Miért félünk a hittől?

A héten kihagytam a mormon pénteket, pedig a héten is voltak értékes beszélgetéseink.

Arról már írtam, épp a mormon péntek rovat keretében, hogy miért hiszünk. Most arról szeretnék kicsit elmélkedni, miért félünk a hittől.

Hogy miért van például az, hogy a nagynéném, aki nemrég veszítette el az édesanyját – a nagymamámat -, azt mondja nekem: “bárcsak én is igazán el tudnám hinni azt, amit a kisunokáimnak mondok, hogy a dédi ott van Istennel a Mennyben”, ugyanakkor amint megtudja, hogy mormon fiúkkal cimborálok, felkiált: “de nehogy hagyd, hogy megtérítsenek!”. Hogy van az, hogy még az is, aki úgy vágyik a hitre, amint látja, hogy más kapcsolatba kerül vele, rögvest félteni, óvni kezdené, úgy rántaná vissza, mint a szakadék széléről az ugrani készülőt? Hát még az, akiben nem él ez a vágy, csak a józan kétkedés.

Egyik beszélgetésünk során a héten az egyik újdonsült mormon barátom elmésen azt mondta a hitről: bár a hit nyelvtanilag főnév, valójában azonban ige, hiszen nemcsak azt foglalja magában, hogy gondolunk valamit, hanem azt is, hogy aszerint cselekszünk. Valahol itt gyökerezhet többek közt a hittel, és különösképpen az újdonsült hittel kapcsolatban a félelem: hiszen ha elkezdünk hinni valamiben, amiben azelőtt nem hittünk, elkezdünk olyasmiket is tenni, amiket ezelőtt nem tettünk.

A másik fenntartás egy hitközösséghez való csatlakozással kapcsolatban az lehet, hogy a vallás mindig egy “komplett csomag”, hitelvek, szabályok, jutalmak és juttatások összessége. Egyháza válogatja, de szinte mindig van valamiféle, ilyen vagy olyan elvárás, valami, amit oda kell adnunk magunkból azért cserébe, amit kapunk (akárcsak az élet bármely területén, legyen az a család, a barátság, a munkahely, az iskola, az állam, a lakóhelyünk, vagy a pékség, ahol vásárolunk). Azért cserébe, amit kapunk – választ, bizonyosságot, támogatást, segítséget, közösséget, stb. – nyilvánvalóan adnunk kell valamit – az időnket, a pénzünket, a támogatásunkat, a segítségünket, a társaságunkat, az elveink és szokásaink egy részét.

Alapvetően nincs ezzel semmi gond. A pénzünket oda kell adnunk azért is, ha tanulni akarunk vagy ha kenyeret szeretnénk kapni a péknél. Az időnket, az erőnket, gyakran a pénzünket is fel kell ajánlanunk egy családban vagy egy barátságban. Az elveink és szokásaink egy részét le kell tennünk a küszöbön, ha boldogulni szeretnénk a munkahelyünkön. (Akik igazán ismernek, tudják például, hogy milyen csomagokat hagyok az elveimből az intézmény küszöbénél, amikor belépek egy óvodába vagy a főiskolára, ahol pedagógusnak tanulok, és teszem ezt különösebb lelki gyötrődés nélkül, hiszen tudom, hogy egy személyiség sokkal komplexebb, mint hogy egészében illeszthető legyen egy-egy szerepbe, amiben egyébként jól érzi magát, ha hajlandó bizonyos kompromisszumokra. De még olyannal sem találkoztam – csak hogy kevésbé patetikusan fogalmazzak – aki azt mondta, hogy inkább kilép a munkahelyéről, de nem hajlandó letenni a cigarettát a kapuban.)

A kérdés az, hogy egy ilyen alku mennyire fair.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban az egyik tanárom így óvott minket: vigyázzatok azzal, ha valaki látja, hogy szomorúak vagytok, odamegy hozzátok az utcán és azt mondja, ő megoldást kínál a szomorúságotok ellen, mert ezek az emberek ki akarnak használni titeket. Jól tette, hogy minket, gyermekeket ilyen kategorikusan óvott az utcai térítőktől. Felnőttként persze már megvan a rálátásunk, hogy belássuk: vannak, akik jóindulatúan fordulnak hozzánk, amikor elesettek vagyunk, és vannak, akik ki akarják használni a kiszolgáltatott helyzetünket. Megvan a mérlegelési lehetőségünk, jogunk, és saját jól felfogott érdekünkben kötelességünk is, hogy belássuk: ez egy alku, és el kell döntenünk, ahogy tesszük azt nap mint nap az élet számos területén, hogy ez az alku mennyire fair.

