Cesar Millan módszerei a gyakorlatban, avagy falkaszellem a mindennapjaimban 1. rész

Már írtam arról, mennyire kedvelem Cesar Millant és kutyapszichológiai módszerét, de úgy gondoltam szentelek neki még (legalább) egy cikket, és megpróbálom most már talán valóban a kutyások örömére is bemutatni, hogyan alkalmazzuk elveit és módszereit a hétköznapjainkban.

Mindketten kutyás családban nőttünk a kedvesemmel, de Dió az első közös és saját kutyusunk. Ráadásul szobakutya, aki az itthon töltött napjaink minden percét megosztja velünk, nem mondom, hogy szinte családtag, mert ő ténylegesen családtag, sőt néha már szinte aggasztó mértékig élvezi a törődésünket és a szeretetünket. Azért vettük magunkhoz, hogy élettel töltse meg és boldogabbá tegye a hétköznapjainkat – amire hihetetlenül nagy szükség is volt, miután nem sokkal az érkezését követően veszítettem el az anyukámat -, és nagy felelősséget éreztünk aziránt, hogy a nevelését komolyan vegyük és jól csináljuk, hogy valóban az öröm és ne a bosszúság forrása legyen az otthonunkban és az életünkben.

Már az érkezése előtt elkezdtem magamba szívni Cesar Millan módszereit, elsősorban A csodálatos kutyadoki (Dog Whisperer) című sorozatának epizódjaiból, de az azonos című könyvét is elolvastam. Sőt, ami azt illeti, Cesarnek nagy szerepe volt abban, hogy kutyát vállatunk, hiszen a módszereit megismerve garantáltnak láttam azt, hogy kiegyensúlyozott, boldog kisállatot fogunk tudni nevelni, aki gondtalanabbá és örömtelibbé, nem pedig bonyolultabbá teszi majd az életünket, és ki ne vágyna egy plusz örömforrásra az életben?

Aki Cesar Millan módszerei szerint szeretné nevelni a kutyáját (amit részemről erősen ajánlok, egyszerűen azért, mert a boldog kutya-gazda kapcsolat záloga), az jobb, ha egyszer és mindenkorra tisztázza magában, hogy a kutya az kutya, akkor is, ha ruhába öltöztetjük, kicsikémnek szólítjuk, magunkat pedig a mamájának hívjuk. (Ezek a dolgok nem tilosak, és én sem vagyok minden bűn nélkül való, de ami tilos: megfeledkezni arról, hogy a kutyánk nem egy kisgyerek vagy egy plüssmackó, vagy csengő vagy riasztóberendezés, hanem a kutyánk egy kutya.) Ha ezt a néha nem is annyira könnyen feldolgozható tényt tisztáztuk magunkban, érdemes tisztába jönni azzal is, hogy a kutya természetéből fakadóan falkaszellemű lény, és az marad akkor is, ha ő az egyetlen kutya egy emberekkel teli házban, és ha egészséges lelkű házikedvencet szeretnénk nevelni, tekintettel kell lennünk rá, mik az igényei.

Mint minden lény, a kutya is megpróbálja egy csapatban, egy társaságban, egy falkában feszegetni a határait, próbálgatni az erejét. De jobb, ha tudjuk, hogy ugyanúgy, ahogy az emberek közt is nagyon kevesen éreznék jól magukat, ha valójában kineveznék őket egy nagyvállalat (vagy akár csak egy osztály vagy csoport) élére, az ezzel járó összes felelősséget a vállukra rakva, ugyanígy a kutyák legnagyobb százaléka sem alkalmas arra, hogy falkavezér legyen (ha a természetben élnének sem lennének egy falka vezetői), de a maradék kis százalék is képes rá, hogy falkatagként teljes életet éljen, ha egy nála rátermettebb falkatag (figyeljünk, ezek vagyunk mi!) veszi át a falka irányítását. Jobb tehát, ha a saját és kutyánk lelki békéje érdekében helyre tesszük magunkban ezt a kérdést: a kutyánknak arra van szüksége, hogy mi legyünk a falkavezérek. Higgye el mindenki, az én hétkilós, puhamancsú kisállatom nem aludna nyugodtan éjszakánként, ha azt hinné, hogy az ő felelőssége megőrizni az otthonunk biztonságát, hogy neki kell megvédenie minket, hogy neki kell gondoskodnia a napi betevőnkről, és neki kell megszerveznie a család életét. Talán néha berzenkedik a korlátok miatt, amiket neki szabunk, de hosszú távon igazán boldogtalan lenne, ha nem biztosítanánk róla, hogy olyan (képletes) falakkal van körbevéve, amelyek biztonságossá teszik az életét, hiszen a falka vezetőiként nekünk kell gondoskodnunk mindazokról a dolgokról, amik a biztonságot jelentik számára és számunkra.

Fontos tisztázni, ki a falkavezér és a falkatag, és mi a különbség a kettő között. Az emberek otthonaiban, emberek, kutyák és néha más állatok által is alkotott falkák nem egészen olyan felépítésűek, mint a vadonban bolyongó farkas- vagy kutyafalkák. A természetes falkákban egy alfahím vagy esetleg egy alfapár van, családjainkban azonban minden ember – a totyogó gyermekek, a bottal járó nagyszülők és a postás is – falkavezér, míg a kutya vagy kutyák falkatagok. Segít tisztán látni a különbségeket, ha megismerkedünk a Cesar Millan módszerének egyik alapkövét adó tudatállapotokkal. A tudatállapotok érzelmi töltetüket illetően lehetnek feszültek vagy nyugodtak, a hatalmi pozíciót tekintve dominánsak vagy alárendeltek. Egy sarokban reszkető kutya feszült és alárendelt, egy papuccsal ütlegelő és kidagadt erekkel ordító gazda feszült és domináns, egy kerítést támadó kutya feszült és domináns, egy kisgyerek, aki fél megsimogatni ezt az állatot, feszült és alárendelt. A feszültség (ami bármikor agresszióba torkollhat) mindenképpen elkerülendő, hiszen sosem lehet egy egészséges kapcsolat alapja. Ha pedig nem szeretnénk olyan házban élni, ahol a kutyánk dönti el, mikor ehetünk és mikor nem, mikor alhatunk nyugodtan az ágyunkban és mikor nem, mikor fogadhatunk vendégeket és mikor nem, hordhatunk-e ép cipőket és ruhákat vagy nem, és így tovább, akkor azt is jobb tisztázni, ki van domináns és ki alárendelt pozícióban. A két tudatállapot tehát, amit keresünk, a nyugodt domináns és a nyugodt alárendelt (megadó) állapot.

(Hamarosan innen folytatjuk!)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s