Eldöntöttem, hogy nem fogok foglalkozni a Conchita Wurst jelenséggel. Leginkább azért nem, mert boldogan lement az Eurovízió úgy, hogy nem is tudtam róla (az Eurovízióról sem, Conchitáról meg főleg nem – most, hogy már a munkahelyemen sem hallgatok rádiót, teljesen el vagyok vágva a napi bulvártól), és csak akkor találkoztam vele, amikor a férjem megdobott a következő mondattal: te, hallottad, hogy az a szakállas nő nyerte meg az Eurovíziót? Na most én úgy gondoltam, hogy attól, hogy egy fura fazon nyerte a versengést, nekem nem kötelességem utólag megnézni egy műsort, ami nem érdekelt, sem képbe helyezni magam és állást foglalni egy vitában, amit kirobbantott. Aztán minél inkább kikerülhetetlenné váltak a véresszájú Conchita-viták, minél többször úsztak be a látóterembe a közösségi oldalakon, akármilyen gyorsan próbáltam is átpörgetni fölöttük, annál makacsabban ragaszkodtam hozzá, hogy csukva tartom a számat és kimaradok ebből. (Na tippeljetek, mennyire sikerült…)
Ami mégis szóra bírt (bár nem Conchitával kapcsolatban, mert az Eurovízió témához továbbra sem szeretnék hozzászólni), azok a “hogyan nevelhetnék gyereket egy olyan világban, ahol ilyen szörnyetegeket engednek élni” típusú kommentek voltak, amik megbirizgáltak bennem két lezáratlan vitát, amikről egyébként is írni akartam már. Ami azt illeti, rossz vitázó vagyok, mert nagyon hamar személyessé teszek egy általános kérdést, nehezen engedem el az álláspontom, és különösen rosszul viselem, ha a helyzetemből adódóan nincs lehetőségem felszólalni a véleményem mellett. Nos, ilyen volt az alábbi két eset, amikor pedagógus hallgatóként nem volt kérdés, hogy csukva kell-e tartanom a számat…
Nem normális, ha…
Egy óvodalátogatás után, a gyakorlatvezető szájából hangzott el hatalmas negatív felhanggal az a mondat, ami azóta sem fordult meg bennem: “nem normális az, ha valakinek két anyukája van”. Természetesen nem maga a mondat, hanem a felhang az, ami évek óta kísért. Hiszen az óvodai nevelés, a toleranciárs nevelés alapelve az, hogy megmutassuk a legkisebbeknek, hogy félelem és gyűlölet nélkül is együtt lehet élni azzal, ami “nem normális”, nem megszokott, nem átlagos.
Hiszen nem normális, ha valaki Magyarországon muzulmán. Nem normális, ha valakinek vörös a haja. Nem normális, ha valaki nem lát, nem hall, nem tud beszélni vagy járni. Nem normális, ha valakinek nincs fedél a feje fölött és nem tud rendszeresen tisztálkodni, ahogy az sem, ha kaviárt vacsorázik. Nem normális, ha valaki már négyévesen profin zongorázik vagy több nyelven beszél.
És nem, tényleg nem normális, ha valakinek két anyukája van. Vagy két apukája. Vagy csak egy anyukája, apuka nélkül. Vagy csak egy apukája, anyuka nélkül. Vagy nincsenek szülei. Vagy egy anyukája és két apukája van (egy nevelő és egy hétvégi). Vagy egy apukája és két anyukája. Vagy…
A nevelőknek (szülőknek, pedagógusoknak) nagyon nehéz a dolga, és nagy a felelőssége, mert egyaránt felelnek a gyerekek személyes sorsáért és a gyermekek által épített jövőbeli társadalomért, a “tabula rasa”-ként születő gyerekekben elültetett előítéletek pedig egyaránt válhatnak védelmező pajzzsá, sanyargató bilinccsé és veszélyes fegyverré is. Ezért nagyon érdemes figyelni, hogy mit tanítunk aranyszabályként, és mit említünk meg (vagy tartunk meg magunknak) személyes véleményként.
Gyűlölöm, amikor…
Néhány évvel ezelőtt egy fenntertható fejlődés előadáson egy roppantul abszurd vita közepén találtam magam.
