Nemrég az alábbi képet láttam Taza instagramján, a következő magyarázattal: “Egészen hazáig toltam egy üres babakocsit a férjem mögött, mivel mindkét kicsi olyan izgatott volt, hogy láthatják, hogy ki sem akartak bújni a karjai közül.”
Egy nem sokkal korábbi eset jutott eszembe róla, amit nem akartam megosztani itt, mert nagyon elszomorított, és inkább felvidítani szeretek másokat, mint elszomorítani, de most úgy érzem, mégis le kell írnom.
Hazafelé tartottam, és már messzebbről figyelni kezdtem egy bájos családot: apa biciklit tol, anya egy műanyag kismotort visz, köztük pedig egy totyogós kislegény totyog. Már alig vártam, hogy közelebb érjek és egy kicsit belehallgathassak a beszélgetésükbe, hogy töltődjek egy kicsit. De sajnos nem így sikerült a találkozásunk. Ahogy elhaladtam mellettük, azt hallottam ugyanis, ahogy a kisfiú azért könyörög felnyújtott karokkal, hogy az apukája ültesse fel a nagy biciklire. Apa azonban duzzogva tagadta ezt meg tőle, mert csak a nyűg lenne vele, hogy leimádkozzák róla, ha hazaérnek, anya pedig arról nyafogott, hogy feleslegesen hozták el magukkal a kismotort, amit most neki kell cipelnie hazáig. Közben a kis manó pedig csak toporgott-ingadozott kettejük között, reménytelenül felfelé nyújtott karokkal, és nézni is rossz volt, a szülei mennyire figyelmen kívül hagyják, miközben fennhangon arról beszélnek, mekkora gondokat okoz nekik.
Pedig mennyire, de mennyire egyszerű lett volna beteljesíteni egy kislegény hatalmas álmát, és ha hagyják, szerintem az egész estéjüket beragyogta volna az az öröm, amit neki okoznak azzal, hogy apa nagy biciklijén utazhat egészen hazáig. Meg az enyémet is. Az én örömöm pedig beragyogta volna Peti estéjét, majd egy kicsit a tiéteket is, ahogy leírom, és a ti örömötök is biztosan továbbragyogott volna valakire.
Én hiszek benne, hogy az energiák valahogy így terjednek közöttünk, a láthatatlan, de nem is mindig rejtett szálakon. Úgyhogy tegyetek meg valamit a kedvemért: ültessetek fel ma egy kisgyereket a nagy biciklire, cseppentsetek el egy kis szeretetet valahol a világban, és hagyjátok továbbgyűrűzni!
Ez a továbbgyűrűzős gondolat tetszik. Pillanatra felnéztem, a konyha falán is “láttam” ahogy ez kinézni fog. Eddig csak a jóttett utáni saját jó érzésemnek örültem, de most már az okozott hullámoknak is fogok. :)
♥
Ez nagyon a szívembe markolt. Remélem olvassák az érintett szülők is, aztán magukra ismernek és felültetik a kisfiút arra a bizonyos nagy biciklire… A gyerekeknek olyan könnyű örömet okozni a számunkra (“felnőttek”) számára apróságnak tűnő dolgokkal, ráadásul a szeretetükkel, az örömtől csillogó szemeikkel és a nyakunkat átölelő apró karjaikkal többszörösen meghálálják a “fáradozásunkat”… Ezért érdemes! :-) Ezért volt érdemes nekem tegnap az iskolából hazafelé a Fehérvári hídon térdelnem a vajszínű (a térdemen azóta szép koszosszürke, de sebaj :-) ) nadrágomban, hogy a síró kislányomnak az esernyő végével valahogy kihalásszam a bozótból a fényvisszaverő kis szalagot, amit véletlenül beleejtett… :-))))
♥
Ezt biztos ismeritek már, de muszáj megosztanom, annyira passzol ide:
Na meg a másik kedvencem:
Szerintem is így van egyébként, ez folyamat, hullám, imádom! <3
Mosolyogjunk a buszsofőrökre és az ügyfélszolgálatosokra, és ha adunk valamit, ne azt nézzük rögtön, hol és kitől kapjuk majd vissza! :)
Ezek nagyon klasszak, köszönöm!!!
Timi, a bejegyzés üzenete nekem az a bizonyos csepp szeretet… Igyekszem továbbadni!
♥
Visszajelzés: Minden hónap első bejegyzése 2013 | Kincsesfüzet
:)