A magyarok és az öngyilkosság

Ma komorabb vizekre evezek, mert a hétvégi előadásomon hallottam egy nagyon érdekes felvetést arról, hogy miként része a magyar karakternek az öngyilkosság, és ez elgondolkodtatott, hogyan van ez jelen a mi hétköznapi életünkben.

Magyarország már régóta vezeti Európában az öngyilkossági statisztikákat, és világszinten is az élvonalban vagyunk. A mai napig nem tisztázott dolog, hol és hogyan van elrejtve a nemzeti tudatunkban az öngyilkosságra való hajlam, de tény, hogy ott van valahol. Megrázó utánagondolnom, hogy csak én magam személyesen öt olyan emberről tudok velem egykorú ismerőseim között, akik komolyan foglalkoztak már ezzel a gondolattal, sőt akár próbáltak is kárt tenni magukban, és csak amíg felnőttem, a városunk diákjainak körében, a kortársaim közül ketten vetettek véget az életüknek. Számunkra, magyarok számára az öngyilkosság egy körülöttünk élő, látható lehetőség, amelynek a gondolatával akarva-akaratlanul együtt növünk, a hajlam pedig ott rejtőzik valahol a kollektív tudattalanunkban vagy a génjeinkben.

Nem azokról és azoknak szeretnék most írni, akiknél olyan erős ez a hajlam, hogy valóban fontolgatják a gondolatot, hogy kilátástalannak vélt helyzetükből öngyilkosságba meneküljenek. Azok véletlenül se az én cikkem alapján próbáljanak boldogulni, hanem azonnal forduljanak szakemberhez, keressenek fel egy pszichológust.

Azonban mindenki másnak is jól jöhet, ha tud róla, hogy ez a hajlam valahol ott bujkálhat benne, ha nem is ilyen drasztikus formában, de akár úgy, hogy apróbb nehézségeket is hatalmas akadálynak érzünk, hogy a változékony időszakokat kétségbeejtőnek és kilátástalannak látjuk, hogy nem tudjuk elengedni a stresszt, hanem magunkban forgatjuk és hagyjuk, hogy emésszen, hogy a lehetőségek közül mindig a legrosszabbtól rettegünk, ahelyett, hogy a legjobb fűtene minket.

Jó hír, hogy a megfigyelés gyakran már önmagában is változtat egy rendszer működésén. Ezért tudatosítsuk magunkban ezeket a hajlamokat, és engedjük el őket. Gondoljunk a latin népekre, akik szegénység idején is olyan önfeledten mulatnak és élvezik az életet, az afrikaiakra, akik a legmélyebb nyomorban sem ismerik az öngyilkosság gondolatát, vagy azokra a magyarokra, akik számára ugyanaz a nemzeti karakter, ugyanaz a genetika, ugyanaz a kollektív tudattalan adott, és mégis kiegyensúlyozottan és boldogan tudnak élni vele. Hiszen a jellemünk, a reakcióink, a belső világunk keretei nem mozdíthatatlan kőfalak, és nem is egy szűk ösvényen járunk, amiből nincs lehetőségünk kilépni. Mindannyian hivatottak vagyunk a változásra, a jobbulásra, a tanulásra. Ha a világ többi lakójánál hajlamosabbak is vagyunk a borúlátásra, az aggodalomra, a csüggedésre, az nem jelenti azt, hogy nem is adottak a lehetőségeink, hogy megtanuljuk mindezt kezelni, és felismert gyengeségeinkkel együtt jussunk el a boldogságig.

[A boldogságra rá lehet találni a legsötétebb időkben is, csak fel kell kapcsolni a villanyt.]

És ha már a nemzeti karakterre gondolunk, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mi vagyunk az a nép, aki arányaiban a legtöbb Nobel-díjast adja a világnak, aki ontja magából a találmányokat, aki olyan intelligens, hogy Isaac Asimov világhírű sci-fi író viccesen az emberi faj mellett a másik értelmes földi fajként jelölte meg a magyarokat, hogy a nyelvünk (és általa a gondolkodásunk is) egyedülállóan összetett és csodálatos a világon, hogy híresen találékony nép vagyunk, aki a jég hátán is megél. Bőven van olyan erősségünk, amire építkezni tudunk és amiből erőt meríthetünk a nehéz időszakokban.

Te milyen helyzetekben fedezed fel magadban a tipikus borúlátó magyart, és hogyan csalnád elő helyette a zsenit?