A prezentáció egy diája azokat a dolgokat sorolta fel, amik nem fenntarthatók (meg nem újuló energiaforrások felélése, a termőföldek és az élővilág kizsákmányolása, a fel nem dolgozható szemét hatalmas mennyiségének termelése, túlnépesedés, stb.), a tanárnő pedig azt kérte, beszélgessünk külön valamennyi pontról. A lista alján pedig ott állt ez a szó: gyűlölet. Amikor ideértünk, a harcos környezetvédő előadónkból kitört a következő vitaindító mondat: “gyűlölet, igen, beszéljünk a gyűlöletről – én például gyűlölöm, amikor…” – Egy perc múlva pedig ott találtam magam több tucatnyi reménybeli pedagógus között, akik egymást túllicitálva sorolták, miért gyűlölik az embereket. (Mert kipöccintik a cigarettacsikket az autó ablakán, mert műanyagot dobnak a papírgyűjtő konténerbe, stb.)
Nemcsak a feladat bődületes félreértelmezése zaklatott fel, hanem az is, milyen könnyű átragasztani a gyűlölködés hangulatát még a mosolygós családanyák és reményteljes fiatal nevelők csoportjára is.
Pedig a gyűlölet fenntarthatatlan. És ha már a környezetvédelemnél tartunk, minél kevesebb termőföld, ivóvíz és hely jut egy emberre, annál inkább fenntarthatatlan lesz. A gyűlölet az, ami az egyének szintjén embereket és családokat nyomorít meg, a társadalom szintjén pedig csoportokat vagy akár egész nemzeteket pusztít el.
Nincs olyan ok, amiért jogosnak (vagy célravezetőnek) látnám, hogy gyűlöletre neveljük egymást, és főleg a gyermekeinket. Óvatosságra, megelőzésre, megkülönbözésre, cselekvésre – igen. Gyűlöletre – nem, nem, nem. A gyűlölet végső soron soha nem vezet másra, mint hogy majd mi megmutatjuk, hogy tudunk olyan rosszak lenni, mint az ellenségeink, sőt sokkal rosszabbak is – és vajon hova vezet ez? Tényleg egy olyan világba, ahol nyugodtak lehetünk, mert a gyerekeinket nem veszik körbe “szörnyetegek”?
“Nem tudok még semmit a gyűlöletről, az intoleranciáról, a rasszizmusról, a szexizmusról, a bigottságról, a dogmákról, a homofóbiáról és az előítéletekről.
Még nem tanultam meg a szeretetet, az együttérzést, a tiszteletet, a toleranciát, az emberi méltóságot és az igazságosságot.
Életem legelső és legfontosabb éveiben mindent, amit tudok, TE TANÍTASZ NEKEM.
Válassz helyesen.”
Kincsesfüzet 
Engedelmeddel ezt reblogolnam.
Egyértelmű forrásmegjelöléssel, nem az egész tartalmat – természetesen. :) Köszönöm. :)
Csakis igy, igen. En koszonom!
Nagyon, nagyon jó cikk! Valóban rengeteg mindent kell figyelembe vennünk, mikor nagy hangon előadjuk a véleményünket – hiszen ezzel mindig befolyásolunk, sőt, tanítunk valakit.
