Gretchen Rubin Boldogságterve nyomán én is elhatároztam, hogy havi témák és fogadalmak segítségével megpróbálom apró lépésekben boldogabbá tenni az életem. Boldogságtervem naplóját általában szombatonként olvashatjátok, további bejegyzések a boldogságterv címke alatt.
Júniusi témám az egészség.
Sporttárs
Bár múlt héten nem jelentkeztem, de aki twitteren követ (vagy figyeli a tweetjeimet itt az oldalsó sávban), az láthatja, hogy a kitűzött heti három sétával nagyon jól haladok. Ami azt illeti, váratlan módon remek partnerre találtam a kedvesemben, akire igazán nem akartam ráerőltetni ezt az egészség hónapot, viszont az ő kezdeményezésére rászoktunk a hátizsákos bevásárlásra, ami egy praktikus heti gyakorlatnak és szórakoztató közös programnak bizonyult. Ma pedig a hőség ellenére biciklire pattantunk, és ugyanazt a heti nagybevásárlást ketten négy keréken oldottuk meg. Nagyon örülök neki, hogy ez a mozgás-mánia így összehozott minket és plusz közös programokkal lát el.
Minden héten új sport
Ami a sétán kívüli sportokat illeti, Viánál olvastam azt a tanácsot valamikor, hogy ha renszeresen mozogni szeretnénk, írjunk listát róla, milyen sportokat próbálnánk ki szívesen, és kezdjük el végigjárni az órákat – így a kíváncsiság lelkesedésével és az új dolgok kipróbálásával eleve ellátjuk magunkat rendszeres mozgással addig, amíg már a rutinunkká válik.
Én is ilyennek terveztem az egészséghónapomat, de az az igazság, hogy rögtön az elején rátaláltam egy nekem való sportra, a jógára, és találtam hozzá egy remek jógaoktatót egy nagyon jó kisugárzású helyen, a soproni Rebarbara Egészségházban, ezért a kalandozás izgalmát jógabérletre váltottam. Ami egyébként szintén jó módja, hogy rávegyük magunkat a rendszeres mozgásra, hiszen a bérlet általában többszörös haszon: gazdaságosabb, de rászorít, hogy végigjárjuk az alkalmakat, hogy ne legyen kidobott pénz.
Fogtündér imádságra jelentkezik
A júniusi fogadalmaim között szerepelt, hogy javítsam a kapcsolatom az orvosokkal, és a szükséges vizsgálatok sorát kezdjem a legégetőbb és legrémisztőbb problémával: merészkedjek el fogorvoshoz. Mivel kifejezetten félek a fogorvosoktól, ezért számomra nagyon fontos az, hogy a fogorvosom kedves legyen. Jártam már rossz modorú, kedvetlen és szigorú fogorvosoknál is, és mindegyikük csak erősítette bennem azt az érzést, hogy ide bizony nem akarok visszajönni.
A kedves grafológus munkatársam mesélte el a történetét, hogy milyen sokáig kellett keresgélnie a piacon, mire végre megtalálta a számára ideális fogorvost. Ez segített feldolgoznom, hogy nem hálátlanság vagy felelőtlenség orvost váltani csak azért, mert egyszerűen kényelmetlenül érzem magam a társaságában.
A másik nagy áttörés a fogorvosokkal kapcsolatban az volt, hogy miután hosszan nyafogtam, hogy nem akarok fogorvoshoz menni, nem akarok fogorvoshoz menni, rávettem magam, hogy megálljak egy pillanatra, és feltegyem magamnak a kérdést: miért nem akarok fogorvoshoz menni? A válasz paradox módon az volt, hogy azért, mert nem akarom, hogy rosszak legyenek a fogaim – a megoldás viszont erre bizony nem más, mint elbattyogni egy fogorvoshoz.
(A harmadik sorsdöntő kérdés az volt, nem akarok hazudni nektek, hogy egy reggel olyan poccadt arccal ébredtem, mintha hörcsög is lenne az őseim között. Nem szép dolog, de így van: ki kellett várnom egy nagyobb lökést, mire elszántam magam, hogy lépjek. Ne kövessétek a példám.)
Az utóbbi időben sokat imádkoztam azért, hogy megtaláljam a hozzám illő fogorvost, és egy másik munkatársam ajánlása nyomán sikerült is eljutnom egy nagyon barátságos fogorvosi rendelőbe, ahol az orvosaik sorából hogy, hogy sem, a legmosolygósabb, legbájosabb orvoshoz utaltak be. Őt a tegnapi első találkozásunk óta csak fogtündérnek hívom magamban. Így egyelőre úgy fest, a keresésem jó véget ért, megérte arra fókuszálni a nemakarom-nemakarom-nemakarom helyett, hogy eltaláljon hozzám a nekem való orvos.
Hagyd megtörténni!
