A “csitt!” hatalma, avagy Cesar Millan és a belső szörnyetegem

Nemrég ismét összefutottam a tévében Cesar Millan kutyapszichológus műsorával, aki nálunk “A csodálatos kutyadoki” néven, hazájában mint “Dog Whisperer”, azaz kutyákkal suttogó vált ismertté.

Cesar Millan módszerének már azelőtt nagy rajongója lettem, hogy kiskutyánk, Dió hozzánk került volna, és eltökéltem, hogy az ő elvei szerint fogjuk nevelni. Minden egyes nap érzem ennek áldásos hatását, amikor látom, milyen nyugodt, ragaszkodó, kiegyensúlyozott, energikus, hogy milyen fantasztikus képessége van arra, hogy elengedjen maga mellett minden feszültséget (például az utcán őrjöngő kutyák rossz energiáit fel sem veszi), vagy arra, hogy könnyedén váltson a lelkiállapotok között, heves játékból nyugodt figyelembe, pihenésből energikus játékba, magától vagy egy-egy irányító szó vagy mozdulat hatására.

Cesar Millan módszere azért figyelemre méltó, mert a klasszikus kondicionálás és az emberi pszichológiához hasonló módszerek helyett a kutyák ősi természetéhez nyúl vissza, abból merít tapasztalatot. Módszerének gyökerei nagyapja mexikói farmjára vezethetők vissza, ahol a félvad kutyafalka felett nagyapja agressziótól mentes, de határozott, ösztönös dominanciával uralkodott, pontosan úgy, ahogy azt a kutyák természete diktálta és igényelte.

Azonban most nem is kifejezetten a kutyanevelésről szeretnék beszélni – bár minden kutyatulajdonosnak szívből ajánlom műsorait és könyveit -, hiszen első találkozásunkkor én sem kutyatulajdonosként figyeltem fel rá.

Akkoriban épp Eckhart Tolle: A most hatalma c. könyvét hallgattam hangos könyv formájában, amely annak fontosságáról szól, hogy letegyük a minket nyomasztó terheket azzal, hogy elengedjük a múltból magunkkal hurcolt sérelmeket és kivetítjük aggodalmainkat a jövőre. Egyszer aztán az ebédlőasztalnál ülve arra kaptam fel a fejem, hogy a hátam mögött a tévében pontosan ezek a gondolatok hangzanak el: azért nem tudsz pozitív élményt szerezni a jelen pillanatban, mert a múltbéli sérelmeidet vetíted ki a mostra, és hagyod, hogy a félelmeid fessék eléd az elkövetkező pillanatokat, amikkel így elő is idézed a bajt.

A televízióban Cesar Millan beszélt épp egy olyan gazdához, akit már többször megharapott a kutyája, és ezért valahányszor felé közeledett, az járt a fejében, hogy megint meg fogja tenni, a közéjük feszülő félelem és negativitás pedig olyan feszültté tette kutyát és gazdáját egyaránt, hogy ez a nyomás valóban agresszióhoz vezetett. Cesar Millan azonban megtanította a fiatal nőnek azt, hogy a kutya az emberrel ellentétben nem őrzi az elmúlt dolgokat, nem kapaszkodik beléjük, így senki más, mint maga a múltbéli terheket cipelő ember az, aki újra és újra feleleveníti, nem hagyja elmúlni és ismétlődésre hívja ezeket az eseményeket.

Ahogy elbűvölt ez a különös fickó, és a sorozata rendszeres nézőjévé tett, megtudtam, hogy a legfontosabb pillér a módszerében az energia, az a belső lelki- és tudatállapot, amelyet mindenek előtt meg kell teremtenünk magunkban és kifelé sugározni, valamint fel kell tudnunk ismerni és tudnunk kell befolyásolni kutyánkban is. Hogy kapcsolatunk ezekkel a lényekkel akkor harmonikus és egészséges mindkét fél számára, ha egyik részről sincs benne agresszió, félelem vagy bizonytalanság, és pontosan tisztázott a dominancia kérdése. Minden más (a híres Cesar Millan féle “csitt!”, a póráz, a testtartás, stb.) csak ennek megnyilvánulása, eszköze, de a mag a megfelelő tudatállapot mind a domináns fél részéről (aki nem agresszióval, hanem nyugodt felelősségvállalással irányít) és a megadó fél részéről (aki tudja, hogy biztonságban és jó kezekben van, ezért szívesen átadja az irányítást).