Nekem pl., aki sérültekkel dolgozom, nagy dilemma a meleg-kérdés. Olyan téma ez, amiről mindenképp szót kell ejtenünk, de nem könnyű, hiszen egy őszinte válasz még manapság is az állásába kerülhet valakinek. Ugyanakkor ezzel kapcsolatban annyi homályos érv kergeti egymást a világban, hogy csak na. (Vallási szempontból nem helyes – nem mindenki (ugyanúgy) vallásos. Erkölcsi szempontból nem helyes – miért is nem? Azért nem helyes, mert nem lehet gyerekük – és azoknak a sérülteknek, akiket én tanítok, lehet? Stb.) Jó lenne, ha ezeken, és az ehhez hasonló témákon nem csak kevesen, és nem csak kevés időre gondolkoznánk el…
Köszönöm! <3 Igen, nagyon szomorú, hogy ezek a kérdések állásokba és sorsokba kerülhetnek… :( A "nem lehet gyerekük" kérdés azért bosszant fel kifejezetten, mert akik ezzel támadnak, soha nem azt mondják, hogy "nem szabadna házasodniuk a melegeknek, a meddő nőknek és a terméketlen vagy impotens férfiaknak", tehát nem a gyermektelenség a gond, az csak egy ürügy…
Tekintve, hogy a túlnépesedés micsoda probléma manapság, ez még akár pozitívum is lehetne XD
Az egyetlen (szerintem) értelmes indok a melegek/leszbikusok gyerekvállalása ellen az, hogy a gyerek (véleményem szerint) akkor tud egészséges felnőtté (és egészséges nemi identitásúvá) fejlődni, ha a családban, a legfontosabb mikroközösségben mindkét szerepre: a nőre és a férfira is adekvát, elfogadható példát lát. Ez nem csak a nemi, de a lelki fejlődés szempontjából is kulcsfontosságú szerintem, mert ha ezt a dualitást nem érti meg, nem éli meg már kisgyerekként, az alapvetően befolyásolja a későbbi világmegértési lehetőségeit is. Egy azonos nemű kapcsolatban ez értelemszerűen nem adatik meg, ott vagy két férfi, vagy két nő példáját látja (függetlenül attól, ha az egyik fél a másik nem szerepét veszi fel). Ilyen szempontból tehát azt mondom, hogy legyenek boldogok az ilyen párok, de lehetőleg gyermektelenül.
A gond csak az, hogy a férfi-nő felálássú házasságok, párkapcsolatok többségében is szerepzavarral küzdenek a résztvevők, és ugyanúgy nem képesek adekvát mintákat adni, tehát pusztán ennyi még abszolúte nem garantálja, hogy a gyerek egészséges, jó és követhető mintákat adó környezetben nő fel. (És hát mindannyian ismerünk, láttunk olyan szülőt, akiket legszívesebben péklapáttal csapnánk agyon azért, ahogy a gyerekével viselkedik…) Tehát megoldás nincs, mert a gyerekvállalást lelki-érzelmi-nemi-egyéb felnőttséghez, jogosítványhoz kötni nem tudjuk.
Gyűlölködni meg nem érdemes, felesleges, idő- és energiarabló. Ha már annyira baja van valakinek, akkor fordítsa el a fejét és fortyogjon magában, elég, ha magát mérgezi, ne másokat.
Nos, én erre is csak azt tudom mondani: mi a helyzet egy elvált/özvegy szülővel? Kötelessége újraházasodni csak azért, hogy meglegyen a gyerek életében a másik nemi szerep? Az én nagynéném például egy borzalmas házasság után (amiből született egy fia) úgy döntött, hogy köszöni, neki ebből elég is volt ennyi, egyedül fogja felnevelni a fiát. Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyerek életében (aki egyébként azóta szintén kétgyerekes apuka, két kisfiúval) nem volt férfimodell a két nő (az édesanyja és a nagyanyja) mellett, akik együtt nevelték. Ott volt a nagybátyja, az én apukám, akihez egyébként annyira kötődött, hogy még szakmát is az ő példájára választott és mellette tanult. Csak azért, mert valakinek nincs ott az életében az édesapja vagy az édesanyja, még nem azt jelenti, hogy nem ismeri meg azt a szerepet – és az, hogy ott van, még közel sem jelenti azt, hogy jól ismeri meg, olyan mintát kap, amire azt mondjuk, hogy igen, ezért megérte benne maradni ebben a házasságban (ad abszurdum eltűrni verést, erőszakot, stb), mert így legalább egészséges lelkületű lesz a gyerek, kap egy követhető mintát. Szóval én személy szerint rögtön a legszűkebb családomból fel tudok mutatni egy példát arra, mennyire nem gond a társadalom szemében, ha két nő nevel fel egy gyereket – kivéve, ha az a két nő szerelmes egymásba.
