Meg akartam nézni Stephanie Nielson beszédét a 2014-es RootsTech családtörténeti konferenciáról, de egy váratlan ajándékot is kaptam mellé, méghozzá az eddig számomra ismeretlen Todd Hansen előadását, ami Stephanie előadásával összevonva egy videóban szerepelt, és szintén nagyon megérintett.

Mindannyiunk története értékes

Todd Hansen Story Trek című műsorának jelmondata ez: mindenkinek van története – és mindannyiunk története értékes. Todd a stábjával együtt véletlenszerűen kiválasztott, hétköznapi emberek házába kopog be és arra kéri őket: meséljék el a történetüket. A legtöbben azt felelik: de hát nekem nem igazán van olyan történetem, amit érdemes lenne elmondani. Azonban mindenkiről, aki végül hajlandó beengedni őt az otthonába és elbeszélgetni vele, kiderül, hogy igenis van történte, és a története igenis érdekes és értékes. Ezt az is bizonyítja, hogy Todd nem válogat a történetek között, nem keresi meg a “legjobb sztorikat” – minden történet, amit megosztanak vele, bekerül a műsorába.

Todd az előadásában arra kér mindenkit: segítsük őt a munkájában. Ha megtehetné, bekopogna minden házba és minden egyes embertől kérne néhány órát, hogy elbeszélgethessen velük és bebizonyíthassa, hogy minden ember egyformán értékes, hogy mindenki tud olyat mondani, ami érdekes és értékes, hasznos, megindító, szórakoztató vagy felemelő mások számára. De sajnos Todd élete is véges és az ő napja is csak huszonnégy órából áll. Ezért azt kéri, higyjük el magunkról, hogy mindannyian értékesek vagyunk, mindannyiunknak vannak olyan történetei, amiket el lehet és el is kell mondani. Arra kér minket, hogy váljunk a saját riportereinkké, tegyük fel magunknak azokat a kérdéseket, amiket egy riporter is feltenne (mit, mikor, hol, kivel és miért – de ezek közül is elsősorban azt, hogy miért), és kezdjük el megörökíteni a saját történetünket és azokét, akiket ismerünk.

Mindannyian túléltünk valamit

Stephanie Nielson, akiről nem egyszer írtam már én is itt a blogon, szintén megosztotta saját történetét a hallgatósággal – hogy milyen volt túlélni, hogy milyen volt megélni a legmélyebb mélységeket (például azt, hogy milyen érzés volt neki, aki korábban anya volt, síró gyerekeket ringatott és pelenkákat cserélt, kiszolgáltatottnak lenni, akit mások emelnek fel, ha sír, és mások cserélik az ő pelenkáját), milyen volt visszatérni, milyen volt az összetört testének megküzdeni az olyan hétköznapi kihívásokkal, mint a cipzárok és az uzsonnásdobozok, milyen volt az összetört lelkének megküzdeni azzal, hogy a gyerekei nem akarnak ránézni és kitartóan azt kérdezgetik, mikor fog visszaváltozni azzá az anyukává, aki azelőtt volt. És milyen volt újra blogolni – azzal a tudattal, hogy a blogja már nemcsak a családnak és néhány kósza érdeklődőnek szól, hanem a története hatalmasra duzzadt, és ezrek, tízezrek figyelik és támogatják.

Saját története mellett viszont azt üzente mindenkinek, hogy mások történetei soha ne tartsanak vissza minket attól, hogy elmondjuk a sajátunkat. Szerinte mindannyian valaminek a túlélői vagyunk, még akkor is, ha nem tűnünk annak. Ő nem mondott példát erre, de én hadd tegyem meg. Aki például úgy érzi, hogy az, hogy csúfolták az iskolában, egyáltalán nem nagy dolog, hiszen annyi emberrel megtörtént (velem is), annak jusson eszébe, hogy van, aki öngyilkosságot kísérel meg vagy egyszerűen csak (“csak”) egy életre szóló lelki sérüléseket szenved el emiatt – hát akkor nem olyasmi ez, aminek a túlélői valóban igazi túlélők, akiknek a történetét érdemes meghallgatni és megosztani?

(El kell mondjam egyébként, hogy órákig zokogtam amiatt, amit ez a két előadás elindított bennem – például amiatt, mert azon gondolkodtam, miért nem vagyok még kész rá, hogy én megosszam ezeket a történeteket a saját életemből. Talán azért, mert még nem zártam le őket – igen, lassan betöltöm a harmincat, és még nem zártam le a gyerekkorom történeteit. Önző okokból bízom benne, hogy egyszer majd kész leszek rá, és már el tudom mondani a tanulságokat, amiket most még nem ismerek egészen.)

Ti gondoskodtok róla, hogy a történeteteket fennmaradjon?