Cesar Millan módszerei a gyakorlatban, avagy falkaszellem a hétköznapjaimban 2. rész

Cesar Millan kutyapszichológiai módszerének körbejárását legutóbb azzal hagytuk abba, hogy a két tudatállapot, amit a kutyanevelésben keresünk, az a nyugodt domináns és a nyugodt alárendelt tudatállapot.

Ezt úgy érhetjük el, ha pontosan tisztázzuk és tudatjuk a családunk, a falkánk minden tagjával, hogy mik azok a szabályok, amik közt élünk, és következetesen ragaszkodunk hozzájuk. Nem mindig könnyű ez, amikor az ember a munkából hazaérve csak le szeretne rogyni egy kicsit és elengedni minden feladatot és felelősséget, de bizony ez egy falkavezér dolga. Az, hogy mik legyenek a szabályok, arra nincsenek univerzális törvények, legalábbis nem mindenben, hiszen ahány ház, annyi szokás. Van, aki a házába sem engedi be a kutyáját, van, aki az ágyába is minden gond nélkül. A szabályok tőlünk függnek. Csak néhány példa a mi házunkból – mint mondtam, biztosan vannak, akik nálunk szigorúbb vagy megengedőbb szabályokat hoznak, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a kutyánk mindig tisztában legyen velük, mi pedig mindig elvárjuk tőle a betartásukat:

  • a fürdőszoba tiltott terület (az elérhető vegyszerek miatt)
  • a konyhába belépés csak felügyelet alatt
  • bárhova felugrani (székre, ágyra) csak hívásra lehet
  • nincs lábra felugrálás, kivéve játékban
  • nincs ugatás
  • nincs morgás, kivéve játékban, de ott is csak egy bizonyos mértékig (igazából van egy jól felismerhető hang, amit nehéz leírni, de pontosan érezzük, hogy ez már a határ túloldalán van)
  • a játékain kívül a kutya nem vehet a szájába dolgokat

A szabályok betartatása őszintén szólva néha nehezebb a családtagjainkkal mint a kutyával. Apukám például ragaszkodik hozzá, hogy engedjük meg, hogy őrá felugorhasson a kutya, hiszen általában melegítőnadrágban vagy munkásoverallban van – persze már nem örült annyira a szabály alóli kivételnek, amikor öltönyben jelent meg, és a kutya boldog felugrással üdvözölte. Dió kölyökkorát pedig végigkísérték a sajnálkozó szólamok, miszerint “ennek a kutyának semmit sem szabad, csak vigyázban ülni”, amikor szigorú feddést kapott, ahányszor csak kíváncsiságból megközelített vagy megszaglászott egy kábelt vagy egy cipőt, de ma már senki nem bánja (Dió sem), hogy nyugodtan velünk alhat egy elektromos vezetékekkel, elérhető magasságban tárolt főiskolai jegyzetekkel vagy ruhaneműkkel zsúfolt szobában, vagy hogy maga maradhat egy cipőkkel és papírárukkal teli szobában anélkül, hogy bármiben kárt tenne, ezért nem kell elzárnunk egy sivár környezetbe, amiben nem tehet kárt, akárhányszor nem tudunk figyelni rá.

Ami a szabályok betartatását és a büntetést illeti, néha embert próbáló feladat (különösen egy fáradt estén a kedvenc cipőnk földi maradványai felett), de ragaszkodnunk kell hozzá, hogy a büntetés ne a sértettségünk kitöltéséről szóljon, hanem a határok egyértelmű visszaállításáról. A cél, hogy visszatérjünk a szabályok szabta keretek közé és a megfelelő tudatállapotokba, amint csak lehet, és ezt azzal kell kezdenünk, hogy nyugodt és domináns fellépéssel fordulunk a kutyánk felé – sem bosszúálló ordítással, sem siránkozással, sem könyörgéssel. A határozott, szigorú fellépésünkhöz pedig mindaddig ragaszkodni kell, amíg a kutyánk is vissza nem tér a nyugodt és megadó állapotba. Mivel ez a nyugalmas állapot a cél, kifejezetten fontos, hogy ne haraggal lépjünk fel, ne fájdalmat okozni akarjunk, hanem a kizökkentés módszerével éljünk. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy például ha Dió ugat (azaz feszültté válik, mert aggódik valami miatt, amit hall, és dominánssá is, hiszen megpróbálja átvenni az irányítást a helyzetben), előbb hanggal (nem szóval, hanem egy éles, gyors, figyelemfelhívó hanggal, “csssst” vagy “e-e”), majd ha szükséges, egy hasonlóan éles, gyors (és nem kifejezetten fájdalmas) mozdulattal (egy apró bökés az ujjbegyekkel a nyakán) felhívom magamra a figyelmét, ha szükséges, közé és az ajtó vagy ablak közé állok és a testemmel terelem odébb, éreztetve, hogy ez a terület az enyém, az én tulajdonom és felelősségem, és mindaddig erőt és hatalmat sugárzok, amíg nem látom rajta, hogy (gyakran egy nagy szusszanással) megnyugszik és elengedi a feszültséget.