Elizabeth Gilbert írja a Hűség c. könyvében, amit épp olvasok, hogy felvilágosult felnőtt emberként, ha a hitünkről van szó, igenis megengedhetjük magunknak, hogy válogatósak legyünk. Hogy egy afféle spirituális és értelmiségi svédasztalon feltálaljuk magunk elé a legkülönbözőbb vallási és világnézeti elveket, és kedvünkre válogassuk össze a saját menünket. Ha úgy tetszik, elköteleződhetünk egy kiválasztott fogás mellett – vannak előnyei és hátrányai is ennek -, vagy a világ keleti sarkától a nyugati csücskéig, a legföldhözragadtabb ponttól a legtisztább szférákig felcsipegessük azt, ami a leginkább tetszik – ugyanúgy ennek a lelki ínyenckedésnek is megvannak a maga előnyei és hátrányai.

Én úgy gondolom, nagyon fontos, hogy az ember, még ha épp elesett, szomorú, tanácstalan, elveszett is, ne csak sodródjon, de tisztában legyen vele, vagy legalább igyekezzen tisztába kerülni vele, hogy mit akar, mire van szüksége, ahogy azzal is, mit nem akar, mire nincs szüksége. Így sokkal kisebb az esélye, hogy egy tisztességtelen alkuba csábítják bele.

Hiszen azok, akik utánunk akarnak nyúlni és visszarántani a szakadék széléről, valójában nem attól féltenek minket, hogy választ kapunk egy kérdésre, amire ők ugyanúgy keresik a választ, vagy boldogabbak leszünk, hiszen valószínűleg arra a nagy féltés és aggodalom, hogy ők is csak boldogabbnak szeretnének látni. Attól tartanak, hogy egy jó reklámkampánnyal vagy egy kedvező kezdőrészlettel belerántanak minket egy üzletbe, aminek a végén rádöbbenünk: ez nem volt fair.

Ti mit gondoltok erről?

Reklámok

Miért félünk a hittől?” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Szia! Én nem a hittől “félek”, hanem a vallástól. Mert minden ember hisz – gondolom én – istenben, jótündérben, angyalokban, szerencsében, babonában, a sorsban, önnön erejében. Egy valláshoz csatlakozni belső indíttatásból kell(ene). Nem azért, mert különben elkárhozok a pokol tüzén, vagy isten megbüntet, vagy a vallás követői a nem követőket alsóbbrendűnek tartják, és csak az a jó ember, aki csatlakozik, és aki csatlakozik, az csak jó ember lehet. És ahova erővel akarnak berángatni, onnan én menekülök.

    • Nos, én saját tapasztalatból úgy érzem, hogy – hacsak valaki nem kap tényleg egy olyan komplex hitvilágot otthon, ami minden kérdésére választ ad -, akkor az önmagától felépített hitén előbb-utóbb lyukak keletkeznek, amikor hullámvölgybe kerül. Mindenki kerül olyan helyzetbe, hogy felteszi azokat a kérdéseket, hogy “miért történik ez?”, “mi lesz velem (vagy a szeretteimmel) ezután?”, vagy “mit csináljak most?”. És akkor el kell kezdeni járni a világot, kutatni, betömni a lyukakat. Van, hogy vallásokhoz fordul, mert valakihez fordulni kell, ha a saját tudományunk csődöt mond, és nem olyan közösségben nőttünk vagy még nem találtuk meg azt a közösséget vagy forrást, ami megadja a választ ezekre a kérdésekre.

  2. Akkor ezek szerint nekem még nincs szükségem a vallásra. Öcsém azt mondja, ha Isten akar tőle valamit, majd közvetlenül neki szól, minden hatalma megvan hozzá.

    • Nem mindenkinek van szüksége vallásra. A vőlegényem például olyan kiegyensúlyozott, gyakorlatias, hétköznapi optimista, jól fejlett humorérzékkel és kibillenthetetlen nyugalommal, aki egyszerűen nem izgatja magát olyan kérdéseken, amikre mások a vallásban keresnek választ. Szerintem ilyen szempontból mindegy, ki miben találja meg a stabilitást, csak csodálni és irigyelni tudom azokat, akik – Istennel vagy Isten nélkül – különösebb keresés nélkül rátalálnak, vagy ebben nevelkednek. Sok cécót megspórolnak. :)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s