Felszólalás a rosszindulatú Facebook megosztások ellen

20130421-064337.jpg

“Azt mondani, hogy valaki nem lehet szomorú, mert valaki más még szomorúbb nála, olyan, mint azt mondani, hogy valaki nem lehet boldog, mert valaki más még boldogabb nála.”

Nem szoktam a haragomat, a bosszúságomat vagy a felháborodásomat megosztani itt, most mégis kikívánkozik belőlem.

Facebookon – amellett, hogy rengeteg kedves, őszinte, megérintő dolgot látok – időről időre találkozom olyan megosztásokkal, amik úgy akarnak rávenni az örömre, hogy előbb felróják, hogy azt valami másra pazaroltam, vagy úgy akarnak részvétet ébreszteni, hogy előbb bűntudatot keltenek, hogy valami más érintett meg. Biztosan ti is láttatok már olyan jellegű megosztásokat, hogy “úgysem lájkolod ezt a kisbabát, mert téged csak a macskák érdekelnek”, vagy “bezzeg az afrikai éhező úgysem érdekel téged, csak a csöves az utcasarkon”, vagy épp fordítva, “fogadjunk, hogy egy néger kiskölyök jobban izgat, mint hogy a szomszédodban valaki nélkülözik”. A múlt hétfőn történt bostoni merénylet kapcsán láttam egy kifejezetten undorító megosztást, ami egy egyébként valóban megérintő háborús képhez csatolt olyan jellegű szöveget, hogy “Bostonban meghal három amerikai, úgyhogy ezzel már nem is törődünk, igaz?”. Ennyi erővel igazán leírhatták volna azt is, hogy “a bostoni kissrác legalább kapott rendes reggelit nyolc éven át, szóval igazán egy szava sem lehet, hogy felrobbantották, sem neki, sem a családjának”.

Nem tudom, az emberek miért érzik úgy, hogy az öröm, a szeretet, a részvét vagy a törődés olyanok, mint a megtakarított pénz vagy a kenyér az asztalon, hogy jól meg kell gondolni, hogyan osztjuk el, mert ha valakinek odaadtuk, másnak már nem jut belőle. De aki így gondolja, nem tudom, átélte-e már az igazi örömöt, ami csak sokszorozódik, ha megosztjuk mással, és nem jut kevesebb a mosolyunkból a szeretteinknek, ha előtte már nevettünk egy aranyos cicás képen, vagy a részvétet, ami nem kopik el, ha ugyanúgy adunk belőle a háború áldozatainak, mint a síró kisgyereknek, aki elesett a rollerjével és lehorzsolta a térdét.

És higgyétek el, amikor azt mondom, hogy a mély fájdalom és a szomorúság sem múlik el attól, ha tudjuk, hogy valakinek jobban fáj. Miután végignéztem az édesanyám halálát, szemernyit sem könnyített volna a lelkemen vagy segített volna feldolgozni a történteket az, ha valaki az orrom alá dörgöli, hogy mások ötévesen egy háborús zónában élik meg ugyanezt, ahogy én sem segítenék senkin, aki elveszíti az idős édesanyját, azzal, hogy gúnyosan azt mondom neki: nagy cucc, én harminc évvel fiatalabb voltam, mint te, amikor ezt átéltem, különben is, az én anyukám még élhetett volna, a tiéd meg már úgyis öreg volt, úgyhogy nekem aztán ne mondd, hogy fáj, mert nem hiszem el.

Nagyon szépen megkérek mindenkit, hogy hagyjunk fel a “bezzegeléssel”. Ne akarjuk elvenni, megtiporni, lekicsinyleni, kigúnyolni bárki szeretetét, örömét, részvétét, bánatát, fájdalmát. Nem számít, hogy az az öröm egy meghajtogatott papírvirágnak vagy egy világrengető találmánynak szól – osztozzunk benne. Nem számít, hogy a bánat egy törött játéknak vagy egy elvesztett családtagnak szól – ismerjük el és próbáljunk könnyíteni rajta. Nem számít, hogy a részvét egy elveszett holminak vagy egy porig égett városnak szól – igyekezzünk csatlakozni és segíteni lehetőségeink szerint.

Mert, lássuk be, mindannyiunknak vannak örömei, sikerei, szomorúságai, fájdalmai, veszteségei, gondjai, és mindig, mindig van valaki, akinek a boldogsága vagy a tragédiája nagyobb, mint a miénk – mégis, mi sem szeretnénk, ha megaláznának és a szőnyeg alá söpörnének azzal, hogy “azt hiszed, ez is valami, amikor más eközben…?”.

Számítunk. Mindannyian. A legkisebbtől a legnagyobbig, a legszomorúbbtól a legboldogabbig. Bánjunk is így egymással.

Reklámok

Felszólalás a rosszindulatú Facebook megosztások ellen” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Milyen igaz! De ez már gyerekkortól velünk van. Rászóltam unokaöcsémre, hogy ne rugdossa a nővérét, mire az volt a válasza, hogy de nem is fáj neki.

  2. Nagyon jó írás lett! Egyet értek! Nagyszerűen megfogalmaztad!
    Eszembe jutott erről – és a hitről szóló írásodhoz is kapcsolódik – hogy anno egy Karácsonyi misén arról “papolt” a pap, hogy Isten milyen jóságos és önzetlen, hisz egyszülött fiát is nekünk adta, de a következő mondatában már az volt, hogy ezért nekünk áldanunk kell őt és áldoznunk neki… Ha olyan önzetlen (és annak tartom, bárhogy is hívjuk, Isten, Jehova, Krisna vagy Nagy Manitu), szerintem nem várja el, hogy “áldjuk és dicsőítsük őt” és nem attól leszek jó vagy rossz a szemében, mert eljárok misére vagy bedobok a perselybe. Ez is az érzelmi zsarolás tipikus esete szerintem.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s