Évekkel ezelőtt megfigyeltem magamon egy nagyon rossz szokást: ha valamitől tartok, akkor szinte tudattalanul elkezdek aggasztó, majd sötét, majd egészen irreálisan horrorisztikus forgatókönyveket és képzelet-mozikat gyártani arról, hogyan alakulhatnak a dolgok. Ennek a tudatosabb és intellektuálisabb formája az, hogy az előttem álló szituációkat újra és újra és újra lepergetem magamban, lejátszom a párbeszédeket, és ezzel egyre csak görgetem és növelem magamban a feszültséget.
A túlvariálásra a következő a mantrám: hagyd megtörténni! Nem kell “a biztonság kedvéért, nehogy makogjak a telefonban” hatszor lejátszanom magamban, hogyan fogok időpontot kérni az asszisztenstől, mielőtt rászánnám magam, hogy felhívjam a fogorvost. Nem kell tucatszor átgondolnom, hogyan fogadnám a hírt, hogy baj van és meg kell műteni (egyébként jól fogadtam – tényleg meg kell majd műteni a bölcsességfogam…). Nem kell mindent átrágni előre. Csak fel kell venni a telefont, tárcsázni kell, be kell menni a rendelőbe, bemutatkozni, és a dolgok megtörténnek. Akkor is megtörténnek ugyanúgy, ha előtte nem rágódtam rajtuk órákig. Nehéz gyakorlat ez nekem, de igyekszem gyakorolni.
Ti hogy álltok a rendszeres orvosi vizsgálatokhoz?
Kincsesfüzet 
Az én új fogorvosom olyan sármos, hogy alig várom a következő rutinellenőrzést :))
Az sem rossz motiváció! ;)
Sok embernél, és magamon is látom ezt az érdekes jelenséget, hogy “nem megyek orvoshoz, mert nem akarok beteg lenni”. Nagyon nehéz és félelmetes tud lenni a szembesülés azzal, hogy valahol valami probléma van, pedig csak úgy tudunk változtatni rajta, ha először is szembenézünk vele, és tisztázzuk, hogy pontosan mi a gond. Én a magam részéről vígan járok minden olyan rutinellenőrzésre, ahol tudom, hogy nincs problémám, de például képes voltam egy egyszerű szemészeti táblaolvasós vizsgálatot nagy sírásokkal hónapokig halogatni, mert éreztem, hogy romlott a szemem, de nem akartam szembesülni azzal, hogy kimondja a doki, hogy “x dioptria” – pedig ez fizikailag nem fáj… :) Hát igen, vannak ilyen Achilles-sarkaink.
Kis megnyugvás, hogy nem vagyok egyedül, ez egy emberi jelenség… Nem szőnyeg alá söprésként mondom, de tényleg könnyebb így felvenni vele a harcot.
“Nem kell “a biztonság kedvéért, nehogy makogjak a telefonban” hatszor lejátszanom magamban, hogyan fogok időpontot kérni az asszisztenstől, mielőtt rászánnám magam, hogy felhívjam a fogorvost. ”
Ezek szerint te is utálsz, és félsz telefonálni? Azt hittem csak én vagyok ilyen nyomi… Nem is tudom mit tartok benne olyan félelmetesnek, de órákig(!) győzködöm mindig magam (sokszor pedig napokig is tologatom és halasztgatom a dolgot), ha valami fontos elintéznivaló okán telefonálgatnom kéne akár a körmösnek, akár a fodrásznak, vagy a diákszövetkezetnek munkáért… Nagyon durva. Már ha csak rágondolok, hogy miket kell majd mondanom, elkezd erősen dobogni a szívem, és fizikailag is izgulok… Te ezt hogyan győzted le? Persze feltéve ha már volt hasonló “élményed”. :D
De még mennyire hogy volt… Nem mondom, hogy már kigyógyultam egészen, de sokat segített, hogy életem párja elkezdett zaklatni és ránevelni a telefonálásra, például átadta a telefonos ételrendelést (“te megrendeled, én átveszem”), meg hogy olyan munkám lett, ahol állandóan telefonálnom kell a kollégákkal. Rá kell venni magad a gyakorlásra. Próbálj kockázatmentes helyzeteket keresni, hívj olyat, aki előtt nem gond, ha “beégsz a makogással”, mert úgysem fogsz vele találkozni és nem kell azon gondolkodnod, vajon emlékszik-e, milyen szerencsétlenül telefonálok. (Nem hiszem, hogy bárki ilyet gondolna, de tudom, hogy ilyenek vagyunk, ettől félünk. :)) Hívj múzeumokat és érdeklődj az aktuális kiállításokról, könyvtárt, hogy kölcsönözhető-e ez vagy az a könyv, és úgy általában, olyan helyeket, ahol információt lehet kérni.
