Séta-gyakorlat – jó irányba mész?

Szalay Ádám Sikerkód tanfolyamán két nagyon érdekes séta-gyakorlatot is láttunk illetve megtapasztalhattunk, amelyek a visszautasítás átértékelésére tanítottak.

Az első gyakorlatban, rögtön a tanfolyam elején Ádám bekötött szemmel indult el a színpad egyik sarkából a másik felé, ahol egy szék várta, míg egy önként jelentkező navigálta, aki semmi mást nem mondhatott, csak igent és nemet. Ádám néha rossz irányba fordult, és bizony míg célba nem ért, szinte alig hangzott el az “igen” szó, hiszen amint egy kicsikét is eltért a helyes iránytól, jószándékú segítője nem mondott mást, mint hogy nem, nem, nem, egészen addig, míg újra pontosan a szék felé nem vette az irányt.

A második gyakorlatban már mi magunk voltunk a résztvevők. A teremben sétálva kérésekkel kellett fordulnunk egymáshoz, és a hozzánk érkezők kérésére egymás után kilenc alkalommal nemet, tizedik alkalommal pedig (teljesítési kötelezettség nélkül) igent kellett felelnünk. Ez az ártatlan, tét nélküli játék segített megtapasztalnunk, milyen könnyedén felül lehet emelkedni egy elutasításon, ha azzal a biztos tudattal megyünk a következő, és következő, és következő emberhez, hogy előbb vagy utóbb valakinél bizonyosan mi leszünk azok a szerencsések, akiknek igent mondanak.

Ami közös a két gyakorlatban: ha Ádám vagy mi leültünk volna duzzogva az első egy-két “nem” után, mondván, hogy nekem semmi sem sikerül, engem csak elutasítanak, nekem senki sem segít, soha nem értünk volna el a célunkig, és soha nem tapasztaltuk volna meg a sikert. Pedig Ádám esetében a világ kifejezetten segíteni akart a sok negatív visszajelzéssel, nekünk pedig egyszerűen kitartónak kellett lennünk addig, amíg szerencsénk lesz és elérünk addig az “igen”-ig, ami ránk várt.

Ti tudtok úgy tekinteni az elutasításra, mint a sikerhez vezető útra és iránymutatásra?

Reklámok

Séta-gyakorlat – jó irányba mész?” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Kezdem felvenni azt a szokást, hogy hétvégén az ágyból blogolok 🙂
    Ez tényleg így van Timi, ahogyan írtad. A negatív jelek és történések csak terelnek minket az utunkon, próbálnak a jó irány megtalálására rávenni. Már ez a tudat maga is segít a visszautasítások, a kudarcok feldolgozásában, és könnyebben tovább léphetünk a “feltételezett” jó irányba.
    Az utolsó mondatodban a szerencsét említed, ami vagy szerencse, vagy a gondolatunk ereje.
    Erről írtam egy posztot, aminek az utolsó bekezdés utolsó mondata pont idepasszol:
    http://ruraleve.blogspot.hu/2013/01/szerencse-vagy-bevonzas.html

    • Még ebben az egyszerű kis játékban is látszott, hogy a szerencse (úgy mint véletlen) létezik, hiszen már csak a matematikából és az eloszlásból fakadóan is, volt olyan, aki nagyon hamar összefutott azzal az emberrel, aki igent mondott, másoknak egész sokáig kellett jönni-menni-kérdezgetni, míg találkoztak azzal, akinek épp ők voltak a tizedikek, és igent mondtak neki. Én például már kétszer vagy háromszor is mondtam igent, de még mindig nem mondott nekem igent senki, sőt ami azt illeti, miattam (és még néhány “szerencsétlen” ember miatt) meg is kellett hosszabbítani a játékra szánt időt, hogy mi is megtaláljuk a mi “igen”-ünket. Van, akinek hamarabb összejön, van, akinek később. Van, hogy befolyással vagyunk erre (például kísérletek kimutatták, hogy a magukat szerencsésebbnek tartó emberek hamarabb megtalálják ugyanazon körülmények között ugyanott az utcán elhelyezett pénzt, mint a magukat szerencsétlennek tartók), de van, hogy csak el kell fogadni, hogy attól még, hogy nekünk kicsit nehézkesebben jön össze valami, mint másnak, nekünk is össze fog jönni. Ami biztos, hogy aki leül szomorkodni és abbahagyja a kérdezgetést, az sokkal nehezebben lesz szerencsés.

