“Minél kevésbé koncentrálsz arra, hogy író legyél, annál jobban írsz. És bár az olvasás az írás legjobb iskolája, az iskola a legrosszabb hely az olvasásra. Az írás olyan magától értetődő és sürgető késztetés kellene hogy legyen, mint egy levél a szeretődnek, vagy egy üzenet egy barátnak, aki most veszítette el a szüleit. Az írás maga pedig végső soron a legfurcsább anomália: egy bensőséges levél egy idegennek.” (Pico Iyer)
A fenti idézetről Liz Gilbert sorai jutottak eszembe második önéletrajzi témájú könyve, a Hűség bevezetőjéből. Itt elmondta, hogy első memoárja, az Eat, Pray, Love – Ízek, imák szerelmek könnyen született meg, hiszen azt hitte, hogy szinte senki nem fogja olvasni, a nem várt hatalmas siker után viszont nagy kihívás volt számára megírni a folytatást láthatatlan olvasók milliói figyelő tekintetének kereszttüzében. Ezért úgy döntött, kiválasztja azt a néhány lányt és nőt az életéből, akinek a könyvet írja – nekik akart megfelelni, és senki másnak, velük akarta megtalálni a közös hangot és nekik akart üzenni.
Saját magamon azt a furcsa ellentmondást figyeltem meg, hogy a legkönnyebben, legközvetlenebbül akkor írok, ha csak magamnak írok és tudom, hogy senkinek nem fogom megmutatni – viszont hamar elveszítem az érdeklődésem bármi iránt, ha tudom, hogy nem mutathatom meg senkinek.
Ha írtok (naplót, blogot, történetet), ti kinek írtok, kihez szóltok, kit láttok a lelki szemetek előtt, amikor írtok?
Kincsesfüzet 
Hm, még sose gondoltam bele, hogy kinek is írok pontosan… de lehet, hogy jobb is :) Leginkább önkifejezésre használom a blogolást, és ha nagyon belebonyolódok a “Másoknak miért érdekes ez egyáltalán?” és “Vajon ez így tetszene nekik, vagy…?”-jellegű kérdésekbe, akkor addig kritizálom magam, amíg törlöm az egész postot… Nálam az vált be, ha csak írok, és nem gondolkodok (túl sokat :)
Érdekes módon valahogy én is így vagyok – nincs konkrét ember vagy elképzelt ideális olvasó, akinek írok, de a tudat, hogy azért VANNAK olvasóim, elengedhetetlen. :)
“Neki” írok. Valakinek, aki, sohasem olvassa el a szavaim. Legalábbis majdnem tuti, hogy nem teszi… ;) Remélhetőleg (????) Ajaj! :))
Magamnak írok, olyat amit nem akarnék megmutatni senkinek, csak “Neki”. Végül megmutatom mindenkinek, csak “Neki” nem… :/
Magamnak irok altalaban, egyuttal remenykedve hogy masok olvassak es tetszik nekik. Amikor elkezdtem a blogot csak ugy belekezdtem mindenfele cel vagy kuldetes nelkul. Tartottam tole (ahogy mar par posztban emlitettem) hogy nem lesz ihlet, kreativitas, kitartas. Aztan lett…meg nehany olvaso is. Azota nekik irok.
Ebben muszáj voltam megegyezni magammal, mielőtt akár csak egy betűt is nyilvánosság elé tettem volna. Megfelelni kizárólag magamnak. Nem akarok “úgy írni, mint…”, “úgy írni, hogy…”, “annyira” és “azért”. Ha nekem tetszik, ha belőlem úgy jött, és önazonosnak érzem, akkor az nekem rendben van. Naplóban is, nyilvános(abb) dologban is. Ez az egyik szűrő. A másik, ez csak olyanoknál, ami arra van szánva, hogy más is látni fogja: tudom-e vállalni a dolgot, amit írok. Ez tisztán félelmekről és sebezhetőségről szól, meztelenül sem mennék az utcára, akkor sem, ha nem lenne közszeméremsértés, mert (itt, most) nem vagyok képes és hajlandó megtenni. És még egy különbség, a “kimenő” szövegeket sokkal többször átnézem – magamat értem és megértem akkor is, ha elgépeltem, vagy pongyolán fogalmaztam, de ha mással is szeretnék kapcsolatot teremteni, akkor igyekszem pontos lenni.
Egyébként nem látok senkit magam előtt, mikor írok. Általában élesen kettéválik a dolog: van az a különös tér meg idő, amikor egy (akármilyen) írás születik, és aztán van utána az, hogy eldöntöm, hogy megosszam-e valakivel, akkor formázom, átnézem, szerkesztem, aztán jobban vagy kevésbé izgulok a reakciókon. :) Azt vettem észre, hogy nem is jó egyberántani a kettőt, ha az írásba keverem a szándékot, az akarást meg az izgulást, abból túl jó nem szokott kisülni. Bár a szakdolgozatomra pl. nem kaptam rossz jegyet. :D