Meg még annyit, hogy ahogy te is írod, a gyerekvállalást nem lehet ilyen-olyan bizonyítványhoz kötni, alanyi jogon jár a rossz géneket és betegségeket örökítőknek, a rossz szerepmodelleket örökítőknek, a rossz anyagi körülményeket örökítőknek – de nem jár a melegeknek, mert… nincs annyi alanyi joguk, mint a többi embernek. Amellett, hogy a homoszexualitás nem tanult dolog és nem is egyeneságon öröklődik (mint mondjuk a csípőficam, amit én örököltem és garantáltan a lányom is fog, ha lesz), de ha az is volna, vagy kimondjuk, hogy nem fogadjuk el, vagy elfogadjuk és az “elfogadjuk, csak ne vállaljanak együtt gyereket” érvelés egyáltalán nem hangzik máshogy, mint hogy a diplomások ne vállaljanak együtt gyereket, mert a gyerekük nagyobb eséllyel lesz diplomás.
Szerintem én is jeleztem a hozzászólásban, hogy az általam leírtak legfeljebb egy idealizált világban működnek ilyen egyszerűen, a valóság ezerszer árnyaltabb :) A válást meg az özvegységet pedig szerintem ne vegyük egy kalap alá, hiszen egészen más a kettő. Hacsak nem a házastárs meggyilkolásáról van szó :), akkor utóbbit nem mi választjuk. Egy rosszul vagy egyáltalán nem működő párkapcsolatból való kilépés azért más dolog (minimum az egyik félnek). Én inkább azon a párton állok, hogy _lehetőségeinkhez mérten_ minden gyereknek meg kellene adni ezt a tanulási, a világot kettősségében-teljességében megélő gyerekkort. Nyilván nem tudjuk feltámasztani a halottakat, és az erőszakos-iszákos hím is minden, csak nem az átadni kívánt férfikép…
A te példáid pedig annyiban mindenképpen dicséretesek, hogy a nagycsalád tudta (valamilyen szinten) pótolni a “hiányzó” szülőt. Az én ismeretségi körömben például olyan lányát egyedül nevelő anyuka volt, aki magán kívül nem számíthatott másra (rokonokra). Meg is látszott, illetve látszik még mindig a (velem egyidős) lányon, hogy nem tud mit kezdeni se a saját nőiségével (egyik végletből a másikba esett-esik, keres és próbálkozik), se a másik nemmel. Ilyen is van, olyan is. Mindig lesznek az életből vett példák pro és kontra is, mert az élet nem egy tankönyvszöveg. Én egy általánosított példát mondtam az előző hozzászólásban. Nyilván az lenne az ideális világ, ha minden párkapcsolat flottul működne, nem lennének válások (mert mindenki épp azzal házasodik-párzik, akivel kell, és akivel utána boldogan éldegél hátralévő életében… haha…), minden gyerek neki megfelelő szerpmintákat sajátítana el otthon és a tágabb családjában, stb :)
Én komolyan nem tudom, hogy a homoszexualitás tanult, öröklött, vagy mindkettő, mert eddig erre is, arra is olvastam tanulmányt, ami holtbiztos volt az igazában. Ez kb olyan, mint az akupunktúra. Vizsgálgatjuk, de akár hiszünk benne, akár sarlatánságnak tartjuk, mindig találunk olyan tudományos kutatást, ami alátámasztja majd a véleményünket.
Egyébként ja, lehet, hogy ez az alanyi jog nem feltétlenül jó és indokolt. És most abszolút nem a homoszexuálisokról van szó, de például a tuti öröklődő genetikus beetegségekkel szemben könnyen lehet, hogy szigorúbban kellene fellépni. Mert egy dolog, hogy két szemüvegesnek szemüveges gyereke lesz, ezt még képesek vagyunk társadalmilag meg mindenhogyan vállalni, de az már egyáltalán nem egyértelmű, hogy két Down-kóros, egyébként imádnivaló meg minden embernek gyereket kell vállalnia (aki a genetika ma ismert törvényszerűségei szerint szintén down-kóros lesz), ha magukról is alig (vagy nem) tudnak gondoskodni… De ez már tényleg messzire vezet, és nyugodtan rám lehet sütni, hogy intoleráns seggfej vagyok :)
Az öz egyeket, az elváltakat és az egynemű párokat a szerepmodell hiánya miatt vettem egy kalap alá, mert amit írtál, hogy nincs ott az egyik nemi szerep, az fennáll ugyanúgy mindegyiknél. És igen, ahogy te is írod, nagyon nehéz tökéletes körülményeket biztosítani, de hol húzod meg a határt? Ha valaki nem tud gondoskodni a gyerekéről, veszélyezteti az életét, épségét, attól elveszik a gyermekét, nem nevelhet gyereket. Attól, aki nem 100%-os körülményeket biztosít neki, attól nem – nyilvánvalóan, hiszen attól még lehet valaki nagyon jó szülő, hogy kicsit nehezebb anyagi körülmények között él, vagy hogy iskolázatlan, vagy például örökít olyan dolgokat, mint a csípőficam vagy a szívbetegségre való hajlam, csak hogy az én génjeimnél maradjunk. De hova sorolsz egy egynemű párt? A “nem szabadna gyereket nevelnie” típusba, vagy a “nem ideális” típusba?
