt, majd igyekezett mindenki feltűnés nélkül kislisszanni a pult mögül, míg már csak az a lány maradt, aki fogadta a kérésemet, és hatalmas, rémült szemekkel és sápadtan közölte: nincs torta.

Persze nem tudhatta, hogy én nem az a fajta vagyok, aki ordít és asztalt csapkod, sokkal inkább az, aki kétségbeesik és elsírja magát a zsúfolt nyilvános helyen. Illetve: az voltam. Most azonban, ahogy éreztem, hogy mocorogni kezd a torkomban a kétségbeesés, vettem egy mély levegőt és arra gondoltam: oké, nincs torta. Ez tény. Mit tennék, ha eleve az lett volna a terv, hogy nincs torta? Úgyhogy felöltöttem egy még szélesebb mosolyt, és azt mondtam a riadt eladólánynak: nyugi, megoldjuk tortaszeletből!

Így összeraktam egy ínycsiklandó süteményválasztékot, ami mellé a lány még néhány ingyen szeletet és egy “boldog születésnapot” marcipán üdvözlőtáblát is csempészett kárpótlásul, sőt 30% kedvezményt is ütött a vásárlásom végösszegére, így összességében kevesebből úsztam meg az egész ügyletet, mint az előleg, amit a tortára adtam (és amit természetesen visszakaptam). Még mondja nekem valaki, hogy kedvesnek lenni nem kifizetődő! Arról nem is beszélve, hogy legalább két ember (az eladólány meg én) távolabb került attól, hogy szívrohamban vagy gyomorfekélyben haljon meg. És ami azt illeti, olyan büszke voltam magamra, amiért ilyen jól diadalmaskodtam a helyzet és főleg a saját természetem fölött, sőt még azért is végtelenül hálás voltam, hogy a szegény lányt velem hozta össze a sors és nem egy ordítós ügyféllel, hogy ennek örömére hazáig vigyorogtam, és a pékségben a bucikért olyan borravalót hagytam, hogy az eladó lányok nehezen hittek a szemüknek. (Még így is messze pozitívban voltam a szerencsésen alakult torta-incidens után.)

Amiért pedig ezt az egészet elmeséltem (egészen pontosan amiért mostanáig magamban tartottam), az az, hogy az eheti {Vigyázz! Kész! Posztolj!} témája az ELŐÍTÉLETEK.

20140515-205649.jpg

Az előítélet nem más, mint az az egyszerűsítő képlet, amikor néhány kiragadott részlet alapján úgy gondoljuk, hogy már meg is alkottuk a teljes képet, és máris határozott véleményt alakítunk ki valakiről úgy, hogy igazságként fogadjuk el azokat az általánosításokat, amikkel magunk töltöttük ki a hiányzó részeket.

Ez a jelenség nem kerüli el a vidám természetű, bizakodó embereket sem (akik közé most már én is büszkén sorolom magam), és ezt nagyon jól megfogalmazza a korábban már idézett soraiban kedvenc boldogságkutatóm, Gretchen Rubin:

“Félreértés, hogy a boldogtalanság önzetlen, a boldogság pedig önző. Boldogan viselkedni nagyobb önzetlenség. A rendíthetetlen jókedvhez energia, nagylelkűség és fegyelem kell, egy boldog ember mégis mindenkinek természetes. Senki sem vigyáz az érzéseire, senki nem próbál a kedvében járni. Önállónak tűnik; ő segít másokon. És mert a boldogság természetesnek látszik, az ilyen embernek általában nincs tekintélye. […] Ismerek néhányat a szerencsés kevesek közül, akik – mint az apám – eredendően vidám természetűnek látszanak. Azon töröm a fejem, vajon mekkora erőfeszítés kell ehhez.”

Egy másik történettel folytatnám, ami mindössze néhány hónappal anyukám halála után esett meg, amikor kifejezetten keményen dolgoztam azon, hogy ne adjam fel, ne omoljak össze, hanem továbbra is, sőt egyre inkább a jó dolgokat lássam az életben, azokat, amik felemelnek és erőt adnak.