(Én például zaklatottan ébredtem az éjszaka közepén és nem tudtam visszaaludni, csak bámultam szorongva a sötétbe. Úgyhogy helyette felkeltem inkább és dolgozni kezdtem, összeszedtem a gondolataimat az öngyilkosságról és nekiláttam írni. Ez a cikk hajnali fél három és háromnegyed négy között született egy nyomasztó éjszakán, és miután megírtam, az elvégzett munka, az alkotás sikerélményével tudtam visszabújni a paplan alá és pihenni.)

Reklámok

A magyarok és az öngyilkosság” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Számomra a tavalyi év legmeghatározóbb színházi előadása a Bányavirág volt. Ugyan végignevettük az egészet (nem is emlékszem más ilyen darabra, hogy ennyit kacagtunk volna rajta!), de alatta ott volt a kőkemény valóság. A darab leírása így kezdődik: ‘Székelyföldön kétszer nagyobb az öngyilkosságok aránya, mint egész Romániában. Senki nem tudja, miért. Egyesek a zord időjárással, a hegyvidék ridegségével magyarázzák. Mások azzal, hogy a bicskához gyakran nyúló falusi székelyek számára más az emberi élet értéke.’ Itt is a magyarok!

    Az egész annyira valósághű volt. Hogy így, tényleg. Bár én nem vagyok az a ‘bicskanyitogatós’ székely (bár bicskám azért van, hihi), meg egyáltalán, a mi életvitelüknek már kevés köze van ezekhez az eldugott falvaknak a ma is pont így létező életviteléhez . De nem is tartom ehhez kötődőnek, sőt igazából eddig eszembe sem jutott, hogy köze lenne a nemzeti hovatartozásnak ezekhez a negatív érzésekhez. Én mindig a negatív önbecsülésemhez kapcsoltam eddig.
    Főleg vizsgaidőszakban szokott előjönni ez nálam, képes voltam napokat végigbőgni azzal a tehetetlen érzéssel, hogy nekem semmi sem megy, és én meg akarok halni. (Most, harmadév közepére sikerült ezt valamennyire orvosolnom, némi MagneB6 csodát tett velem.) Mindig az volt, hogy csak sírtam-szorongtam, hogy ‘De most biztos nem fog menni, tudom, hogy a múltkor is ezt mondtam, és mégis jól sikerült, de most _tényleg_ érzem, hogy nem fog sikerülni.’ és halál komolyan is gondoltam. Aztán mégis ment mindig. Vagy nem. Igazából tudom magamról, hogy jóval okosabb vagyok az átlagnál (alkalmazom a Via-féle kihívást, és nem lesz ‘de’ és nem szerénykedem, mert tudom, hogy így van, és kész), az egyetemen mégsem brillírozok, és pont emiatt, hogy elidegeskedem az egészet, és nem állok neki tanulni, mert ‘nekem ez úgysem fog menni’, és csak halasztgatom.

    Igazából nagyon jól esett ez a cikk, főleg a negyedik bekezdés. Persze igazából mindig is tudtam, hogy nem velem van a baj, hanem csak a gondolkodásmódommal, de kicsit most ez is megnyugtat, hogy valahogy a génjeimben is ‘benne van’ ez a hajlam. És nem úgy gondolom ezt, hogy akkor hátradőlök és azt mondom, hogy ez van, nem tehetek ellene semmit, hanem pont fordítva. Hogy _tényleg_ nem velem van a baj, nem én vagyok a legcsúnyább/legbutább/leghozzánemértőbb, hanem ez csak egy tanult/öröklött minta, és ez ellen lehet tenni. Igenis, szép vagyok, és okos és ügyes, és ideje lenne már igaziból el is hinni és tudatosítani magamban! :)

    Kicsit elkanyarodtam a témától, a tanulás felé, de most körülbelül csak azon jár az agyam (még egy hét és három vizsga, soha nem fog véget érni ez a szesszió!). :)

  2. Ehhez hozzászólnék, mert szakmábavágó…:) Az egyetemen az egyik pszichiáter proffunk azt mondta, hogy az utóbbi években csökkenni látszik a magyarok öngyilkossági hajlama, már nem is vagyunk annyira a lista tetején, szóval hurrá, van még remény!:) Lehet valami a hírhedt magyar-pesszimizmusban, mert ha autentikus magyar népzenét, magyar nótát hallok, kedvem lenne kútba ugrani…:) Szerintem ami ellen sürgősen tennünk kellene, hogy megállítsuk a panaszkodás-áradatot. Túl sokszor mondják az emberek, hogy “a mai nehéz világban…”, miközben nincs is nálunk háború, nem sorakozunk a kenyérért, dugig vannak a plázák és még soha sem állt ennyi információ a rendelkezésünkre azzal kapcsolatban, hogy hogyan legyünk boldogok. Hol itt a probléma?:)

  3. Visszajelzés: Mormon péntek – Sebzett nép | Kincsesfüzet

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s