Mormon péntek – hogyan kel át a csirke az úton?

Jack Canfield: A siker alapelvei című könyvében láttam egy nagyon mókás illusztrációt, ami egy széles utat ábrázolt, az úttest egyik oldalán tanácstalan, tanakodó csirkékkel – az úttest másik oldalán pedig egy épülettel, amin ez a felirat áll: Az úton átkelést oktató intézet. Micsoda mókás szituáció, nem igaz? Hogyan tanulhatnának meg átkelni a csirkék az úton, ha ahhoz, hogy az úton átkelést oktató tanárokhoz eljussanak, előbb át kell kelni az úton?

De hogy jön ez ide egyáltalán, amikor ez a mormon péntek rovat?

Ma egy nagyon szórakoztató, és tipikusnak semmiképp sem nevezhető mormon lányt szeretnék nektek bemutatni: Al Foxot (aki valójában már se nem lány, se nem Al Fox, hanem Al Carraway, mióta idén nyáron, szinte velem egyidőben férjhez ment).

20131212-200659.jpg

Al saját elmondása szerint nem úgy vált vallásossá, mint a legtöbb ember: hogy hitben nőtt fel, vagy pedig egy csapás hatására, kétségbeesetten fordult Istenhez. Ő boldog volt, elégedett magával és az életével, amikor megismerkedett két mormon misszionárius fiúval, akikkel először azért kezdett beszélgetni, mert jóképűek voltak és elég jófejek ahhoz, hogy meghívják egy steak ebédre (pedig kifejezetten ezzel szerette volna lerázni őket – hiszen mégis ki fizetne egy steak ebédet egy ismeretlen, vadóc, nyakig tetovált New York-i lánynak, csak azért, hogy Istenről beszélgessen vele?), később pedig, bár nagyon szívesen töltötte velük az idejét, mindent megtett azért, hogy bármiről beszélgethessen velük, csak a hitről nem. Amikor először hallotta a Joseph Smith sztorit, ez volt az első gondolata: teljességgel kizárt, hogy ez tényleg megtörtént.

Hogyan tért meg mégis Al?

A misszionárusai valahogy rávették, hogy imádkozni kezdjen. Kezdetben nem állt ez másból, mint hogy a misszionáriusok mondták az imát, ő pedig utánuk ismételte, hiszen sohasem imádkozott, azt sem tudta, hogyan kezdjen hozzá, de később is butaságnak tartotta, hiszen olyan volt, mintha csak magában beszélne. Egyszer csak azonban elmondása szerint rádöbbent, hogy nem magában beszél – hogy a dolgokat, amiket az imáiban kér, valakitől megkapja. Hát valahogy így kezdődött Al Fox, a tetovált mormon kapcsolata Istennel.

(Forrás: The Amazing Al Fox, Al Fox on finding faith)

“A hit nem a dolgok tökéletes ismerete; tehát ha hitetek van, akkor olyan dolgokat reméltek, melyek nem láthatók, de igazak.” (Alma 32:21)

Azon gondolkodtam, mennyi mindennel vagyunk így: tökéletes ismeretet követelünk, látni akarjuk nemcsak a végeredményt, de az oda vezető utat is teljes hosszában, különben nem is vagyunk hajlandóak nekivágni, nem merünk elindulni, nem merünk bízni abban, hogy a dolgok majd kialakulnak. Pedig lehet, hogy az úton átkelést oktató intézet ott van az út túloldalán, és csak valahogy, akármilyen botladozva is, de meg kell tennünk az első lépéseinket abba az irányba, különben soha nem érünk oda.

“De íme, ha felébrednétek és felserkentenétek a képességeiteket, olyannyira, hogy kísérletet tennétek a szavaimmal, és egy cseppnyi hitet gyakorolnátok, igen, még ha nem is vagytok képesek annál többre, mint hogy vágyjatok arra, hogy higgyetek, engedjétek, hogy ez a vágy mindaddig dolgozzon bennetek, míg oly módon nem hisztek, hogy helyet tudtok adni szavaim egy részének.” (Alma 32:27)

A fenti idézet, ami a hit elsajátítását szorgalmazza, is csak ennyit kér: tégy egy próbát. Al Fox sem vállalkozott többre, mint hogy két jóképű fiú és egy steak ebéd kedvéért tett egy próbát.