Az egyik munkatársam a vállam fölött meglátta a cetlit, amit a monitorom mellé ragasztottam ki Peti már szállóigévé vált szavaival: “az élet egyszerű“, és így reagált rá: “akárki írta is ezt ide, biztos, hogy nagyon naiv és nem sokat tud az életről!”. Ez egy nagyon fontos lecke volt a számomra arról, hogy aki derűs (vagy annak tűnik) az adott pillanatban, és a nehézségeivel hadakozás és panasz helyett szelídséggel, bizakodással és hálával igyekszik küzdeni, arra milyen könnyen ráfogják, hogy nincsen semmi gondja – még az is, aki pedig évek óta ismeri és tudja, hogy nem így van, hát még az, aki semmit sem tud róla!

Igen, tudom, ez a könnyebb előítéletek közé tartozik azok közül, amikkel együtt kell élni. De ez nem azt jelenti, hogy nem is szabadna foglalkozni vele, amíg vannak súlyosabb terhek is a világon. Sőt! Ez egy olyan teher, amit ha megtanulunk letenni, azzal magunkon is segítünk, mert szinte biztos, hogy mi is gyötörjük magunkat néha olyan felkiáltásokkal, hogy “pff, könnyű neki, hiszen ő…!”. De tegyünk egy szívességet magunknak és a világnak, amiben élünk, és legközelebb vegyünk egy mély levegőt, mielőtt kimondjuk, hogy könnyű neki, hiszen… [fiatal, csinos, van partnere, tehetősek a szülei, jól keres, ismert, sikeres, stb.]! Annál is inkább, mert ezek egyike sem teszi magától értetődően könnyebbé az életet, sőt – valamennyi lehet problémák forrása ugyanúgy. (Csak hogy magammal példálózzak. “Neked könnyű, te fiatal vagy.” – Hát persze, de minél kevésbé vagyok fiatal, annál könnyebb, mert eddig csak erősödtem az évekkel, és sehol nincs már az a “gondtalan kisgyerek”, aki tele volt szorongással, félelemmel, és képtelen volt megvédeni magát. “Neked könnyű, neked ott van a férjed.” – Igen, itt van, nekem pedig sok munkám van benne, hogy itt legyen, ahogyan neki is sok munkája van abban, hogy én itt legyek neki. És így tovább.)

Ezért ha úgy látjuk, hogy “bezzeg ő boldogul”, próbáljuk meg félretenni azt az előítéletet, hogy ha valaki boldog, akkor annak biztosan könnyű is az útja, és megnézni olyan szemmel, hogy hátha tud valamit, amit érdemes megtanulnunk tőle, hogy mi is könnyebb tudjuk venni az akadályokat.

Te szoktad hallani, hogy neked persze milyen könnyű? Szerinted mit taníthatnál annak, aki ugyanazokat az akadályokat nem veszi olyan könnyen?

Reklámok

{Vigyázz! Kész! Posztolj!} – Neki persze könnyű!” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Gratula, h ilyen jól tudtad kezelni a torta témát :) én biztos, h nem maradtam volna ilyen higgadt, pláne, h tudom, h különleges tortát rendeltél.

  2. Esti imádság: Édes jó Istenkém add, hogy minden ügyfelem…. ugyanígy mosolyogjon…. ugyanígy megoldhassam…. zászlócskát is tehessek rá…. ketten örüljünk…. legyen választék is…. sok-sok torta szeletet adhassak én is. Ámen.
    Gyomorfekélymentes jó éjszakát kívánok :)

  3. Nagyon sokszor megkapjuk Párommal, hogy nekünk milyen könnyű és milyen jó: van egy házunk, jól keresünk mindketten, megengedhetünk dolgokat magunknak, ott vagyunk egymásnak. Azt, hogy ezért mennyi időt töltünk egymástól távol, hányszor csörög lehetetlen időpontban a céges telefon, mennyi stresszt kell elviselnünk, hányszor nem alszik ágyban, mert dolgozik, már senki sem nézi. És persze mi sem sírunk rajta folyton, mert ha így lenne, akkor a maradék kis együtt töltött időt sírással és nyafogással töltenénk, nem lenne benne semmi öröm.

    Az emberek hajlamosak csak a végeredményt látni, és nem a dolgok mögé nézni, mert ez kényelmes.

    De végeredményben ez az egyszerűsítés és az “előítéletgyártás” a világ megismerésének eszköze: annyiféle ember, ahányan csak vagyunk, hogyan is lehetne máshogy eligazodni a nagyvilágban, ha nem egyszerűsítenénk, nem igaz? :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s