“Amikor fiatal voltam, az elesés és a felállás egyetlen mozdulatsornak tűnt. Az évek múltával azonban arra a nyugtalanító megállapításra jutottam, hogy a fizika törvényei megváltoztak – és nem az én javamra.” (Dieter F. Uchtdorf)

Amikor fejlődéspszichológiát tanultam, az előadáson megnéztünk egy végtelenül bájos kisfilmet arról, ahogy a babák mászni, felállni és járni tanulnak. A rövid film tagadhatatlan bizonyítéka volt annak, hogy az emberek azzal a biztos tudással jönnek a világra, hogy a kudarc nem tragédia, hanem magától értetődő része minden sikersztorinak: hogy a legtermészetesebb dolog elesni, és újra elesni, és megint, megint, megint és még egyszer a padlóra kerülni, és hibázni, és tökéletlenül végezni a dolgunkat, mielőtt sikerre viszünk valamit.

Kedvenc mormon vezetőm, Dieter F. Uchtdorf beszédeit böngészve a kudarcról szóló előadására akadtam, aki a fenti gondolattal indította beszédét, amiben többek közt arra kereste a választ, miért változik meg a kudarchoz való hozzáállásunk, hogyan veszítjük el azt a képességünket, hogy a padlóra kerülés után magától értetődően talpra álljunk?

Miért kezeljük nehezen a kudarcot?

• Túl sokat várunk magunktól. Bajnokok akarunk lenni – de nemcsak az út legvégén, hanem már közben is. Minden vagy semmit játékot játszunk, és nem akarunk gyengének vagy alkalmatlannak tűnni egyetlen pillanatra sem.
• Mindvégig biztonságban akarjuk tudni magunkat. Nem vagyunk hajlandóak kockázatot vállalni – inkább elfogadjuk azt, hogy nem hozzuk ki magunkból a legjobbat és elszalasztjuk a lehetőségeinket.
• Bűntudatba és önmarcangolásba lovalljuk magunkat a kudarcaink után, de nem használjuk fel a kudarcok felett érzett szomorúságunkat arra, hogy a hibákból való tanulás motivációja legyen.
• Nem fogadjuk el a felénk nyújtott segítő kezet, és főleg nem kérünk segítséget.
• Nem vagyunk tisztában azzal, hogy kik is vagyunk valójában, kikké akarunk válni és mit is akarunk valójában. Hagyjuk, hogy a figyelmünk elkalandozzon és elterelődjön a legfontosabb céljainkról, így sem energiánk, sem motivációnk nem marad, hogy újra és újra felálljunk és tovább dolgozzunk a stratégiai céljainkon.

Ti hogyan küzdötök meg a kudarccal?