Múlt héten ismét volt szerencsém egy grafológiai elemzés alanya lenni, amelynek során újfent szembesítettek azzal, hogy alkotó energiáim nagy kerékkötője a maximalizmusom.
Érdekes, hogy pont ugyanaznap talált meg az alábbi idézet, ami tökéletesen leírja annak az okát, miért nem született egy érdemes ötletemből sem regény az elmúlt évek során, és persze megadja a megoldókulcsot is ahhoz, hogyan lehetne illetve kellene túllépni a tökéletesség iránti gúzsba kötő vágyon, ez a kulcs pedig a megbocsátás önmagunk felé. Vagy ahogy Gretchen Rubin is mondja, “ne hagyd, hogy a tökéletes a jó ellensége legyen!”.
“Minden alkalommal, amikor nekivágok, hogy a könyvet (vagy novellát, vagy reménytelenül hosszú esszét), ami varázslatos részletességgel létezik a limbikus rendszerem hatalmas képernyőjén, lefordítsam egy darab papírra […], elsiratom a belőlem hiányzó tehetséget és intelligenciát. Minden egyes alkalommal. Ha okosabb lennék, ha tehetségesebb lennék, hűebb képet tudnék mutatni azokról a csodákról, amiket látok. Mindennél jobban hiszem, hogy ez a bánat az, ami visszatartja az embereket attól, hogy íróvá váljanak. Ezért elegedhetetlen a megbocsátás. Nem tudom megírni azt a könyvet, amit akarok, de meg tudom és meg is fogom írni azt a könyvet, ami a képességeimből kitelik. Életem során újra és újra meg fogok bocsátani magamnak ezért.” (Ann Patchet)
Ti hogyan engeditek el a tökéletesség iránti vágyat (ha küzdötök egyáltalán ilyen problémával) és hogyan engedtek teret a jónak?
Ez az idézet nagyon tetszik! Köszönöm. :)
Visszajelzés: Hálás hétfő #43 | Kincsesfüzet
Igen, igen, igen!!! Erről van szó! :( :D
Néhány alkalommal meg kell tapasztalni, milyen jó érzés is tulajdonképpen, amikor szárnyakat adunk a képességeinknek gúzsba kötés helyett. Hátha “egyre több” lesz abból a “néhány”-ból.
Pál Feri nagyjából így fogalmaz: Higgy magadban, de a korlátozó félelmek rabságában ne higgy magadnak!
Ez tetszik. Köszi az idézetet!