Ahogy figyeltem Dió lelki békéjét, azon gondolkodtam, hogyan tudnám mindezt alkalmazni a stresszkezelésben, amivel mostanában erősen küzdök. Eszembe jutott a belső kis szörnyetegem, az a jószág, amit biztosan mindenki ismer, mert szerintem mindenkinek van egy ilyen háziállata, aki annyira hajlamos rá, hogy átvegyen mindenféle feszültséget, hogy tépje-rágja az aggodalmakat, idegen helyzetekben különösen feszültté és harapóssá váljon, és ha felé nyúlunk, belénk is marjon. Ugye nem csak nekem van ilyen belső szörnyetegem?

Arra gondoltam, talán ez a belső kis stresszgombóc sem vágyik másra, mint hogy valaki tudassa vele, hogy nem az ő nyomasztó felelőssége, hogy minden helyzetben megvédje és irányítsa a gazdáját, hogy valaki csak kizökkentse abból a negatív önmarcangolásból, a gumicsont dühödt csócsálásából, amibe belekergette magát, és egyszerűen csak a földre vigye és azt mondja neki: nyugi, majd én irányítok, te csak pihenj és kövess.

Ha valaki belegabalyodott volna a hasonlatomba, arról beszélek, hogy a tudatom legyen a tudatalattim “gazdija”.

Ez nem a tudatalatti elnyomását és a tudat mindenhatóságát jelenti természetesen. Nagyon becsülöm a tudatalattimat, ahogy becsülöm Diót is, az elemi bölcsességét, a soha nem szűnő vidámságát, a lazításra való képességét, a szeretetet, ami benne lakik. Ezt soha nem akarnám megtörni, megsemmisíteni, megalázni vagy lebecsülni. Mindezt azonban nem tudná átélni és átadni nekem, ha nem lennék tudatos, felelős, domináns gazdája, ha nem vennék le a válláról olyan terheket, amiket nem hivatott cipelni, ha nem tanítottam volna meg, hogyan zökkenjen ki a feszült állapotból és nyugodjon meg úgy, hogy átadja az irányítást nekem.

Érdekes, hogy akármilyen mély gödörben is vagyok lelkileg, akármilyen fáradt is vagyok fizikailag, akármilyen elgyötört is vagyok szellemileg, olyan stabilan sikerült kialakítanom a domináns-alárendelt kapcsolatomat Dióval, hogy ebből sosem billenünk ki, a legnagyobb vész esetén sem, ami mindkettőnknek csak jót tesz, mindkettőnk számára meghálálja magát.

Úgyhogy arra gondoltam, teszek egy próbát, és megpróbálom a bennem lakó, aggódó, félős, agresszióra hajlamos, elveszett kis lényt úgy kezelni, mint egy sajátos házi kedvencet, aki sokkal többre hivatott, mint hogy szétcincálja a lábtörlőt és kétségbeesetten őrizze a házat. Diótól már megtanultam, hogy nemcsak hogy képes vagyok rá, de némi gyakorlás után különösebb megerőltetés nélkül folyamatosan képes vagyok rá, hogy biztonságot nyújtó, domináns gazda legyek. Most örökbe fogadom ezt a másik jószágot is. Neve még nincs.

Ti hogy boldogultok a belső manótokkal?

