Érdekes, hogy pont ma tettem fel a cikkemet komfortzónáról, arról, hogy mit hiszünk a korlátainkról, mit hiszünk arról, hogy valami lehetetlen. Aztán a fésülködő asztalkámon a kezembe került egy bizonyos pár fülbevaló. Egy picike üveg szett, ma már általában hangsúlyosabb, színesebb függőket hordok, ez a kis pár fülbevaló mégis valamiképp a szabadságot szimbolizálja nekem, és egyben emlékeztet arra, hogy nagyon nagy különbség van aközött, amit nem lehet, és aközött, amiről azt hisszük, nem lehet.

Gyerekkoromban kaptam egy helyes kis lant alakú arany fülbevalót a nagynénémtől. Az volt az első és egyetlen fülbevalóm húsz éves koromig. Ugyanis volt egy pici hibája: mindig kikapcsolódott, ezért a szüleim elvittek egy ékszerészhez, aki meghegesztette a fülbevalót. Így az ugyan nem esett ki a fülemből – de akarva sem lehetett kikapcsolni.

Emlékszem, hogy a Savaria Karnevál forgatagában sétáltunk az udvarlómmal – aki azóta a vőlegényem lett -, és sóhajtozva csodáltam a szebbnél szebb üveg fülbevalókat. “Válassz egyet, és megveszem neked!” – “Áh!” – csak legyintettem. “Nem lehet kivenni a fülbevalómat. Nem tudom lecserélni.” – Ő furcsállva nézett rám, mint aki nem is érti. – “Olyan nincs, hogy nem lehet.” Megvette nekem a fülbevalót a hozzá tartozó medállal, és még a következő héten elvitt egy ékszerészhez, aki néhány pillanat alatt, ingyen megszabadított a lantos fülbevalómtól, ami óvodás korom óta a testem része volt.

Utólag nézve már én is elképedek rajta, hogy nemcsak hogy nem akartam lecserélni a fülbevalót, mert féltem, hogy a nagynéném szomorú lesz és a szüleim szóváteszik, hogy eldobok egy aranyékszert, de valójában nem hittem, hogy lehetséges. Furcsa dolog az, hogy milyen erősen tudunk hinni abban, hogy valami nem lehetséges.

Vajon te is szentül hiszel olyan toronymagasnak hitt korlátokban, amik egy pillanat alatt átléphetők volnának?