Készülőfélben van egy cikkem az önkorlátozó hiedelmekről – azokról a rossz beidegződésekről, amik úgy alakulnak ki, ha egy (jellemzően gyermekkorunkban) sokat hallott negatív fordulatot magunkra vetítünk és akaratlanul is beépítjük jellemünkbe. Például gyakran halljuk, hogy “hogy lehetsz ilyen ügyetlen?” – és megjegyezzük: “ügyetlen vagyok, minden kiesik a kezemből, nincs kézügyességem, esetlen vagyok”. Vagy “a férfiak már csak ilyenek” – “a tökéletes kapcsolat csak álom, nem baj, ha a párom durva velem/megcsal/nem tisztel/nem segít a házimunkában/stb., úgysem találnék jobb társat, olyat, aki minden igényemet kielégíti”.

Az önkorlátozó hiedelmek módszeres felszámolásáról írok majd később, viszont frissiben megosztom egy érdekes élményemet, ahogy váratlanul szembekerültem egy önkorlátozó hiedelmemmel. Ma a munkába tartva ugyanis észrevettem, hogy a pénztárcám otthon maradt. Rögtön levert a víz és borzasztó kellemetlenül kezdtem érezni magam. Apukám fel is ajánlotta, hogy vegyem ki a kesztyűtartóból a pénztárcáját és tegyek el valamennyi pénzt. Egyszerre jutott eszünkbe a mondás, amit gyerekkorom óta gyakran hallok: legyen nálad legalább annyi pénz, hogy le ne pisiljen a kutya.

No lám csak, gondoltam magamban, rajtacsíptem egy forrását annak, hogy olyan görcsösen ragaszkodom a pénzhez. Ezért úgy döntöttem, hiába próbálta apukám pisilő kutyás tréfákkal elütni a dolgot és rábeszélni a kölcsönpénzre, nem fogadom el. Érdekes volt figyelni, ahogy az az ideges kis belső hang lázongott még egy darabig, pánik-forgatókönyveket sorolva fel, mi baj érhet, ha egy fillér sincs nálam, majd a céltudatos belső párbeszédünk hatására elcsendesedett. (nem tudsz ételt venni! – hoztam otthonról – de ha nem lesz elég? – van a fiókomban vésztartalék – és ha elfogyott? – Kata mindig ad – de ha mégis kell pénz? – kérek kölcsön valakitől – Istenem, pont most kellett kiürítened a kihívás-kasszádat! – na és? mondom, hogy kérek kölcsön – de ha nagyobb dolgot kell vásárolnod? – ráér holnapig – …)

És valóban milyen mókás az Univerzum – úgy alakult, hogy tényleg szükségem volt rá, hogy kölcsönkérjek. Mégsem dőlt össze a világ. Ja, és egyetlen kutya sem pisilt le. Nekem pedig már csak azt kell megjegyeznem, hogy a tőkém nemcsak a pénztárcámban van, hanem például az emberi kapcsolataimban, mert megbízhatónak lenni a munkatársaim szemében annyit tesz, hogy nem indultam el üres pénztárcával akkor sem, ha egy fillér sincs nálam.