Még egy (volt) telefonfóbiás jelentkezik ^.^”
Zsanett, egy-az-egyben megegyeztek a tüneteim a tiédekkel :) Aztán én is bekerültem egy “ügyfelezős” munkahelyre, ahol az én feladatom a telefonhívások nagy részének kezelése is. Még ez előtt az állás előtt, azzal sikerült valamennyire enyhíteni a szorongást, hogy igyekeztem tudatosítani magamban, a másik oldalon is ugyanolyan emberek jelentkeznek be, mint amilyen én vagyok. Tehát nem “A Hivatallal” meg “Az Iskolával” meg benne ülő mindentudó, tökéletes robotokkal kell beszélnem, hanem hozzám hasonló, egyszeri humán lényekkel :) Aztán ezt meg is tapasztaltam, mikor én kerültem a vonal másik végére, engem hívnak a “makogók” (akik időnként makognak, máskor nem, és van hogy én makogok vagy habogok :D ). Ami szerintem fontos, hogy humorral és kedvességgel jól lehet kezelni a helyzeteket, még azt is, mikor a mondat végére érve elfelejted, hogy miért is kezdted el :D (előfordul, hogy a nap végére már annyi a feladat és annyi volt a telefon, hogy a saját nevembe is belekeveredek). Nem szabad azt sem magunkra venni, ha a vonal másik felén az ügyfélszolgálatos stílusát kissé nyersnek érezzük, hiszen ő sem gép, és lehet hogy fél perccel a hívásunk előtt osztotta ki a főnöke, vagy ilyesmi :) Sokat segít még ezek tudatosításán kívül az is, ha listát írsz arról, hogy miket akarsz megbeszélni, megkérdezni (ha több kérdés vagy téma is van, akkor nálam ez elengedhetetlen), illetve az is jó lehet, ha a naptárad/térkép elől telefonálsz, hogy azonnal tudd nézni, milyen időpont jó neked még azon kívül, amire először gondoltál/eltalálsz-e oda, ahova majd menned kell.
Ettől függetlenül, ha becsuktam az irodaajtót, változatlanul nehezen veszem rá magam a telefonálásra. Én a halogatás ellen ezen a téren nagyon szigorú vagyok magammal: ha eldöntöttem, hogy fel akarom hívni x-et, tudom azt is, hogy mit akarok tőle, és ha valaminek utána kellett ehhez nézni, azt is megtettem, akkor azonnal befejezek mindenféle gondolkodást, tárcsázom a számot, és akár visszafojtott lélegzettel, de kibírom az első csengésig, ugyanis utána már ciki kinyomni :D
Adrica, a dolgok odakészítése, igen, tényleg, ezt én is csinálom!
Huhh, ahogy írod ezt a gondolkodás nélküli tárcsázást… Én is néha így veszem rá magam, hogy “fejest ugorjak” egy hívásba, de már a gondolattól is bukfencezett egyet a gyomrom. :P
De jó lányok, hogy nem néztek dilisnek. :)) Illetve nem jó, mert nekünk ez rossz. :D
Milyen érdekes, hogy mindkettőtöknek telefonos melója van, holott utált(at)ok telefonálni. Ami még érdekesebb, hogy én is olyan foglalkozást fogok tanulni (turisztikai szervező, rendezvényszervező), ahol nyilván telefonon kell felvenni a kontaktot a megrendelőkkel. Lehet ez valami tudatalatti segítség nekünk, hogy a jó útra térítsen. :D
Az én barátom is próbál egyébként rávenni dolgokra, szépen fokozatosan, de anyukám például nem érti, hogy mit hisztizek ezen, és szinte mindig leszól miatta… És köszönöm a tippeket. :) Csak attól félek, hogy még a “gyakorló-telefonbeszélgetések”re is nehéz lesz rávenni magam.. De igyekszem majd. Mondjuk ez a logika, hogy soha nem fogok találkozni velük, úgyse tudják majd, hogy én voltam a béna telefonálós, ez tetszik. Ezt fogom magamnak majd mondogatni ilyen esetekben. :) Lassan 20 éves vagyok, muszáj kigyógyulni valamennyire ebből a dologból! :)
Nekünk ez rossz, vagy nekünk ez feladat? :) Az élet úgyis addig rakja elénk újra és újra a megoldandót, amíg rá nem jövünk, hogy akár meg is oldhatnánk, sőt, még képesek is vagyunk rá! :) (pl. kapunk egy telefonálós melót, ahol aztán muszáj, és egy idő után rájövünk, hogy nem is olyan rossz ez, bele lehet rázódni)
Azt, hogy anyukád nem érti és leszól, próbáld nem magadra venni (bár egy anyukától nehéz, de mégis). Azért nem érti, mert neki nincs ilyen problémája, “feladata”, neki meg van más, amit meg esetleg te nem értesz, hogy miért problémázik rajta. Ezt akár meg is beszélheted vele, ha gondolod :)