A barátnőm lánybúcsújáról egy héliumos lufival jöttem haza, ami napokig ott lebegett a szobánk ajtaja előtt a fogashoz rögzítve. Peti egyik reggel megállt előtte, nézte egy darabig, majd játszott kisfiúsan bánatos hangon közölte:
– Nekem is volt egyszer egy héliumos lufim, ami elszökött a kezemből.
Elnevettem magam és belementem a játékba, magamhoz öleltem és megsimogattam a haját.
– Szaladtunk utána, de persze nem értük el – folytatta. Ahogy az arcát a vállam hajlatába temette, ölelt és hagyta, hogy öleljem, éreztem, hogy egyszerre mulat a helyzeten, ahogy vigasztalósat játszunk, de közben egy kicsit valóban elszomorodik az emléktől. – De nem pukkant ki, amíg láttuk. Úgyhogy felszállhatott egészen… a Mennyországig – mondta halkan.

Ez az emlék és ahogy megosztotta velem, egyszerre nevettetett meg és érintett meg mélyen. Úgy gondolom, nagyon fontos, és főleg egy férfitől látni nagyon különleges is, hogy felnőttként is így át tudjuk magunkat adni a gyerekkori emlékeinknek és ki tudjuk fejezni az érzelmeinket. A gyermeki elme világa egy olyan csodavilág, ahova érdemes felnőttként is elbarangolni vagy meghívni az életünkbe. Nem gyengébb, de erősebb és gazdagabb emberek leszünk ettől, miközben magunk, a szeretteink, a barátaink és a gyermekeink számára olyan világot teremtünk, ahol a Mennyországban a nagymamák mellett boldog cicák napoznak a Jóisten kertjében és boldog kutyák kergetik az égbe szökött héliumos lufikat. Úgy gondolom, csodás ember az, aki akár csak egy percre is ilyen világot tud teremteni azzal, hogy lefesti a szavaival és megtölti az érzéseivel.