Múlt héten ismét volt szerencsém egy grafológiai elemzés alanya lenni, amelynek során újfent szembesítettek azzal, hogy alkotó energiáim nagy kerékkötője a maximalizmusom.

Érdekes, hogy pont ugyanaznap talált meg az alábbi idézet, ami tökéletesen leírja annak az okát, miért nem született egy érdemes ötletemből sem regény az elmúlt évek során, és persze megadja a megoldókulcsot is ahhoz, hogyan lehetne illetve kellene túllépni a tökéletesség iránti gúzsba kötő vágyon, ez a kulcs pedig a megbocsátás önmagunk felé. Vagy ahogy Gretchen Rubin is mondja, “ne hagyd, hogy a tökéletes a jó ellensége legyen!”.

“Minden alkalommal, amikor nekivágok, hogy a könyvet (vagy novellát, vagy reménytelenül hosszú esszét), ami varázslatos részletességgel létezik a limbikus rendszerem hatalmas képernyőjén, lefordítsam egy darab papírra […], elsiratom a belőlem hiányzó tehetséget és intelligenciát. Minden egyes alkalommal. Ha okosabb lennék, ha tehetségesebb lennék, hűebb képet tudnék mutatni azokról a csodákról, amiket látok. Mindennél jobban hiszem, hogy ez a bánat az, ami visszatartja az embereket attól, hogy íróvá váljanak. Ezért elegedhetetlen a megbocsátás. Nem tudom megírni azt a könyvet, amit akarok, de meg tudom és meg is fogom írni azt a könyvet, ami a képességeimből kitelik. Életem során újra és újra meg fogok bocsátani magamnak ezért.” (Ann Patchet)

Ti hogyan engeditek el a tökéletesség iránti vágyat (ha küzdötök egyáltalán ilyen problémával) és hogyan engedtek teret a jónak?