Elfogadásra kellene nevelnünk magunkat és a gyermekeinket! (szerintem). Köszönöm, nagyon érdekes és szép vélemény dalverseny nélkül :)
:) Köszönöm! :) (Igen, a dalversenyt kihagytam – arról tényleg nincs véleményem. :))
Nem vesztettél semmit, hidd el :D Minden és mindenki felejthető volt. (Conchita is az lett volna, ha nem nyer. Zeneileg, finoman szólva, nem emelkedett ki a jó esetben is maximum középszerű mezőnyből.)
Hála mindennek, nem az én dolgom holmi határokat meghúzni! Egyébként nem is tudnék, a fejemben pedig nem is akarok. Hiszen eleve már az “alanyi joga, hogy gyereket szüljön” mentalitással is bajom van. (Igenis, vannak, akik nem alkalmasak anyának/apának és pont. Vagy akkor még nem alkalmasak, csak mondjuk hosszas terápia után.) Nem lehet azt mondani, hogy “petefészked van, tehát lehet gyereked”, és az ellenkezőjét sem. Nyilván az egyneműekkel is ugyanaz lenne, mint a hagyományos kapcsolatban élőkkel: vannak köztük párok, akik nagyszerűen fel tudnának nevelni egy gyereket, meg vannak olyanok is, akikre egy aranyhalat se bíznék, nemhogy emberpalántát… Nem tudok általánosítani, szerintem minden esetet egyénileg kellene elbírálni, figyelembe véve az EQ-t, a környezetet, (pl. nem tennék ki egy gyereket gyűlölködő rokonoknak, ha nem muszáj), különféle helyzetekre adott reakciókat, ilyesmit. És ha már egyenjogúság, akkor a hagyományos párkapcsolatokban is vezessük be a “gyerek-jogosítványt”, azonos tesztekkel és feltételekkel! :D (Mennyivel kevesebb dolga lenne a gyerekvédelmiseknek… Persze, ehhez éppúgy nincsenek meg a feltételek, mint ezernyi máshoz. Hogy csak a materális részletet említsem: alanyi jogon járó fogamzásgátlás és hasonlók.)
Ha jól emlékszem, a 28 nap című filmben van, hogy a tanácsadótól a drogelvonón kérdezik, hogy miután kikerülnek onnan, mikor állnak majd készen a párkapcsolatra/szexre, és azt tanácsolja a fazon, hogy legyen egy szobanövényük egy évig, aztán egy kutyájuk/macskájuk egy évig, és ha két év múlva még a növény és az állat is él és jól érzi magát, akkor alkalmasak rá. Na, nem tudom, hogy egy ilyen teszten a mai gyerekvállalók mennyire véreznének el. (Nekem kihalna a növényem, az tuti, az állat feltehetően nem, mert az legalább jelzi, ha kell neki valami… :) ) De mint említettem, én intoleráns vagyok és konzervatív :D
Jelentem, én átmentem az orchidea+kutya teszttel. :) Igen, sajnos sokan vállalnak úgy gyereket, hogy nem alkalmasak rá… De abszolút egyetértek abban, hogy ez nem nemi irányultsághoz kötött, és mint minden más kérdésben, ebben is csak ugyanolyanok a melegek, mint a heteroszexuálisok – csak kevesebb joggal…
A gond az, hogy ez az egyenlő jog eléggé mitikus és mesebeli, nemlétező fogalom. Mutass nekem példát rá, hogy a gyakorlatban megvalósuljon… én még nem találkoztam vele. Vagy kisebb nagyobb mértékű negatív, vagy a ló túloldalára átesés, és kisebb-nagyobb mértékű pozitív diszkrimináció van. Tényleges egyenlőség maximum az egyformák között lehetne, vagy még ott sem. Szóval én jó ideje az egyéni elbírálások híve vagyok. (Az se csodaszer persze, de jobbat még nem sikerült kitalálnom.)