Reklámok

A “csitt!” hatalma, avagy Cesar Millan és a belső szörnyetegem” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Végre értem, hogy Instra-n mért volt egy kép Cesar-ről! 😀 Nagyon szeretem amúgy ezt a fickót, nagyon tehetséges, de ettől még nem beképzelt, és folyamatosan azt érezteti, hogy Te is meg tudod csinálni, amit ő, persze nem csak “csinálni” kell… És az írói hangja is nagyon szuper, a könyvei fantasztikusak.
    Érdekes volt a párhuzam a tudatalatti és a házikedvenc között, sosem gondoltam még erre! Köszi, hogy felnyitottad a szemem! 🙂

    • Cesart már régóta szeretem, de csak most fedeztem fel (igazából most jutott eszembe rákeresni :P), hogy van instagramja, twittere is. 😛
      A házikedvenc-módszer még nem tesztelt, bár hiszti-hangulatban mondtam már neki, hogy csssst, és tényleg könnyebb így kizökkenni, mint a győzködéses módszerrel. 😛

  2. Visszajelzés: Menjetek játszani szépen, anya Istennel beszélget | Kincsesfüzet

  3. Szia!
    Először is nagyon szeretem az írásaidat, és ezt a mostanit nem is tudom szó nélkül hagyni, mert nagyon magaménak éreztem. Nekünk nincs kutyusunk, de ha elkapom a tv-ben reggelente Cesart és a műsorát, nem hagyom ki… Egyszerűen annyira pozitiv embernek érzem Cesart, a kisugárzása nekem nagyon sokat tud dobni 1-1 napomon 🙂

  4. Visszajelzés: Boldogságterv – márciusi tapasztalatok, áprilisi fogadalmak | Kincsesfüzet

  5. Visszajelzés: Ragyogj! – Az áprilisi boldogságtervem tapasztalatai #2 | Kincsesfüzet

  6. Szia!
    Mikor olvastam, amit írtál Cesarról, azt hittem, a magam történetét olvasom, annyira hasonló volt. 🙂 Én is régóta tanulok tőle és “rajongom”, de még csak most lett kutyánk, és majdnem Dió lett a neve! 😀
    Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet erre a párhuzamra, milyen igazad van. 🙂
    Üdv.

  7. Szia Timi!
    Kerestem valamit Cesar Millannal kapcsolatban, így kerültem a blogodra.
    Én régóta az ő (és természetesen még hasonló mások) módszerével élek a kutyáimmal, amit ma már a családom, de főleg a lányom is ugyanolyan klasszul alkalmaz. A lényeg az, hogy ne felejtsük el, a Természet bennünk lakik és hagyjuk, had adjon tanácsot, hogy működik jól és egyszerűen az élet magunkkal és a környezetünkkel.
    A “belső szörnyeteg” elnevezés nagyon tetszik és azért fogtam a válaszadáshoz, mert épp ma szembesültem vele, hogy egyre jobban tudom irányítani az én saját kis monster-emet – ehhez a mindennapok összeütközései adnak mind több tapasztalatot. Egyre jobban kordában tudom tartani és a megfelelő stílusban, hangnemben tudom magam előadni különféle helyzetekben, különböző emberekkel szemben. Ahogy telik az idő és gyűlnek a tapasztalatok, a szörnyem inkább a segítségemmé válik, mint az ellenségemmé 🙂 Erre ma jöttem rá egy kissé kellemetlen beszélgetés (és persze a fenti bejegyzésed olvasása) után. A beszélgetésből úgy jöttem ki, hogy a beszélgetésre “kihívó” fél szavak nélkül maradt és ő kért elnézést – pedig egyetlen udvariatlan kifejezés sem hagyta el a számat. 🙂
    Régóta megfigyeltem, hogy mivel a kutyáimmal (3 db, “menhelyi esélyteleneknek” nevezem őket) szemben nyugodtnak és magabiztosnak kell lennem, ez természetessé vált egy idő után és az emberekkel szemben is sokkal türelmesebbé váltam és hirtelen felindulás nélkül, nyugodta(bba)n tudom kezelni a helyzeteket.
    A lényeg ez esetben nagyjából ennyi.
    Köszi az ötletet a belső szörnyetegre, ez még hiányzott az egészhez! 🙂

  8. Visszajelzés: A FlyLady azt mondja: cssst! | Kincsesfüzet

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s