Az egyik kedves barátom azt a feladatot állította elém, hogy ha már olyan ügyesen becsempésztem a blogba a Kelly Family iránti rajongásomat, próbáljam ki, vajon a Tron filmekről tudok-e a blog témájába illő cikket írni. Én pedig nem mondhatok erre mást, mint Barney Stinson, a legcéltudatosabb sorozathős, akit ismerek: eeeeeelfogadom a kihívást!

Szögezzük le rögtön az elején, hogy ez nem egy teljességre törekvő filmajánló vagy filmkritika, és mivel nem számítok sem kifejezett szakértőnek, sem ínyencnek a filmek területén, nem is vállalom, hogy egy hihetetlen mély értelmű művészfilmet tárok a publikum elé. Az 1982-es Tron és a 2010-es Tron Legacy filmek olyan szórakoztató mozik, amik nekem tetszettek, már csak sci-fi voltuk miatt is, és megpróbálok kiragadni belőlük néhány elgondolkodtató momentumot.

Istenkép

A Tron filmek alapgondolata az emberi alakban ábrázolt számítógépes programok világának bemutatása, akik között feltűnik a különleges képességekkel bíró felhasználó, akit megjelenéséig csak egyfajta istenségként képzeltek el, többen még a létét is vitatták. A két Tron film két különböző megközelítésben festi le a program-felhasználó (úgy mint ember-isten) kapcsolatot: míg az 1982-es, naivabb hangvételű film egy hős történetét mutatja be, aki a hitetlenek között és az elnyomó zsarnok hatalommal szemben is rendületlenül hisz a felsőbb hatalomban, míg a sötétebb hangulatú 2010-es mozi egy legyőzött istenség végnapjait és egy hamis próféta felemelkedését és bukását követi végig.

A felsőbb hatalom és az ember kapcsolatát illetően sok gondolatot vet fel a film. Én katolikus neveltetést kaptam, a mostani világnézetem már kicsit távolabb esik a keresztény hittől. Ezért amit én kiragadnék ezekből a gondolatokból, az az istenkép viszonylagosságának gondolata, és az, hogy nem feltétlen kell magunkon kívül kutatnunk a felsőbb hatalmat, hanem önmagunkban is felfedezhetjük azt a teremtő erőt és magasabb bölcsességet, amit az istenségeknek tulajdonítunk.

Rejtett képességeink

Az 1982-es filmben a fiatal, lobbanékony és önfejű Kevin Flynn egy baleset folytán bekerül egy olyan világba, ahol őt, mint felhasználót egy különleges, felsőbbrendű lénynek látják. Bár kezdetben csak önös érdekei vezetik, idővel rá kell jönnie, hogy felelősséggel tartozik azok iránt a lények iránt, akik számítanak a közbelépésére.

Flynn alakja az 1982-es moziban nem csak arra jó példa, hogyan nőhetünk fel a feladathoz, hanem hogy apró-cseprő problémáinktól elfordulva hogyan fedezhetjük fel magunkban és aknázhatjuk ki rejtett képességeinket, amik messzebbre vihetnek minket, mint valaha reméltük volna.

Örök élet

Az idő egy különleges tényező a filmben, hiszen a programok virtuális világában ezerszer lassabban telik: egy év a való világban ezer évnek felel meg a digitális világban. Így a 2010-es filmben már bukott istenségként ábrázolt Kevin Flynn, aki húsz évre nyomtalanul eltűnik családja életéből, azt a két évtizedet, amit a virtuális világban csapdába esve tölti, húszezer évként éli meg, ami emberi léptékkel mérve egy kisebbfajta örökkévalóságnak is felfogható. Flynn mégsem éli meg ajándékként ezt az elképzelhetetlenül hosszú életet, hiszen azt a szeretteitől elszakadva, legyőzötten és rejtőzködve kell eltöltenie.

Ez emlékeztet arra, hogy hiába küzdünk halandó létünk rövidségének félelmével, valójában mégsem pusztán több időre vágyunk, sokkal fontosabb, hogy az adott időnket ne vesztegessük el, hanem napjainkat, óráinkat, perceinket olyan dolgokkal töltsük meg, amik fontosak a számunkra és boldogsággal töltenek el.

Létünk egyedisége

Quorra a filmben egy kihalásra ítélt faj utolsó üldöztetett példánya. Mestere, az öreg Flynn a saját életét is feláldozná azért, hogy különleges lényét megóvja, mert létét csodának tartja és egy pótolhatatlan ajándéknak a világ számára.

Azonban nem kell egy kihalt faj utolsó egyedének lennünk ahhoz, hogy különlegesek legyünk. Mindannyian egyedi értéket képviselünk, és Quorra alakja emlékeztet rá, hogy mennyire meg kell becsülnünk azt a megismételhetetlen csodát, amik vagyunk.

Továbblépés

Sam Fylnn, akinek életéből hét évesen tűnik el az édesapja, azzal tölti fiatalkorát, az apja eltűnését követő húsz évet, hogy meneküljön apja emléke elől és rebellisen próbál távolmaradni attól az ösvénytől, amit az idősebb Flynn emléke jelöl ki előtte, apja emléke azonban minduntalan kísérti és visszahúzza. Csak akkor tud továbblépni, felhagyni a tagadással és az önkéntes száműzetéssel, amikor lehetősége van újra találkozni édesapjával és lezárni a bizonytalanság és keserűség húszéves periódusát az életében.

Fontos lecke ez mindenki számára, aki múltbéli sérelmeket cipel és tagadásba menekül, ahelyett, hogy szembenézne a problémáival, elengedné a terheit és felhagyna saját élete rombolásával.

Emlékeztető jelek és hit

Alan Bradley karaktere a 2010-es filmben alighanem a hűséges barát szótári definíciója is lehetne. Húsz éven át hord a zsebében egy csipogót pusztán azért, mert fiatalkori barátja, Flynn erre kérte, és amikor húsz év után először a kis készülék ismét megszólal, azonnal felismer rajta egy húsz éve kikapcsolt telefonszámot. Olyan ez a számára, akár egy hálakő, amit mindig magánál hord az ember, hogy emlékeztesse arra, ami fontos a számára.

Bár Alannek húsz évet kellett várnia rá, hogy hírt halljon elveszített barátja felől, mégsem adta fel a reményt és a hitet. Mindvégig magánál tarotta a kis szerkezetet, ami annak a szimbóluma volt, hogy rendületlenül várja Flynn jelentkezését.

Alan karaktere jó példát mutat arra, hogyan tartsunk mindig kéznél olyan apró emlékeztető jeleket, amik nap mint nap felidézik, mit tartunk fontosnak, mit várunk az élettől, és hogyan tartsuk életben a hitet, amellett, hogy éljük az életünket, tesszük a dolgunkat, nem ragadunk le, hanem megyünk tovább, de ragaszkodunk egyfajta bizonyossághoz, még ha mások már rég fel is adták a reményt.