A negatív diszkrimináció azért böki a csőrünket, mert szeretnénk igazságosan és jók lenni, a pozitív meg azért, mert néha olyan pofátlan visszaélések vannak vele (és hála a modern kornak, ezekről hallunk is, ezerrel tolják a képünkbe), hogy az ember maga szégyelli el magát a tettes helyett. Plusz hajlamosak leszünk a pozitív diszkrimináció reményében másnak, rosszabbnak (pl. betegeknek, mert a leszázalékolás után kapunk píízt) mutatjuk magunkat, vagy akár azzá is válunk… Ördögi kör tud lenni ez, hiába a jó szándék.
Plusz, azt a világot azért nem szeretném megérni, amiben különféle másságok jószándék vezette pozitív diszkriminációja miatt mindenki “más” akar majd lenni (vagy legalább annak mutatni magát), és a normalitás szorul perifériára és kezdenek rá furán nézni, mert normális. (Példa: az egyetemen mindenki hülyének néz és kikiözösít valakit, ha nem részegedik le/iszik alkoholt az ott töltött öt év alatt egyszer sem – pedig elvileg ez a normális. Az megint más kérdés, hogy mi van mögötte – szimpla elhatározás, dac, kitűnni vágyás, vagy alkoholista apuka…)
Igazad van abban, hogy az egyenlő jogok nagyon nehéz téma, különösen azért, mert nem vagyunk egyformák, így az egyforma nem biztos, hogy egyenlő (ha egy kerekesszékes és egy ép ember elé egyformán odateszel egy lépcsőt, még nem biztos, hogy egyenlően biztosítottad a közlekedésüket), és onnantól, hogy a különböző az egyenlő, nagyon nehéz valóban igazságosnak lenni.
De attól még van, ami nem egyedi elbírálás kérdése, és ha nem harcolnánk időről időre azért, hogy tudatosítsuk, ki egyenlő jogú ember, kinek van joga ugyanúgy élni, tanulni, dolgozni, szeretni, házasodni, stb, akkor példának okáért még mindig ott tartanánk, hogy a nők nem szavazhatnak és nem tanulhatnak. És ha ez elrugaszkodott párhuzamnak tűnik, csak gondoljunk bele egy ici-picit, mennyire nem volt ez régen. Aztán valahogy arra jutott a társadalom, hogy végső soron a nő is ember (a lány is gyerek, ugye, nem úgy szól a kérdés, hogy gyereked van-e vagy lányod?…), és élve ezzel a csodálatos jogommal, hogy már formálhatok véleményt, én azt mondom, hogy a melegek is végső soron emberek, emberi jogokkal. És ha valamire alkalmatlannak minősítjük őket, nem egy-egy embert, hanem általánosítva az egész csoportot, pusztán azért, amik, azzal a felkiáltással, hogy “az ilyen emberek csak éljenek békében, de ne házasodjanak/vállaljanak gyereket/mutogassák magukat”, akkor azzal ugyanúgy válogatás nélkül, csoportosan másodrendűvé minősítettük őket, mint amikor azt mondták, hogy a nők csak éljenek békében a konyhában, szüljenek gyereket és ne akarjanak tanulni, dolgozni meg beleszólni a férfiak dolgába. Igen, sokkal humánusabb, mintha korcsoknak lennénk titulálva és bele akarnának lőni a Dunába csak azért, mert azok vagyunk, akik (nők), de tényleg el lenne intézve a dolog és megnyugodnánk, hogy jól van, végül is az egyenlőség egy nagyon nehéz kérdés, és semmi gond, majd ha esetleg mégis tanulni vagy szavazni akarunk, akkor alávetjük magunkat az egyedi elbírálásnak?…
