Elveszett tárgyak

Múlt héten, Valentin nap reggelén feltettem azt a borostyán ékszerszettet, amit a kedvesem hozott nekem Olaszországból – egy szív alakú medál és két csepp alakú fülbevaló, gyönyörűek, és nagyon kedvesek a számomra. Mire beértem a munkahelyemre, az egyik fülbevaló már nem volt a fülemben.

Ez arra késztetett, hogy elmélkedjek kicsit az elveszett tárgyakról.

Egyrészt elmesélnék egy különleges történetet: annak a történetét, ahogy a hangvillám elveszett és visszakerült hozzám. Zenetagozatos általános iskolába jártam, így minden osztálytársamnak volt hangvillája, de az enyém különleges volt, egy aprócska, kecses, csinos darab, nem volt senki másnak olyan. Egy nap aztán iskolába menet elveszítettem. Kerestük itthon, az iskolában, az utcán, az autóbusz társaságnál, de a hangvillám nem lett meg. Mint később kiderült, egy lány kabátjának kapucnijába esett, aki mellett álltam a buszon. A lányt akkor még nem ismertem, évekkel később ismerkedtünk meg és lettünk barátok, és egyszer valahogy szóba jött az elveszett hangvillám, amire ő felkiáltott: a hangvillád nálam van! Olyan különösnek tartotta azt, ahogy az aprócska és szépséges hangvilla hozzá került, hogy nagy becsben tartotta, így nem kellett különösen keresgélnie, azonnal vissza tudta adni, pedig évek teltek el.

Azóta úgy gondolom, hogy az elveszett tárgyaink, ha akarnak, visszatalálnak hozzánk, akármilyen kalandos is legyen az út, amin vissza kell jutniuk.

A másik dolog pedig az, hogy vajon miért fáj annyira egy-egy tárgy elvesztése. A legszomorúbbak akkor vagyunk, ha olyasmit veszítünk el, ami egy számunkra kedves személyhez vagy emlékhez kötődik, hiszen ekkor érzelmi veszteségként éljük meg a tárgy elvesztését. De segít, ha ilyenkor emlékeztetjük magunkat arra, hogy sem a szeretetünk, sem az emlékeink nem egy tárgyhoz kötődnek, így azok nem veszhetnek el. Minden bizonnyal szerettük azt, ahogy a szeretett személy arca feldereng, az emlék felelevenedik, a jó érzés mocorogni kezd a bensőnkben akkor, ha ránézünk a tárgyra, mint egy hálakőre. De még ha a házunk égne is porig és minden tárgyunk odalenne, a szeretetünk és az emlékeink akkor is velünk maradnának. Szomorkodhatunk egy tárgy elvesztése miatt, de ne essünk abba az érzelmi csapdába, hogy úgy érezzük, a szerettünktől kerültünk távolabb a kapocs elvesztésével, hiszen a kapocs nem a tárgy, hanem a szeretet.

Advertisements

Elveszett tárgyak” bejegyzéshez ozzászólás

  1. A tárgyak visszakerüléséhez van egy történetem.

    Van egy fehér kis kalapkám, turkálós, de nagyon megszerettem. Ez a kalapka eleddig összesen háromszor veszett el… először az egyetemen, viszonylag hamar meglett, de nagyon megijedtem. Másodszor pár hétre rá, szintén az egyetemen, de egyből tudtam hol hagytam, szinte csak vissza kellett mennem érte, de megállt az ütő bennem. Két hónapon belül harmadszorra is elveszett, pár napja. Akkor egy hatalmas Auchan áruházban… aznap nem lett meg, pedig minden szegletet átkutattunk ahol jártam. Végül a takarítósok mondták hogy próbáljuk meg holnap, hátha éjszaka takarítás közben megtalálják. Megtalálták… senki nem vitte el a kalapkámat és a benne lévő bőrkesztyűt.
    Nem értem hogy miért akar ennyire megszökni tőlem, és azt sem, hogy akkor miért kerül mindig vissza hozzám, de már nem merem hordani, nehogy egyszer igazán elvesszen…

  2. Először elgondolkoztam rajta, hogy mi a manó az a hangvillám, de aztán rájöttem, hogy egy hangvilla, ami a tied, és nincs köze a villámhoz. 🙂

    Én is pont tegnap vesztettem el az egyik fülbevalóm. Érdekes, mert délután pont eszembe jutott, hogy kicsit gyenge a kapocs, ami tartja, és mégis megvan még – és amikor este akartam kivenni – már nem volt meg. Tavaly pedig a kedvenc kesztyűm hagytam el egy üzletben – rá tíz percre tűvé tettünk a boltot, de valaki elvihette..

    Én nagyon ragaszkodom a tárgyaimhoz, de talán – szerencsére – kezdek kitörni ebből. Például nem szomorkodtam a fülbevalóm miatt. (Egy időben rengeteget hagytam el, az egyik fülemben nagyobb a lyuk, mint kéne, és a bedugós fülbevalók szeretnek elvándorolni emiat..) Vagy amikor kiderült, hogy a szép érintőképernyős telefonom, amin addig egy karcolás sem volt, nem kompatibilis a konyhapadlóval.. Másik szörnyülködnek, hogy ‘szegény telefon!’, én meg ‘működik, és az enyém, és szeretem, és különben is csak egy telefon.’ És ez jó. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s