A domináns és alárendelt szerepek állandó megtartása közel sem jelenti azt, hogy nem lehet az életünkben jelen a játék vagy a pihenés, de ezekben a helyzetekben is tisztázott szabályok közt kell maradni, és mindig fel kell vállalni, hogy erőfeszítést tegyünk a korlátok megtartására. Ahogy írtam például, nálunk szabály, hogy játék közben sincs ugatás és egy bizonyos szintnél agresszívebb morgás. Az, hogy önfeledten játszunk, birkózunk, tépünk egy játékot mindkettőnk örömére, nem jelenti azt, hogy ne lennék hajlandó bármikor megszakítani a játékot azért, hogy emlékeztessem Diót a szabályokra, még akkor is, ha igenis élveztem azt a játékot és még nagyon szívesen folytattam volna. Imádok úgy szundítani, hogy Dió mellettem kucorog az ágyban, de ragaszkodom hozzá, hogy én kezdeményezzem azt, hogy az ágyba bújjon mellém, és ne tehesse azt meg kénye-kedve szerint, csakis akkor, ha én hívom.

A pozíciónk megerősítésére dominancia-játékokat is szoktunk játszani, amik ugyan gonoszkodásnak tűnhetnek, de hasznosak és jótékonyak, mert segítenek szemléletesen bemutatni és könnyen megjegyezhetővé tenni a kutyánk számára a szabályokat. Ilyen például az, amikor evés közben megsimogatom Diót, sőt néha a táljába is belenyúlok, vagy elveszem és visszaadom, ha pedig feszültségre ragadtatja magát, kizökkentem. Ezzel segítek neki észben tartani, hogy az étel feletti rendelkezés olyasmi, ami az én felelősségem és persze kiváltságom is. Játék közben néha kizökkentem és megálljt parancsolok neki, elveszem a játékát és kisajátítom, majd rögtön vissza is adom neki, persze amint belenyugszik a helyzetbe. Ami a közlekedést illeti, legyen szó sétáról vagy a lakáson belüli közlekedésről (elsősorban a küszöbök átlépéséről), ragaszkodunk hozzá, hogy a “falka” (azaz Dió) mindig csak a falkavezéreket követhesse, ez egy nagyon egyszerű (bár néha türelmet és kitartást igénylő) módja a szerepek tisztázásának.

És hogy mi a jutalma mindennek, miért éri meg fáradozni vele, kitartani akkor is, amikor az embernek semmi hangulata falkavezérest játszani? Már úgy értem, azon túl, hogy másfél év alatt mindössze egyetlen cipő, egy lábtörlő és egyetlen tekercs papírtörlő esett csak áldozatul Diónak, és hogy soha nem evett bele a tényérunkba vagy tett kárt a bútorainkban? Azokért a pillanatokért éri meg, amik sokkal gyakoribbak, mint a határok körüli dominanciaharc – amikor egy csendesen szundikáló, vagy egy boldogan nyüzsgő kisállattal élünk együtt, akinek a jelenlete beragyogja a napjainkat. Ez pedig végső soron az, amiért úgy döntöttünk: megosztjuk egy négylábú lénnyel az életünket, és azon leszünk, hogy megteremtsük számára a harmonikus élet lehetőségét, hogy aztán képes legyen ezt a harmóniát kiterjeszteni ránk is úgy, ahogy csak egy boldog kutya képes.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s