Igazából az a vicces, hogy ez a beszélgetés réges-rég nyitott kapukat dönget. Egy csomó mindenben egyetértünk, persze nem mindenben, de ez így normális. (Pl. nálam a női egyenjogúság sem ilyen egyszerű – az OK, hogy pl. a tanuláshoz való lehetőséget alanyi jogon adnám mindenkinek, de a választáshoz valót már egyáltalán nem biztos, stb…) És akkor olyan apróságokról még nem is beszéltünk, hogy a sokat emlegetett “egymás szeretéséhez való joguk” vajon mennyiben csorbul azáltal, hogy nem kaphatnak róla pecsétes papirost (amit manapság egyre többen önként nem is kérnek), hiszen a szeretet nem ettől függ, és vajon ha tényleg nincsenek már határok az EU-ban és bármikor átruccanhatnak XY államba, ahol fél perc alatt is megkaphatják ugyanezt a papirost, akkor mi olyan nagy cucc benne, stb… (juj, kiszól belőlem a szőrszálhasogató, hogy provokálja tovább a vitát…)
Mindenesetre most inkább visszafogom kötekedő természetemet és abbahagyom a vitatkozást :) Ha valamikor Pesten jársz és lesz egy “kevés” szabadidőd, írj rám, meghívlak egy bögre teára vagy forró csokira, és jó alaposan átrághatjuk magunkat a téma minden aspektusán mindenféle szemszögekből :) Üdv: Mena
Két szenvedélyes vitázó ha egymásra talál, hm? :)
Remélem, azért abban egyetértünk, hogy a nem akarom és a nem tehetem két nagyon különböző dolog. Nekem például nagyon fontos volt a pecsétes papiros, de ha az én Péterem véletlenül nem Péter lenne, hanem Petra, máris máshogy állna a helyzetünk, és azon is tépelődnöm kellene, vajon ugyanolyan szabadon mesélhetek-e a munkatársaimnak, a főnökömnek vagy az alkalmi ismerősöknek a vonaton az én Petrámról, ahogy a Petimről mesélek nap mint nap, vagy hogy inzultus nélkül végigsétálhatok-e az utcán kézen fogva, összebújva, csókolózva a Petrámmal ugyanúgy, ahogy a Petimmel tettem tegnap, stb. És ez egyszerűen nyugtalanít.
Remélem, azért nem sértettelek meg semmivel, és a többit talán egyszer egy kerekasztalnál. :) :)
Dehogy sértettél meg, öröm az ilyen beszélgetés, még ha csak virtuális is! Legfeljebb annyit tennék hozzá, most már tényleg végleg elkanyarodva a lényegtől, hogy nekem mindegy, hogy Petra vagy Peti, akkor se ölelkezzen-csókolózzon nyilvános helyen a pár… Utcán, idegen emberek között nekem a kézfogás, esetleg búcsúzáskor szájrapuszi a maximum, egyszerű empátiából, mert ha van ott egy magányos/épp-most-szakított/bármilyen lelkibajos stb. ember, akkor annak milyen már, ha én nyíltan mandulaellenőrzést végzek a kedvesemen az orra előtt?! Különben is a magánélet az magánélet, nem utcára (buszra, egyébre) való :) Tehát ebben is egyenjogúság van, ami a négy fal közé való, az nemtől függetlenül legyen a négy fal közé való… :) (Persze, ennyi erővel a reklámok felét is be kellene tiltatnom XD) Na jó, tényleg folytassuk majd egy tea mellett :) Üdv: Mena
Mandulaellenőrizni nem szoktunk. :) :) De akkor is úgy érzem, hogy sokkal kevésbé sétálhatnánk kéz a kézben, kar a derékon, homlok a vállon, teljes és biztonágos, természetes és ízléses intimitásban, ha Timi és Petra, vagy urambocsá’ Tibi és Peti lennénk.
