Decemberben elkezdtem a mormon misszionáriusok által tartott ingyenes angolórákra járni. A nyelvtanulás mellett azért szeretem ezeket az alkalmakat, mert nagyon érdekes a kulturájukkal, a mentalitásukkal ismerkedni. Ha a hitükkel nem is tudok azonosulni, de nagyon sokat tanulhatok abból, ahogy a világot látják.

Tegnap például felmerült egy nagyon érdekes helyzet, ami elgondolkodtatott a kiskapukkal kapcsolatban. Arról beszélgettünk, hogyan élnek a mormon misszionárius fiúk – azok a húsz év körüli fiatalok, akik két évig önkénteskednek, tanítanak és a hitüket hirdetik más országokban -, például hogyan tartják a kapcsolatot a családjukkal. A fiúk elmondták, hogy mindössze hetente egy alkalommal e-mailezhetnek a családjuknak, hétfőnként, a szabadnapjukon, hiszen a többi napon csak a missziós teendőiknek élnek. Az óra egyik hallgatója, egy hölgy rájuk csodálkozott: mégis hogyan ellenőrzi az egyház, hogy hét közben nem interneteznek? Mire a misszionárius fiú némi értetlenséggel csak annyit válaszolt: nem ellenőrzik – ez a szabály, és mi betartjuk.

Elkezdtem azon gondolkodni, vajon miért keresünk folyton kiskapukat és kibúvókat. Arra jutottam, hogy akkor tesszük ezt, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy helyes úton járunk, ha nem végezzük szívvel-lélekkel azt, amit választottunk.

Vizsgáljuk csak meg kicsit, milyen helyzetben van egy misszionárius fiú. Kamasz kora óta éveken át készül a kiküldetésére (mind lélekben, mind munkával, hogy összegyűjtse az itt tartózkodáshoz szükséges pénzt), mindent hátrahagy – családot, tanulást, karriert, szerelmet – arra a két évre, amit egészében arra szán, hogy az egyházát szolgálhassa, és amíg ezt teszi, alárendeli magát egy olyan irányításnak, amit feltétlenül tisztel, és aminek helyességében feltétlenül hisz és megbízik.

Vajon mi így érzünk jelenlegi élethelyzetünkkel kapcsolatban? Ott vagyunk, ahol lenni szeretnénk? Ide készültünk, vagy csak ide sodródtunk? Értékesnek tartjuk azt, amit csinálunk? Hisszük, hogy az elvek, amik alapján a döntéseinket hozzuk, helyesek? Vagy menekülnénk, húzódoznánk, a kötelező minimumra szorítkoznánk, és keresnénk a kiskapukat, amiken keresztül ki lehet kacsintani onnan, ahol vagyunk, arra, amerre vágyunk?

Mint mondtam, a konkrét hitelveiket nem tudom, nem is szeretném befogadni. De egyszerűen üdítő látni azt, hogy ezek a nálam majd’ tíz évvel fiatalabb fiúk mennyire stabilan érzik a helyüket a világban, mennyire eltökéltek, és mennyire boldogok. Azt a belső bizonyosságot, a hitet, hogy egy felsőbb hatalom vigyáz ránk, nem lehet akarattal megszerezni. Az viszont, hogy kitűzünk-e magunk elé egy olyan célt, ami felé eltökélten el tudunk indulni, hogy odaadással dolgozunk-e a célunkért, hogy hiszünk-e abban, amit csinálunk és szívvel-lélekkel végezzük-e azt, mindez döntés kérdése, amit meg tudunk hozni a saját életünkben, hitünktől függetlenül. És az, hogy vágyunk-e a kiskapuk keresésére, egy jó visszajelzés lehet számunkra.

Te mivel szemben keresel kiskapukat?