Már többször találkoztam a mormon fiúk körében az alábbi passzussal.
“És ha hozzám jönnek az emberek, akkor megmutatom nekik a gyengeségüket. Gyengeséget adok az embereknek, hogy alázatosak legyenek; és kegyelmem elegendő minden olyan embernek, aki megalázkodik előttem; mert ha megalázkodnak előttem és hisznek bennem, akkor erőssé teszem számukra a gyenge dolgokat.” (A Mormon Könyve, Ether 12:27)
Először nagyon rossz érzéseket keltett bennem ez a részlet, de még mindig vegyes érzelmekkel viszonyulok hozzá – leginkább amiatt, mert a “megalázkodás” egy elég negatív tartalmú szó. Az alázat már más tészta – gyakran hallom a tanáraim szájából is, hogy alázattal kell fordulnunk a pedagógusi hivatás felé. Alázattal, azaz nem pökhendin és kivagyin, hanem elfogadva azt, hogy nem vagyunk sem mindenhatók, sem mindentudók.
A Sikerkód Facebook oldalán találkoztam a minap az alábbi idézettel:
“Amikor gyomok ütik fel a fejüket a kertedben, akkor nem segít, ha azt mondogatod: nincsenek gyomok, nincsenek gyomok, nincsenek gyomok… Nem segít az sem, ha úgy teszel, mintha nem lennének ott. Nem számít, milyen erővel összpontosítasz a gyönyörű virágokra, amelyek ugyancsak a kertedben nőnek. A gyomok nem tűnnek el, csak akkor, ha leguggolsz és kihúzogatod őket. A saját életedben se használ, ha semmi mást nem teszel, csak a pozitívra fókuszálsz, a pozitívra fókuszálsz, a pozitívra fókuszálsz és közben arra vársz, hogy a problémáid eltűnjenek. Ha ott vannak a gyomok, törődnöd kell velük.” (Nick Ortner)
Ez a fajta alázat vagy “megalázkodás” lehet az, ami segít őszintén szembenézni a problémáinkkal. Azzal, hogy vannak gyengeségeink, amikkel együtt kell élnünk, és ha alázattal elfogadjuk és beismerjük őket, elkezdhetünk dolgozni rajtuk, és velük együtt vagy őket legyőzve lehetünk sikeresek, teljesek, boldogok.
És mivel nem tudtam dönteni, ezt a gondolatomat osszam-e meg vagy a pillecukros kisfilmet, amit az óra végén lelki üzenetként megtekintettünk, ezért az alázat mellé elhozom most a türelemről szóló gondolatokat is.
Kincsesfüzet 
Tetszett a cikk – és a videó is. :) A megalázkodás számomra sem szimpatikus, még más szemszögből nézve sem, de érdekes látni, ki hogyan értelmezi.
u.i.: Nagyon szép a szőke kislány mosolya!
Nekem sem hiszem, hogy a kedvenc passzusom lesz ez. :P
Ez az egész alázat dolog szerintem a büszkeség, az önérzet határairól szól. Valakinek már azt is megalázó beismerni, hogy nem tökéletes – ez nem egy egészséges véglet. Aztán hogy mennyire vagyunk hajlandóak meghajolni valakivel-valamivel szemben, az jócskán függ attól is, hogy azt hogyan kérik, várják, fogadják. Liz Gilbert: Eat, pray, love c. könyvében (hamarosan lesz róla ajánló a blogon ;)) írja például, hogy az indiai asramban, ahová tanulni ment, mindenkinek volt kiosztott feladata, neki például a padló súrolása. Kedvesen fogadták, szívesen tanították, szerették – ő sem hőzöngött az ellen, hogy cserébe padlót kellett súrolnia. De lenne olyan környezet, olyan ember, olyan utasítás, hogy cserébe még egy monitort sem súrolnánk le szívesen vagy megőrzött önbecsüléssel, nem hogy kövön térdelve a folyosót. Érted, amit mondani akarok, ugye?
Ó igen, és a kislány cuki, miatta osztottam meg a videót is. :) Úgy értem, hogy nem a bibliai parancsolatok követése miatt, hanem mert a gyerekekkel végzett kísérlet tényleg olyan aranyosan és szemléletesen mutatja be a türelem, a kitartás és a siker összefüggését.
Visszajelzés: Újra mormon péntek! – Legyen bizodalmad | Kincsesfüzet