Minden reggel munkába menet egy vasúti átkelőn vezet át az utam. Amikor elkezdtem tudatosan figyelni a gondolataimra, észrevettem, hogy ha az utca végéről megláttam, hogy pirosan villog a jelzőlámpa és lent van a sorompó karja, az egész utca hosszán azon bosszankodtam, hogy már megint várakoznom kell, toporoghatok itt, el fogok késni a munkából, és így tovább. Az esetek jó részében aztán felengedték a sorompót, a lámpa fehérre váltott, mire odaértem, én pedig zavartalanul haladhattam tovább, mintha egész álló nap nem is járna arra vonat.
Ez elgondolkodtatott: hányszor aggódom fölöslegesen olyan dolgokon előre, amik egyszerűen maguktól elrendeződnek addigra, mire odaérek? (Túl sokszor.) Azóta figyelek rá, hogy legalább a vasúti átjáróval kapcsolatban fordítsak a gondolkodásomon (sikerült is), és remélem, hiszem, hogy ez a változás átgyűrűzik a többi képletes sorompó ügyére is, amiket magam elé húzok.
Ti milyen hibás gondolkodást fedeztek fel az életetekben kicsiben, ami nagyban akár káros is lehet?
Én is hozzád hasonlóan nagyon sokszor előre aggódom dolgokon, sokszor túlagyalom, túlkombinálom őket. De ilyenkor a szerelmem mindig leállít, és higgadtan azt mondja, hogy “majd ha a hídhoz érsz, átmégy rajta! “:)
Kellenek mellénk ezek a praktikus gondolkodású, nyugodt fiúk. 🙂
az biztos 🙂
Engem épp ma foglalkoztatott az “eperszezon” kérdése. Idén már a szezon elején-közepén vettem epret, ellentétben a korábbi évek halogatásával. Olyan fura, hogy sajnáltam magunktól a jót (nem anyagi akadály miatt). Szerintem van még jópár dolog, amelyekre tudatosan figyelnem kell és megengedni magamnak. Köszönöm a figyelmeztetést! 🙂