És szintén jóóól elrugaszkodva már a témától – valóban van, ami nem utcára/társaságba való, nyilván, de azt, hogy azért nem, mert hogyan érezné magát valaki, aki épp szakított, olyannak érzem, mint amikor a munkatársaim igyekeztek nem beszélni az anyukájukról előttem, miután anya meghalt – pedig ha tudták volna, hogy sündisznót látni (anya kedvenc állatkája) mennyivel fájdalmasabb, mint egy anyukás történetet hallani! Vagy ennyi erővel a gyerekével sem játszhat az ember, mert tapintatlan valakivel szemben, aki meddő vagy épp elvetélt, a kutyájával sem mókázhat, mert talán épp tegnap altatták el valakinek a társát, és az új ruháit sem veheti fel utcára, mert talán valakinek nem telik rá?… Nyilván, van tapintat, udvariasság, jó ízlés, utcára meg négy fal közé való dolgok, de ha valakinek valami fáj vagy hiányzik, attól nem lesz jobb, ha tudja vagy azt hiszi vagy úgy látja, hogy a másiknak sincs. Az én anyukámat sem támasztotta volna fel az, és meg sem vigasztalt volna, ha mindenki felfüggeszti a kapcsolatát a szüleivel vagy legalábbis a jelenlétemben úgy tesz, amíg én gyászolok – amit el kell gyászolni, azt el kell gyászolni (halottat, elmúlt kapcsolatot, élethelyzetet), mert amíg nyíltak a sebek, addig ugyanúgy fáj egy kép, egy dal, egy szín, egy hely, és nem lehet a fájdalmat kizárni, mert a fájdalom belül van, belül kell eldolgozni – ki lehet vetíteni másra, de attól még belül marad…
AMÚGY nekem tetszik Conchita száma :D Csak hogy a lényegről is szóljak Conchita eurovíziós szereplésével kapcsolazban :D
Nálam is kiverték a biztosítékot azok a cikkek, amik így indultak, hogy “most mit mondjak a gyerekemnek…”. Szegénykék lelki fejlődésében pont Conchita meg “b.zik” fognak törést okozni, nem a káromkodás, agresszió, gyűlölködés, ítélkezés, anyuka/apuka le- és elnyomása, politikával kapcsolatos fröcsögések. Ezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy mindenkinek először a saját háza táján kellene körbenézni, hogy ő csinál-e olyat, amivel árt másoknak, esetleg pont annak, akit annyira meg akar védeni,
Én egyébként úgy állok ezekhez a “nem normális”-nak nevezett dolgokhoz, hogy mi a normális? Ilyen is van, olyan is van, én ilyen vagyok, más meg nem ilyen, ő is ember én is ember vagyok, kész. És szerintem ezt kellene megtanítani a gyerekeknek is, hogy ez van, ezen nem kell agonizálni. És nem szabad gyűlölködni, mert attól senkinek nem lesz jobb, csak nekem rosszabb, ha ilyen negatív érzelmeket táplálok magamban.
:) Hihetetlen, de igaz: még mindig nem hallgattam meg a dalt. :P
Igen, nagyon egyetértek abban, hogy a harag, a feszültség, a gyűlölet az, ami a legtöbb kárt teszi… bennünk és a körülöttünk élőkben is. :(
hát akkor irány a Youtube :D Vagy most már csakazértse? :D
Timi, nagyon-nagyon szeretem az LMBT+-tematikájú írásaidat, mert számomra is nagyon fontos, ugyanakkor baromira érzékeny témáról beszélsz olyan módon és véleménnyel, amivel nagyon tudok azonosulni, de én még nem tudnám így csinálni.
A kiakadós, kiabálós, plafonramászós, felrobbanós, véres szájjal vitatkozós korszakomból nagyjából kijöttem, mert csak kicsináltam volna magam vele. Hideg fejjel, érvekkel, kedvességgel vitatkozni, beszélgetni – az néha már sikerül. De sokszor csak ülök kétségbeesetten magamba roskadva, mikor az önellentmondásokba zavarodó, érvelési hibás, gyűlölettől csöpögő, félelemtől szűkölő, fogalmatlan ún. “ellenérveket” (vagy a “normálisság” melletti érveket? – mindegy, értitek) olvasom, hallom.
Szóval ezt most csak így… köszönöm. :)
Én köszönöm! *ölel* Nagyon nehezen veszem rá magam minden alkalommal egy-egy ilyen cikkre, de aztán mindig felbátorítom magam, hogy igenis foglalkozni kell vele, és miért ne lennék pont én az, aki megteszi. Őszintén szólva számomra is egyfajta coming out minden ilyen bejegyzés. :P
Jó. Tetszett. Téma, kifejtés, végkövetkeztetés, befejező sorok és az üzenet. Átjött. Grat KicsiTimi.
Köszönöm! ^^ Azt is, hogy olvasol! :)