  2. De jó lehetett részt venni ebben 🙂 Én a “valóságban” pont az vagyok, aki az első nem után (vagy még előtte) elvonul és feladja, és nagyon rosszul viselem az elutasítást (ha kifelé nem is látszik, mindig rosszulesik), klassz lenne megtanulni kezelni az ilyen helyzeteket…

    • Nagyon jó volt. 🙂 A “laboratóriumi körülményeken” kívül persze nem ilyen könnyű, és nekem is nehézséget okoz ez a dolog, de jó, ha emlékeztetjük magunkat ezekre a dolgokra, és gyakorolunk-gyakorolunk-gyakorolunk, és akkor fejlődni fogunk. 🙂

  3. Régebben olvaslak, de most szántam rá magam, hogy hozzá is szóljak. Én nagyon nehezen viselem, ha visszautasítanak. Az eszemmel tudom, hogy ezer más oka lehet, de mégis csak azt érzem, hogy nem vagyok elfogadható. Ilyenkor megsértődöm, és visszahúzódom a csigaházamba. Meg se próbálom átbeszélni, esetleg két mondattal helyre tenni a dolgot, mert nem bírnám elviselni, ha ez a visszautasítás még erősödne. Kb. mint Füles, csak én csendben, magamban. Kár, hogy nem színész vagyok, ezeknek a helyzeteknek a felidézésével bármikor sírva tudok fakadni…

    • Örülök neked, írj máskor is! ^^
      Én sem kezelem túl jól ezeket a helyzeteket a mindennapokban, nem bírom sem az elutasítást, sem a kritikát, és úgy általában bárminemű változást vagy váratlan helyzetet roppant nehezen veszek. De fejlődnünk kell ebben, és fogunk is, mert képesek vagyunk rá! 🙂

  4. Már írok is! 🙂 Boltban voltam, jól felidegesítettem magam, és eszembe jutott a blogod 🙂 Szóval az volt, hogy szóvá tettem, hogy miért úgy raknak ki vmit, ahogy, (semlegesen kérdeztem, nem számonkérőn vagy kioktatón!), mire a dolgozó ahelyett hogy azt mondta volna, hogy mivel központi utasítás van erre, majd jelez a központnak, és türelmemet kéri, megpróbált meggyőzni arról, hogy a problémám nem is akkora, és hogy amit a központ mond, az úgy van, és kész. Mintha pl. a gravitáció ellen emeltem volna szót… Olyan lekezelő volt. (Vagy csak a mimóza lelkem érzi így?) Úgy utálom, mikor más mondja meg, hogy az érzéseim, problémáim közül melyik “jogos”. Most azon agyalok, hogy mit kellett volna mondanom. Te mit csinálsz ilyenkor?

    • Lehet, hogy tényleg lekezelő volt – lehet, hogy összefutottál valakivel, aki szintén nehezen viseli a negatív visszajelzéseket, még ha nem is rosszindulattal érkeznek.
      Én ilyenkor gyakran duplán bosszankodom, mert még van hová fejlődnöm azon a téren, hogy azonnal le tudjak reagálni bizonyos helyzeteket, és ne csak utólag jusson eszembe, hogy ezt meg ezt kellett volna mondani. Néha még az is csak percek múltán tudatosul bennem, hogy valaki kifejezetten rosszindulatúan, bántón, megalázón viselkedett velem, nem hogy mit kellett volna reagálni rá. Ilyenkor utólag durrogok és őrlödök azon, hogy mi történt, és hogy mit kellett volna tennem.
      De aztán veszek egy mély levegőt, és vele együtt kiengedem a haragomat is, és emlékeztetem magam, hogy egyáltalán nem segít, sőt árt, sőt csakis nekem árt, ha forgatom magamban a haragomat. Nem olyan egyszerű megcsinálni, mint leírni. Sok győzködésbe, belső hanggal vitázásba és fújtatásba kerül, de a haraggal nincs mit tenni, el kell engedni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s