“És beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.” (József Attila)

Ez az egyik idézet, ami felmerült az esküvői meghívó tervezésekor, de végül kiesett a versenyből. Petinek nem tetszett, nem is értette igazán. Én értem, mert ismerem ezt a mellbevágó, szédítő, rémítő élményt, amikor egy pillanatra végigborzong rajtam a gondolat: mi lenne velem, ha ő már nem lenne az életemben, vagy soha nem is került volna bele.

Nemrég azt is megértettem, ő miért nem érti.

Petivel nemrégiben arról beszélgettünk, mik voltak a kapcsolatunk legkritikusabb időszakai, és hogy néhány alkalommal milyen veszélyesen közel kerültünk ahhoz, hogy ha egy-egy bizonyos vitát nem tudtunk volna lezárni, akkor az a kapcsolatunkba került volna.
Peti akkor azt mondta: – Így utólag azt mondom, hogy nagy kár lett volna, ha nem tudjuk rendezni azokat a vitákat. Kár lett volna értünk.
– És ha nem tudtuk volna rendezni és amiatt szakítunk, azon bánkódnál utólag? – kérdeztem.
– Dehogy. Ha úgy alakult volna, akkor meg lennék győződve róla, hogy az volt a legjobb döntés.

Amellett, hogy személy szerint kicsit kellemetlenül ért, hogy nem a rózsaszín és szenvedélyes “soha-soha-soha nem pótolható” kategóriába tartozom, csodálatra méltónak tartom ezt az életfilozófiát. A visszafelé tekintgetéstől, a tépelődéstől, a kételkedéstől mentességet, azt az elengedni tudást, hogy ha egy döntést egyszer meghoztunk az adott pillanatban a legjobb tudásunk szerint, akkor az a legjobb döntés volt és kész, nincs mit rágódni rajta, felesleges energiát fecsérelni rá utólag.