“Emlékszem, amikor az első könyvemet írtam, nagyon sokszor elkedvetlenedtem, mert még csak három ujjal gépeltem. Rengeteg időmet elvette a megfelelő betűk megtalálása a billentyűzeten. Hamar rájöttem, hogy egy háromszáz oldalas könyv megírásához igenis meg kell tanulnom vakon gépelni, egyébként sosem fogok végezni vele.
Elmentem hát egy könyvesboltba, és vettem egy gépírást oktató programot. Mindennap harminc-negyven percet gyakoroltam három hónapon keresztül. A harmadik hónap végére percenként már negyven-ötven szavas sebességgel tudtam gépelni. Ezzel a jártassággal felvértezve voltam képes azóta vagy egy tucat könyvet megírni, melyeket a világ számos országában kiadtak.” – Írja Brian Tracy a Személyes hatékonyság c. könyvében.”

Ez eszembe juttatta két beszélgetésünket is Petivel. Az egyik a múlt hétvégén esett, a másik még évekkel ezelőtt. Mindkettő arról szólt, hogyan bíztat az íróvá válás útján, és mennyire másképp nézünk egy előttünk álló nehézségre – engem elkedvedtlenít, számára viszont csak egy megoldandó és nyilvánvalóan megoldható feladat. Vajon kell-e taglalnom, melyik hozzáállás a helyes?

Peti figyelte, ahogy írok és nagyon lassan haladok a történetemmel, mert megrágok, mérlegelek minden szót.
– Miért haladsz ilyen lassan? – kérdezte.
– Azt akarom, hogy elsőre jól sikerüljön.
– Azt hiszed, a nagy íróknak elsőre jól sikerül? Hogy az ő első kéziratuk nincs tele helyesírási, logikai és stílushibákkal? Csak írd, ne foglalkozz vele, és utána olvasd újra és javítsd.
– De én nem szeretek javítani.
Erre csak megvonta a vállát.
– Hát akkor, kicsim, ideje megtanulni.

– Meg kell tanulnod emberek előtt beszélni, hogy majd ügyes legyél az író-olvasó találkozóidon – mondta egyszer Peti.
– Tényleg úgy gondolod, hogy lesznek író-olvasó találkozóim? – kérdeztem elérzékenyülve.
Ő magától értetődően azt felelte:
– Író akarsz lenni, vagy nem? Akkor legyen.