Vajon neked van olyan célod, olyan vágyad, ami érdekében megéri tenni egy próbát? Mi lenne az az első tökéletlen, tapogatózó lépés, amit próbaképp meg tudnál tenni abba az irányba?

Reklámok

Mormon péntek – hogyan kel át a csirke az úton?” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Ez a csirkés sztori egy paradoxon. Ha át tudna kelni az úton, nem lenne rá szüksége, hogy átkeljen. Tehát ha tudnék hinni Istenben, nem lenne rá szükségem, hogy higgyek benne? Mivel nem tudok hinni, nem is fogom megtudni, hogyan tudnék hinni? Á, hagyjuk :)

    • Ehheh, lehet, hogy a párhuzam a két történet között nem tökéletes. :)
      A szentírás idézet azt tanácsolja, hogy tegyünk próbát a hittel, akkor is, ha csak egészen kicsi helyet tudunk is szorítani neki a szívünkben (mint ahogy Al Fox, aki imádkozni kezdett akkor is, amikor még nem is igazán hitte, hogy van kihez imádkozni), és ha egy egészen kicsike hasznát is látjuk (például az imádkozás segítségével sikerül minden nap szorítani magunknak pár perc nyugalmat), akkor könnyebben adunk még egy kis helyet, és még egy kicsit. Ahogy mondjuk a csirke is megtesz egy lépést, vagy kettőt, még akkor is, ha igazából fogalma sincs, hogyan kell átkelni az úton. Ha átkel az úton, igen, ott lesz az intézet előtt, ami sokkal gyorsabban megadhatta volna neki azt, amit az úton tanult meg. Ugyanúgy egy pillanat alatt is megvilágosodhatnánk és a semmiből bizonyosságot nyerve, ahelyett, hogy lépésenként járnánk végig az utat és eljutnánk… ugyanoda. Ez azt jelenti, hogy nem is volt érdemes elindulni? Ha el sem indulunk azért, mert nem tudunk átteleportálni vagy mert nem kapjuk meg varázsütésre a végeredményt, akkor ugyanúgy nem kapjuk meg.
      Nos, így belegondolva, nem is volt olyan rossz az a párhuzam. :)

  2. Én ezen már sokat gondolkodtam, és arra jutottam, hogy az ima azért jó, mert sokszor van, hogy az ember kétségbeesésében fejetlenül ide-oda kapkod, aztán kiderül, hogy sokkal jobban járt volna, ha nem csinál semmit, viszont ha imádkozik, akkor úgy csinál valamit, hogy igazából nem csinál semmit, csak a kis lelkének tesz jót, hogy azt hiszi, hogy mégis. Én nagyon szeretnék hinni, bízni valami isteni gondviselésben, de a vallásosság nagyon-nagyon távol áll tőlem.

    • Ha elvonatkoztatunk és Istent kivesszük a képletből, az ima, a meditáció, a pihenés, a kikapcsolódás, a játék mind olyasmik, amik segítenek egy kicsit megállni és hátrébb lépni a problémától. Lehet persze vitatkozni azon, hogy “van-e valaki a vonal túlsó végén”, de akár van, akár nincs, ezek a dolgok szerintem többet jelentenek annál, mint “úgy csinálni, mintha csinálnánk valamit, és mégsem” – ha tettünk valamit, amitől tovább tudunk menni, amitől új erőre kapunk, amitől bízni kezdünk, akkor az nem “önámítás”, az a folyamat része. Egyszerűen ugyanúgy, mint lefeküdni este és aludni. Semmit nem halad tőle a munka, de ha nem “ámítanánk magunkat vele”, akkor nagyon hamar összeesnénk és tényleg nem haladnánk többet.
      Egyébként, a hit meg a vallás – az két merőben különböző dolog, ahogy én látom. Az embernek lehet hite vallás nélkül is, nem kell valamilyen felekezethez tartoznia ahhoz, hogy higgyen valamilyen felsőbb erőben, és ugyanígy lehet valakinek vallása anélkül, hogy lenne hite, lehet egy szorgalmas, becsületes vallásgyakorló, aki tartja a szokásokat, anélkül, hogy hinne valami felsőbb hatalomban.

  3. Visszajelzés: Mormon péntek – Al Fox mondja: mosolyogj! | Kincsesfüzet

  4. Visszajelzés: Mormon péntek: Kapcsold fel a villanyt! | Kincsesfüzet

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s